A modern kapitalizmus ezer sebből vérzik. A társadalmi egyenlőtlenségek egyre növekednek, míg a tőkés elit gazdagodása korlátlan. A nemzetállamok újraelosztó mechanizmusai leépültek. A gazdaságpolitika a választók kezéből az államadósságot hitelező pénzügyi szektorhoz került, a demokrácia és a kapitalizmus szövetsége megtört. Az egymást követő válságok folyamatos kiigazításokat várnak el és bár a kapitalizmus eddig kitartott, a messiásként várt gazdasági fellendülés nem jött el. Wolfang Streeck szerint a rendszer belső ellentmondásai mára már fenntarthatatlanok. A rendszer hanyatlik és nincsen alternatíva az alagút végén.
Wolfgang Streeck (2016): How Will Capitalism End? Essays on a Failing System. Verso Books. (Magyar fordításban: Wolfgang Streeck [2018]: A kapitalizmus vége: Tanulmányok egy hanyatló rendszerről. (Ford.: Kepes János.) Budapest: Holnap Kiadó.)
Fiktív árucikkek
Streeck következetesen Polányi Károly szociológus és közgazdász munkásságára támaszkodik a kapitalizmus történelmi fejlődésének és válságának elemzésében. Kulcsfontosságú szerepet kap Polányi elmélete a “fiktív árucikkekről”, amelyet az 1944-es A nagy átalakulás című művében fejtett ki.
Polányi szerint az önszabályozó piac megteremtése a társadalom kettéválasztását feltételezi gazdasági és politikai szférára. Amennyiben ez a szétválasztás nem valósul meg, a társadalom természetes módon védekezik a piac terjeszkedése ellen, a “fiktív árucikkek” áruvá alakítása ellen. “Fiktív árucikkek” például a munkaerő, a pénz és a természet. Áruvá tételük, azaz bevonásuk a piaci árucsere körébe kizárólag szabályozott keretek között lehetséges, ellenkező esetben az súlyos következményekkel járhat.
A szakszervezetek térvesztése, a munkavállalói jogok gyengülése és a globalizáció miatt a munkabérek stagnálnak, a munkanélküliség növekszik, a társadalmi szolidaritás pedig gyengül. A munkaerőpiacra beáramló külföldi munkavállalók további feszültségeket okoznak. A munka behatol a magánéletbe is, ami általános kiégéshez és egzisztenciális bizonytalansághoz vezet.
A pénz gazdaságba történő bevonása alatt az olcsó, könnyen kiváltható hitelek elburjánzást értjük, amely a 2008-as gazdasági válság egyik alapvető oka volt. Emellett a részvénypiacok logikája, miszerint pénzt csinálunk pénzből, növeli a gazdasági egyenlőtlenséget a tőkével rendelkezők és a bérmunkából élők között.
Végezetül a természet áruba bocsátása elősegíti az ökológiai katasztrófa felgyorsulását. Bár a „fenntartható fejlődés” illúziója, a technológiai innovációk folyamatos pörgetése abba az álomba ringat bennünket, hogy a rendszer fenntartható –
de még ha fenntartható is, ki fogja megvédeni a természetet, ha nincs olyan kollektív cselekvőképes erő, amely ellent tud állni a gazdasági erőknek?
De miért kéne egyáltalán bármilyen ellensúly a kapitalizmusnak? Lehetséges, hogy a fogyasztás bővülésében élő tömegek hozzászoknak az egyenlőtlenségekhez.
A pénzügyi rendszer stabilitását megtörő „olcsó pénz”, azaz a féktelen hitelbiztosítás jelen van, de a folyamatos privatizálásnak hála egyre több új szektor kerül a tőkések keze alá. A környezeti pusztítás megállítása a láthatáron sincs, ugyanakkor a rombolás folyamata elég hosszan elnyúló ahhoz, hogy ne vegyünk tudomást róla.
Streeck szerint az, hogy nincsen semmilyen konkurenciája a kapitalizmusnak pont, hogy árt a rendszer stabilitásának. A kommodifikáció megállítását követelő szakszervezetek és baloldali pártok pont, hogy megvédték a kapitalizmust attól, hogy olyan területekbe is behatoljon, amit a társadalom nagy része még mindig nem akar a fogyasztás logikája alá helyezni. A család, a vallás, a szolidaritás eszményei még mindig sokak számára fontosak, nem meglepő hát, hogy populista pártok folyton ezekre az eszmékre hivatkoznak az elit ellen fellépvén.
A fogyasztás alapú társadalom
A demokratikus kapitalizmus belső ellentmondásain túlmenően Streeck részletesen taglalja a fogyasztói társadalom egyeduralmának történetét, valamint annak következményeit. Paradox módon itt is a kapitalizmus sikere okozza a rendszer kiigazításának válságát. A szociális védőháló eltűnésével az egyénekre hárult a kapitalizmus állandó kilengései által teremtett válságok feldolgozása.
A mindennapi élet túlélését Streeck négy tevékenységen keresztül magyarázza el. Ez a megbirkózás, reménykedés, doppingolás és a vásárlás (coping, hoping, doping and buying).
Ezek bemutatása a mi mindennapi életünkből is könnyen levezethető. Az átlag bérmunkából élő állampolgár a szociális hálók, a környezete védelme nélkül, egyedül próbál megbirkózni a kapitalizmus egyre nagyobb terheivel. A munkaerőpiac egyre nagyobb hatékonyságot, állandó tanulást vár el tőlünk, amit mindenki úgy próbál kezelni, ahogy csak tud. A megélhetésért sokunk túlórázik, két munkát vállal, egyetemre jár, amely megnehezíti a tradicionális családok fenntartását. Egyre többen választják a karrierjüket a kiteljesedés színtereként és gyermekvállalás helyett inkább a munkáltatójuk igényeire fókuszálnak.
A társadalmi interakciókat is a kapitalizmus logikája irányítja: a kapcsolatépítés, a közösségi média használata ma már kötelező, elengedhetetlen része az életnek, ha előrébb szeretnénk lépni. A rendszer terheivel való megbirkózáshoz elengedhetetlen a reménykedés egy jobb életben. Az „amerikai álom” reménye még mindig jelen van a fejlett országok társadalmában és kitartóan, foggal-körömmel ragaszkodunk ahhoz a gondolathoz, hogy „egyszer minden jobb lesz”.
Ez szükséges is a rendszer fennmaradásához, hisz serkenti a munkát, a kölcsönök felvételét, a fogyasztást. Amikor ez a remény elveszni látszik, akkor jön a képbe a doppingolás. Ez a teljesítményünk fokozását, vagy pont, hogy a túlhajszolt énünk lenyugtatására alkalmazott termékek fogyasztását jelenti. Míg az alsóbb rétegek doppingolása elsősorban a produktivitást csökkentő, de rövid távú eufóriát jelentő termékek fogyasztását jelenti, addig a közép- és felső rétegek a teljesítménynövelő szerekhez nyúlnak. A „szintetikus boldogságot” a rendszer támogatja, egyenesen élteti.
Elég az amerikai opioid járványra gondolni: a legálisan beszerezhető, erős függőséget okozó nyugtatók agresszív forgalmazása rengeteg profitot termelt az amerikai gyógyszeripar számára, ugyanakkor 2021-re már egymillió halálos áldozatot követelt.
Végül pedig az utolsó megbirkózási mechanizmus a fogyasztás. A marketingcégek által generált szükségletek hedonista túlfogyasztásával próbáljuk feldolgozni az élet nehézségeit. Ez is egy olyan folyamat, amelyet a rendszer támogat és elvár. A közösségi médiának hála gyakorlatilag státuszszimbólummá vált termékek beszerzését szinte kötelezőnek érezzük. A szabadpiacon történő részvétel során az egyének fogyasztókká válnak, akik a piaci kínálatból az egyéni igényeik alapján választanak. Egyes gondolkodók szerint a fogyasztás aktusa mindig is öncélúan a státuszunk megemelésére irányult.
Joseph Monsen és Anthony Downs amerikai közgazdászok egy 1971-es tanulmányukban megállapították, hogy a keresletet az egyéni fogyasztók önmaguk megkülönböztetésére irányuló vágya ösztönzi, vagyis hogy „látható különbségeket teremtsenek a nagy csoportok és osztályok között”, valamint az osztályokon belül. Ez a gondolat az egyéni igényekre helyezi a hangsúlyt, és rámutat arra, hogy a piac jobban képes ezeket kielégíteni, mint az állam, amely újraelosztó természetéből adódóan közösségek igényeinek kielégítésére fókuszál.
Streeck ezt a kérdést egy másik oldalról vizsgálja, bemutatva a termékek differenciálódásának történetén keresztül a kapitalizmus szerepét az egyéni igények megjelenésében.
A jóléti állam aranykora tömegek életszínvonalának példátlan mértékű emelkedéséhez vezetett. A gazdasági növekedés által megtermelt tőketöbbletből a bérmunkából élőknek is jutott, akik számára elérhetővé váltak olyan vívmányok, amelyek korábban vagy nem léteztek, vagy számukra elérhetetlennek tűntek. A modern autók, a háztartási eszközök és a telefonok mind-mind a magasabb életszínvonal szimbólumai lettek.
Fontos megjegyezni, hogy a világháborúk idején, valamint a demokratikus kapitalizmus globális elterjedésének hajnalán a kínált termékek erősen szabványosítottak voltak. Ahogy Henry Ford híres mondása is tükrözi: “Bármelyik vásárlónak lehet olyan színű autója, amilyet csak szeretne, egészen addig, amíg az a szín fekete”.
Az általa fémjelzett fordizmusban a szabványosítás kulcsfontosságú volt a termelés fellendülésében. Elég volt egyfajta terméket gyártani, és kizárólag erre összpontosítani, az ahhoz szükséges termelési módszerek hatékonyságát növelni. A kereslet pedig biztos és állandó volt: a termékek önmagukat adták el. A korabeli fogyasztók nem is feltétlenül várták el, hogy a megvásárolt termék tökéletesen megfeleljen az egyedi elvárásaiknak.
Bármilyen színű, formájú is volt az a megvásárolt autó, az alternatívák hiányában elfogadták azt, ami van. Cserébe a megvásárolt termék egy tartós, időtálló termék volt. A 70-es évekre az Egyesült Államokban a kereslet túltelítődött, a korábban kelendő könnyűipari termékek iránti érdeklődés lecsökkent. A bérmunkából élők életszínvonala stagnálni kezdett, szimplán nem volt szükség annyi termékre, mint amennyit a gazdaság termelt. Hisz aki akart mosógépet, annak már volt egy időtálló mosógépe, amit legkorábban évtizedek múltán kell majd lecserélni.
A növekedés fenntartása és a munkások elégedettségének megőrzése érdekében a vállalatok diverzifikálni kezdték termékeiket. Ehhez hozzájárult a mikrochip technológia fejlődése is, amely új funkciókat hozott, ugyanakkor egyben lerövidítette a termékek élettartamát. A kínálati oldalon történő változások a keresletet is megváltoztatták. Az életszínvonal egyre nagyobb stagnálása mellett a fogyasztók az egyéni igényeiket tökéletesen kielégíteni tudó szolgáltatásokba menekültek.
Az 1980-as évekre a folyamat tovább gyorsult: a terméktervezés, a rugalmasabb termelőeszközök és a globális értékláncok felváltották a fordista tömegtermelést a differenciált altermékek sokaságával. Ezek a termékek még célzottabban tudták kielégíteni vásárlói csoportok egyre specifikusabb igényeit.
A fogyasztási igények formálásában a reklámok kiemelkedő szerepet játszottak. A marketingesek “életérzést” csatoltak a termékekhez, egy, korábban a gazdaság összetételét tekintve jelentéktelen szolgáltatási szektor került a középpontba.
A reklámszakemberek által gondosan felépített márkák igazi rajongótáborokat alakítottak ki. Sőt mi több, egymáshoz képest nagyjából azonos termékek versengést alakítottak ki a vásárlók között. Nintendo vagy SEGA, Pepsi vagy Coca-Cola, Burger King vagy McDonald’s? Sorra jelentek meg olyan közösségek, amelyek központjában az individuális fogyasztói igények álltak.
A közösségi média térnyerésével ez a folyamat még gyorsabbá vált, és milliósra emelkedett azok száma, akik önmagukat nem a társadalmi osztályukhoz vagy nemzetiségükhöz való tartozásuk alapján definiálják, hanem vegetáriánus étkezésük, rockzene iránti rajongásuk vagy hobbifotós tevékenységük mentén.
Innen viszonylag könnyű visszaeveznünk a demokrácia 21. századi válságára.
A korábban említett neoliberális reformok sikeresen leépítették az állam újraelosztó kereteit, a jövedelempolitika pedig az államadósság kezelése, valamint a pénzügyi szektor és a nemzetközi szervezetek igényei alapján került meghatározása.
Mindez nem csak az eddig létező közösségeket gyengíti, de a politikai képviseletet is megváltoztatja. Ahogy Streeck mondja: „Úgy tűnik, hogy a középosztály, amely elég vásárlóerővel rendelkezik ahhoz, hogy inkább kereskedelmi, mint politikai eszközökre támaszkodva érje el céljait, elveszítette érdeklődését a kollektív preferenciameghatározás és döntéshozatal bonyolultsága iránt, és úgy találja, hogy a hagyományos politikában való részvételhez szükséges egyéni haszon feláldozása már nem éri meg.”
A valódi újraelosztási problémák tárgyalása helyett egy úgynevezett „politainment” alakult ki, ahol a választást már nem a szakpolitikai tervek, hanem az egyes politikus magánélete, valamint szimbolikus kérdések határozzák meg.
Az eddig felsorolt érvek alapján már talán nem is meglepő, hogy hazánkban az évtized egyik legnagyobb tüntetését nem politikusok, hanem a mi fogyasztásunkból megélő influenszerek szervezték. Mindeközben elfordítjuk a fejünket, hogy ne lássuk a hajléktalanság terjedését, a szegények életminőségének romlását.
Azt se vesszük figyelembe, hogy a nyugati életszínvonalunk fenntartásához a fejlődő országokban több millió munkás élhetetlen körülmények között tengődik. Amíg én ki tudom fizetni az albérletem és meg tudom venni a legújabb videójátékkonzolt, addig csendben tűröm a rendszert.
Streeck baloldali euroszkepticizmusa
Egy 2019-es cikkében Streeck erős szavakkal illette az Európai Uniót. Egy liberális birodalomként írta le, mely a mag-Európa, azaz Németország és kisebb mértékben Franciaország igényeit látja el. Ez az euroszkepticizmus erősen megjelenik a tárgyalt könyvben is. Streeck elsőszámú kritikája a technokratikus kormányzás térnyerése, melyet a globalizáció és a financializáció mellett az európai integráció is támogatott.
Véleménye szerint a legtöbb európai politikai párt, ideológiától függetlenül nem igazán érdekelt abban, hogy megszüntesse azt a folyamatot, amelyben a „befektetői bizalom” fontosabb, mint a „választói bizalom”.
Állításait az európai valuta, valamint az Európai Uniós intézmények és a tagállamok között észak kontra dél belső ellentmondásain keresztül mutatja be. A korábban ismertetett demokratikus kapitalizmus szétesésének folyamata kissé máshogy zajlott Nyugat-Európában, mint az USA-ban.
Ezeknek az országoknak nem volt egy olyan globális hegemón valutájuk, mint a dollár, amit kényükre-kedvükre tudtak manipulálni, és a jóléti állam újraelosztó mechanizmusai leépítése elleni társadalmi ellenállás is erősebb volt. Az államadósságok nagy része nem külső hitelező szervekhez rendelődött, hanem inkább egymás felé, valamint az állampolgárok felé. A 20. század második felének válságai során alkalmazott megszorító intézkedések mértéke jelentősen eltért az egyes országokban.
Az 1992-ben megalakult Európai Gazdasági és Monetáris Unió (EGU) és a közös valuta, az euró bevezetése a gazdasági konszolidációnak egy nemzetek fölötti menedzsmentjét jelentette, amely a közös megfigyelésen és teherviselésen alapult. A tagországok fiskális és pénzügyi politikájának központjában az Európai Központi Bank (EKB) monetáris politikájának történő megfelelés állt.
Önmagában is egyedi helyzet, hogy a monetáris politikának az egyengetése egy nemzetközi szerven keresztül történik. Ezzel a monetáris politikát és közvetetten a fiskális politikát is teljesen leválasztották a képviseleti demokráciáról, amelyet onnantól könnyen lehetett a pénzügyi szektor igényeinek kielégítésére fordítani.
Streeck szerint fontos, hogy a pénzt ne csak mint csere- és fizetőeszközt értelmezzük. A pénznek kommunikációs, politikai dimenziója is van. A pénz nyomtatásának mértékét, valamint az árfolyamok meghatározásának a privilégiumát uraló intézmények felelősek az elosztási folyamatokban is, ezért fontos, hogy milyen szinten és milyen érdekek által történik a pénz elosztása, a monetáris politika meghatározása. Az euró létrehozásának politikai, szimbolikus szerepe volt az európai integráció elősegítésében. Fontos azonban látni a mögötte lévő politikai-gazdasági érdekeket.
Németország az eurót egy erős, a válságoknak ellenálló valutaként képzelte el. Ez jellemző az ország belső gazdaságára is: az EU északi tagállamai elsősorban export-orientált termelésre fókuszáltak, gazdasági növekedésüket az infláció és adósságkerülés okozta. Ezekben az országokban, Németországgal az élen az alacsony kamatlábak segítették a nagy politikai súllyal rendelkező befektetők tőkefelhalmozását.
A mediterrán régió, valamint Franciaország az euróban a Bundesbank gyengítésének lehetőségét, a monetáris szuverenitás visszaszerzését, a belső politikai feszültségeik kezelését látta. Az erős valutával el tudták kerülni a még erősnek mondható nemzeti munkásosztály fellázadását.
Az EU déli országaiban a növekedést a belső kereslet hajtotta. Széles állami szektor, valamint költségvetési hiányok jellemezték ezeket az országokat, az inflációt pedig gyakran használták az államadósság féken tartása érdekében. A déli országok valutája „könnyű”, a globális hatásokra nagyon érzékeny valuta volt.
Az 1990-es években a monetáris stabilitást megőrizni vágyó EKB még kemény célirányokat fogalmazott meg az államadósság kordában tartása érdekében. Az euró bevezetése 1999-ben szintén a tagországok adósságának kontrollja, fizetőképességük megőrzése és európai integráció reményében történt meg. Mindezek ellenére az EKB-nak elsősorban a monetáris stabilitás biztosítása a feladata, amely a pénzpiacok bizalmának megszerzése irányul. Ez azt jelenti, hogy a Központi Bank nem támogathatja a nemzetállamok szociális megsegítő rendszereinek fejlesztését.
„Az EKB példátlan politikai függetlensége azt jelenti, hogy példátlan módon képes kiszolgálni a pénzügyi piacok érdekeit, és példátlan módon függ tőlük.”
A fiskális politika nemzetállami hatáskör alóli kivonása azonnal konfliktust szült a tagállamok között. A folyamat kezdetben a déli országoknak kedvezett, hiszen a hitelekkel képesek voltak fedezni az államaik kiadásait.
Az euró korai szakaszában Németország volt „Európa beteg embere”, az EKB kamatlába magasabb volt, mint a német inflációs ráta, de alacsonyabb, mint a mediterrán országok kamatlábai, ezért gyakorlatilag a német kamatláb negatív szinten volt.
A 2008-as világválság során a helyzet megfordult, a mediterrán országokban megnőtt a munkanélküliség, ugyanakkor az euró lassú inflációja miatt az adósság kifizetése is lehetetlenné vált. A helyi középosztály érdekelt lett az északi országokban látott adókedvezményekben, kiengesztelésük miatt tovább nőtt ezekben az országokban az egyenlőtlenség.
Németország fokozatosan (újra) Európa egyik vezető hatalmává vált a 2008-as gazdasági válságot követően. Az EKB-n keresztül jelentős befolyást szerzett a déli országok gazdasági politikájára, amely a német gazdaság stabilitásának megőrzését és a német gazdasági érdekek szolgálatát is célozta.
Nem meglepő, hogy amikor ezen országok megválasztott politikusai a német igényekkel ellentétes hangokat ütöttek meg, akkor beleszóltak a helyi politikába, leváltva őket. Remek példa erre a 2011-es megszorításokról szóló görög népszavazás, amit végül az Európai Tanács ajánlatára George Papandreu elkaszált.
A világválságot követően a német modell szerint működő, az eurót „stabil” valutaként elképzelő EU-s intézmények olyan intézményi reformokat nyomtak rá a túlzottan eladósodott déli tagállamaikra, amelyek ellentmondanak az adott országban kialakult újraelosztó hagyományoknak.
Streeck szerint a déli országok felvétele a gazdasági és monetáris unióba kizárólag azért történt, hogy az északi országok „befektethessék” oda a tőketöbbletüket, hiteleken keresztül. A déli államoknak így nincs más lehetőségük, mint hogy a saját megtermelt vagyonukat a „tőkés” északi országok hiteleinek kifizetésére fordítsák.
Az Európai Unió olyan hatalmi előnyt szerzett a déli tagországokkal szemben, hogy azok megszűntek önállóan működő államokként létezni. A dél bekerült egy fejlődési nyomásba, melyet az északi országok boldogan támogatnak, amíg a dél azt fizetni tudja.
Az író jogos kritikákat fogalmaz meg az európai intézmények szakértői kormányzása ellen. Az Európai Parlament balközép és jobbközép pártjai között alig van különbség, a baloldali pártok vagy a globalizáció által remélt internacionalizmusban, vagy a hazai munkásosztályt védeni kívánó populizmusban látják az érdekérvényesítés lehetőségét.
A könyv az Európai Bizottságot egy bürokratikus intézményként mutatja be, melynek az elsőszámú célja a EGU védelme a nemzetekkel és a hazai gazdaságokkal szemben. Az Európai Tanács formálja a nemzeti politikát, az osztályok közötti konfliktusból nemzetközi konfliktusok válnak – és ha a tagállamok ellenállnak ennek a folyamatnak, az csak enyhíti az országok tárgyalóerejét.
A kapitalizmus öt legfőbb ellentmondása
Streeck könyvében a kapitalizmust egy állandó konfliktusokkal és ellentmondásokkal tarkított gazdasági és társadalmi rendszerként tárja elénk. A rendszer stabilitása szorosan összefonódik a történelmi kontextussal és az adott korhoz kapcsolódó technológiai fejlődéssel, politikai intézményekkel.
A kapitalizmus belső ellentmondásait, válságokat okozó tüneteit öt csoportba sorolja: stagnálás, oligarchikus újraelosztás, a közvagyon kifosztása, korrupció és globális anarchia.
A stagnálás alatt alapvetően a gazdasági növekedés fokozatos lassulását érti. Lehetséges, hogy ha ez a stagnálás megszűnne, akkor képesek lennénk az egyenlőtlenségeket egy nagyméretű újraelosztással enyhíteni. A helyzet az, hogy a tőkés rétegnek nem érdeke a csökkenést megállítani.
A társadalmi egyenlőtlenségek olyan mértéket öltöttek, hogy a növekedésből a bérmunkából élő dolgozók milliói kapnak egyre kevesebb szeletet – eközben a tőkések tovább gazdagodnak. Streeck ezt „szekuláris stagnálásként” írja le. Az oligarchikus újraelosztás alatt Streeck a tőkés elit és a bérmunkából élő emberek érdekeinek és sorsának az eltávolodását érti. A jóléti államban egy erős kapcsolat volt a tőkefelhalmozás és a dolgozók megélhetése között. Ha a dolgozók életkörülményei, megélhetése romlott, az kihatott a tőkés elitre. A globalizációnak hála a tőkés elit szabadon képes adóparadicsomokba menekíteni vagyonát, ezzel tovább csökkentve az állam bevételeit.
A közvagyon kifosztásáról részletesen olvashatunk a recenzióban. A neoliberális korszaktól kezdődően a politikai elit nem is gondolkodott abban, hogy állam költségvetési hiányát a tőkés elit megadóztatásával csökkentse, helyette az állami szolgáltatásokat csökkentette. A szociális háló mára teljesen legyengült, helyette az egyén rákényszerül, hogy saját zsebből fizesse a korábban még az állam felelőssége alá tartozó szolgáltatásokat.
Legyen szó a neoliberális társadalomról vagy a munkaalapú társadalomról, a szociálpolitika fejlesztése (13. havi nyugdíj, 25 év kor alatt szociális hozzájárulási adó mentesség, rezsicsökkentés) csupán a szavazatok növelésére irányul, és nem a valóban nehéz helyzetben élőknek kedvez.
A korrupció is egy általános, rendszerszintű probléma. A modern kapitalizmus (elvben) a szabad versenyt támogató szabályok szerint működik. Az egyéni kapzsiság mellett ott van számos kimondott és kimondatlan szabály is, amit követni kell, ha profitot akarunk maximalizálni.
A neoliberális berendezkedésben a tőkés rendszer gyakorlatilag nem tud veszíteni. A túl nagy cégeket, amelyeknek fennmaradása „nemzeti érdek”, egy válság esetén kimentik. Az arbitrázs lehetőségek velejárói a pénzügyi rendszernek.
A kapitalizmus belső korrupcióját bizonyítja, hogy a 2008-as világválságot követően büntetőeljárás alá vont pénzügyi intézmények sorra a bíróságon kívüli pénzdíjak kifizetése mellett döntöttek, mindehhez a jogi intézmények pedig asszisztáltak.
Végezetül a globális anarchia. Streeck ezen a ponton alapvetően azt érti, hogy hiányzik a globális hegemón hatalom. Az Amerikai Egyesült Államok szuperpozíciója lassan, de biztosan meggyengül, és bár Kína egyre inkább felemelkedik mint versengő szuperhatalom, nem várhatjuk, hogy a modern kapitalizmus pénzügyi rendszerének védelmét a politikai kapitalista Kína által fogja megőrizni.
„A kapitalizmus vége” egy remek látlelete a modern kapitalizmus belső ellentmondásainak. Esszéiben Streeck hatékonyan vázolja fel a rendszer hibáit és indokolja meg azt a merész állítást, hogy a kapitalizmus haldoklása már elkezdődött. Nem ígéri, hogy elmondja, mi lesz a rendszer után, épp ellenkezőleg: a globális kapitalizmus hanyatlása egy hosszas “interregnumhoz” vezet, melyben a felsorolt öt fő ellentmondás helyzete egyre súlyosabbá, fenntarthatatlanná válik. Jelenleg nincsen olyan kollektív cselekvőképességgel bíró erő, amely képes lenne ezt a folyamatot megállítani.
A felsorolt öt ellentmondás legnagyobb veszélye, hogy ezek egymással is szoros kapcsolatban vannak. Hiába javítanánk ki az egyiket, a másik nagyléptékű romlása borítja az egész kártyavárat.A könyv alapját adó 2014-es tanulmány remek összegzése a kapitalizmus hanyatlása mögötti gondolatmenetnek.
Ehhez hasznos adalékot adtak a fogyasztói társadalmat bemutató fejezetek és egyes, az EU intézményeit bemutató esszék is. Mindazonáltal érződik, hogy a könyv fejezeteit adó esszék nem egymásra épülnek, emiatt az olvasó gyakran érzi önismétlőnek azt. Például a demokratikus kapitalizmus fejlődésének bemutatása közel minden második fejezetben megtörténik. Ez természetesen a műfaj velejárója.
A könyv harmadik harmadát adó, a közgazdaság, a politikai gazdaságtan és a szociológia felelősségét taglaló esszék hasznos adalékot adnak nem csak az átlag olvasónak, de az akadémia képviselőinek is. Ezzel a könyv képes újat adni olyanoknak is, akik már esetleg ismerik a modern kapitalizmus baloldali kritikáit.
Talán a legérdekesebb része a könyvnek Streeck euroszkepticizmusa volt. Szerinte bár a jelenlegi válság megoldása nehéznek tűnik, valószínűleg rosszabb lenne helyzet, ha az Európai Unió felbomlana. Ennek oka “valószínűleg az európai politikai elit félelme attól, hogy a szavazók őket fogják okolni a kontinens békés együttélésének és haladásának könnyelmű veszélyeztetéséért”. A lebontás költsége túl magas lenne, és a hirtelen, teljeskörű európai demokrácia helyett inkább az agresszív nacionalista pártok térnyerése a valószínűbb forgatókönyv.
A megoldás egy kétszintű valutarendszer bevezetése lehetne, valamint az „államközi és nemzetközi szervezetek megerősítése a tőke szabad mozgásának korlátozására, az “árnyékbankok” okozta káosz szabályozására, a globális pénzteremtés korlátozására, illetve rögzített, de rugalmas árfolyamrendszer kialakítására”.
Az Európai integráció funkcionalista logikájának kritikája összességében rámutatott a baloldali euroszkepticizmus legitimációjára, ugyanakkor a főleg 2014 környékén írt esszék mára elavultak. Az Európai Uniót, mint egy potenciális föderációs nemzetközi szervet, mint egy hatalmát a tagországaira hatékonyan alkalmazni tudó rendszerként írja le.
Azonban míg a 2008-as világválságot a tagországok valóban az Unió megerősítésével, kooperáción keresztül kezelték, addig az azóta lezajlott Schengen válság és a világjárvány a tagországok nemzeti határai közé történő bezárkózást, az Uniós intézmények tehetetlenségét mutatta.
Ez persze nem feltétlenül cáfolja a könyv érveit, sőt, talán éppen a pénzügyi szektorhoz való kapcsolódás fényében értelmezhetőek jobban a válságokra adott reakciók. A kapitalizmus megreformálásának igénye jelen van, a probléma az, hogy a kapitalizmus túl sikeres volt a rendszer szabályozásában, potenciális opponenseinek felszámolásában.
Vajon a kapitalizmus haláltáncát látjuk éppen? Wolfang Streeck víziója egy reménytelen jövőt fest le, ahol a kapitalizmus önpusztító folyamata visszafordíthatatlannak tűnik. A demokrácia gyengül, a társadalom atomizálódik, a kapitalizmus válságainak kezelése pedig az egyénre hárul.
Címfotó: Pexels/ÚE
Irodalom
Monsen, R. Joseph & Downs, Anthony (1971). Public Goods and Private Status. Public Interest, 23: 64-76.
Milanovic, Branko (2019): Capitalism, Alone: The Future of the System That Rules the World. Cambridge, MA: Harvard University Press (Belknap Press).
Polányi, Károly (2004 [1944]). A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó
Schimmelfennig, Frank (2018) European integration (theory) in times of crisis. A comparison of the euro and Schengen crises. Journal of European Public Policy, 25(7): 969-989.
Segal, Paul (2022). Inequality interactions: the dynamics of multidimensional inequalities. Development and Change, 52(5): 941-961.
Streeck, Wolfgang (2014). How Will Capitalism Die? New Left Review 87.
Wacquant, Loïc (2012): Három lépés a létező neoliberalizmus történeti antropológiája felé. Fordulat, (18): 10–31.
