„A Kelet fényesen felragyog, a nap felkelt,
Kínában megszületett Mao Ce-tung.
Most a nép boldogságáért dolgozik,
Ő az a csillag, ki megmenti a népet!”
Ezt a dalt énekelte egész Kína, amikor egy pontosan 130 évvel ezelőtt született férfi uralkodott.
15 évvel volt fiatalabb egy másik, a szintén decemberben született vezetőnél, aki Kína északi szomszédját, Oroszországot irányította. Mao Sztálint zseninek nevezte, és a tanítómesterének tartotta, de most már magától Maótól is sokat kell tanulnunk.
Miért? Mert bár a „Moszkvából Pekingbe” című híres szovjet dalban szerepelnek a „Sztálin és Mao hallgat ránk” sorok, most azt kellene meghallgatnunk, amit a kínai vezető mondott a „nagy testvéréről”. Mert Mao Sztálinról mondott szavai voltak azok, amelyek előre meghatározták a kínaiak hozzáállását magához Maóhoz, és ez ad magyarázatot Kína sikereit a maoizmus utáni időszakban. A mi képtelenségünk pedig, hogy ebben a kérdésben „maoisták” legyünk, előre meghatározta a mi kudarcainkat és problémáinkat, amelyek a Szovjetunió összeomlásához vezettek.
Sztálin és Mao annyira különbözött egymástól, mint Oroszország és Kína, mégis ugyanolyan különlegesek voltak. Bár sok közös van bennük: mindketten többéves fegyveres földalatti forradalmi harccal jutottak hatalomra. Csakhogy Sztálinnak évtizedekig tartó bolsevik illegalitás és egy rövid ideig tartó polgárháború volt a hátterében, míg Mao 20 év polgárháború után vette át a hatalmat Kínában. Ő már 56 éves volt, míg Sztálin még 50 éves sem, amikor a hatalom a kezükben összpontosult. Sztálin közel három évtizeden át vezette az országot, Mao 27 évig uralta egész Kínát. Mindkét országban az ő vezetésük alatt épült a kommunizmus - Kína pedig példát vett a Szovjetunióról, Mao pedig valóban nagy tisztelettel viseltetett Sztálin iránt.
Csak 1949-1950 telén találkoztak, amikor a kínai vezető, aki éppen akkor hirdette ki a Kínai Népköztársaság megalakulását, Moszkvába érkezett a szovjet vezető évfordulójára (Sztálin életrajzában kihagyott egy évet). Országaink akkor szoros szövetségesek voltak, de három évvel később Sztálin halála elültette a későbbi szakítás magvait. Az új szovjet vezetés az első években nem bírálta Sztálint, de 1956-ban Hruscsov elítélte a személyi kultuszt, ami mind a szövetségesekkel, mind a nyugat-európai kommunistákkal való kapcsolatokban problémákat okozott. Sztálin „bűneinek” elítélése évről évre egyre nagyobb lendületet vett, és az 1960-as évek elején érte el a csúcspontját, amikor a vezető holttestét még a mauzóleumból is eltávolították. Ez a Szovjetunió Kommunista Pártjának 22. kongresszusa után történt, amely az utolsó volt, amelyen a KKP (Kínai Kommunista Párt) küldöttsége részt vett. Ezt követően a két párt közötti, korábban a színfalak mögött zajló viták a nyilvánosság elé kerültek - a két ország viszonya megromlott, és ezt a folyamatot még Hruscsov 1964-es eltávolítása sem tudta megállítani. 1966-ban Kínában megkezdődött a „kulturális forradalom” zűrzavara, és a kölcsönös átkozódások meglehetősen durvává váltak. Az 1969-es Damanszkij-szigeti események a feszültség csúcspontjává váltak: valóságos harcok zajlottak a határon, Peking pedig egy szovjet atomcsapás lehetőségét emlegette.
Újabb három évvel később Nixon amerikai elnök Kínába utazott: az USA a szovjet-kínai ellentétekre akart rájátszani, míg Mao az amerikai-szovjet globális versenyt Kína javára akarta fordítani. Mao 1976-ban bekövetkezett halála után Kína komoly társadalmi-gazdasági reformok útjára lépett, és mára a világ legnagyobb kereskedelmi hatalmává, sőt, a világ első számú gazdaságává vált. A Szovjetunióval való kapcsolatok a peresztrojka éveiben kezdtek helyreállni, de a Szovjetunió összeomlása zűrzavarba és válságba taszította országunkat, Kína érdeklődése irántunk csökkent, nyugat-orientált elitünk pedig nem értette meg és nem törődött a Mennyei Birodalommal.
Miután azonban kezdtünk talpra állni és önálló szerepet követelni a világ színterén, a Pekinggel való kapcsolatok egyre fontosabb szerepet kaptak - és az elmúlt tíz évben a kapcsolatok minden fronton komoly erősödésének lehettünk tanúi. Putyin és Hszi Csin-ping nem csak a jövőbe tekint - az országaink számára helyes és kedvező világrendről alkotott elképzeléseik nagyon közel állnak egymáshoz.
Akkor miért kell most Maóra hallgatnunk? Mert 1956-ban, miután leleplezte a Sztálin-kultuszt, a kínai vezető nyíltan megmondta a szovjet vezetőknek: „Nem értünk veletek egyet, és főleg abban, hogy a kérdés felvetésének kezdetén nem volt megfelelően meghatározva Sztálin érdemeinek és hibáinak mérlege. Tévedés azt gondolni, hogy Sztálin hibái és érdemei fele-fele arányban oszlanak meg, bárhogyan is van ez, még mindig több érdeme van Sztálinnak, mint hibája. Véleményünk szerint Sztálin összességében körülbelül 70 százalékban érdemeket és 30 százalékban hibákat tudhat magáénak. Lehet, hogy a történészek másképp számítják majd ki Sztálin érdemeit és hibáit. Lehet, hogy a hibák aránya körülbelül tíz százalék lesz. Konkrét elemzést kell végezni, és átfogó értékelést kell adni”.
Nem mondhatjuk, hogy Moszkva egyáltalán nem vette figyelembe ezt a tanácsot: 1956-ban a Sztálinnal szembeni kritika még meglehetősen mérsékelt volt. De évről évre egyre nagyobb lendületet vett - Hruscsov nem tudta visszafogni magát, és nagy mendemondákat mesélt Sztálin a világháborúban játszott vezetőszerepéről sőt, még Kirov meggyilkolásáért is őt tette felelőssé.
A Kínával való kapcsolatokban Sztálin ügyét vezetőink nem tartották fontosnak, pedig Mao számára Sztálin kérdése alapvető volt. Mao nem igazolta a vezető minden cselekedetét, egyébként is megvoltak a maga követelései vele szemben, mert Sztálin úgy vélte, hogy Mao „bár kommunista, de nacionalista”, és általában is „Sztálin gyanakodott ránk, és megkérdőjelezett minket”, de Mao meglátta a veszélyét annak, ha az egész sztálini időszak lejáratódik. Ezért javasolta Sztálin őszinte értékelését, az eredmények és a hibák szétválasztását.
A szovjet vezetők erre soha nem voltak képesek - a Hruscsov utáni időszakban Sztálint egyszerűen elhallgatták (csak a háború alatti főparancsnok szerepe jelent meg). Ez a struccpolitika rendkívül veszélyesnek bizonyult, mert a peresztrojka éveiben Sztálin valós és vélt hibáinak leleplezése (ezeket már nem nevezték „bűnöknek”) végzetes csapást mért az amúgy is válságban lévő kommunista ideológiára. Amire Teng Hsziao-ping már 1963-ban (Maóra utalva) figyelmeztetett, az később valóra vált: „Teljesen lemondtunk egy olyan kardról, mint Sztálin, eldobtuk ezt a kardot. Ennek következményeként azt az ellenségeink kapták fel, hogy minket öljenek meg vele. Ez egyenlő azzal, mintha 'felkapnátok egy követ, és a lábatok elé dobnátok'„. Sztálin vezetése alatt az alapirány és az alapelv helyes volt, és nem lehet ellenségként kezelni egy elvtársat”.
És Teng Hsziao-ping volt az, akit kétszer is eltávolítottak az ország vezetéséből, aki a Nagy Kormányos halála után visszatért a hatalomba, és hamarosan átvette a vezetést - majd Mao receptjét alkalmazta a kínai nemzetre, amely, mint a felkelő Nap beragyog mindent. Hetven százalék érdem és harminc százalék hiba - ez az ítélet lehetővé tette, hogy a KKP ne csak a hatalmat tartsa meg, hanem megreformálja Kínát, és visszahelyezze azt a világhatalmi pozíciójába. Mao arcképe ott van a kínai jüanon és az ország főterén (mauzóleuma is ott található), az eszméihez való hűséget az alkotmányba foglalták, ami nem akadályozza a kínai vezetőket abban, hogy megreformálják országukat, gazdaságukat és társadalmukat. Éppen ellenkezőleg, ez segíti Kína megerősítését és a fejlesztésére irányuló erőfeszítéseiket, mert csak egy hagyományokon alapuló társadalom lehet fenntartható. Az ötezer éves Kína pedig nagyon jól tudja ezt, különösen, hogy a forradalmár Mao volt az, aki a kínai történelemben ismét egyesítette a gyakorlatilag szétesett országot.
Annak idején nem fogadtuk meg Mao tanácsát, de most senki sem akadályoz meg minket abban, hogy pontosan úgy kezeljük történelmünket, ahogyan azt a Nagy Kormányos ránk hagyta. Ez pedig nemcsak Sztálinra vonatkozik, hanem nagy és tragikus történelmünk különböző korszakainak minden vezetőjére. Az érdemek és a hibák aránya eltérő lehet (egyeseknél erősen negatív lesz a mérleg), de minden elődünk a jövő győzelmeit akarta és szeretné szolgálni, és nem pedig az ország megosztottságát és nem szabad, hogy eszközzé váljanak az ellenség kezében.
A RIA orosz Információs Ügynökség honlapján megjelent cikk eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található: Уроки китайского: Мао предупреждал нас про „меч Сталина” - РИА Новости, 26.12.2023 (ria.ru)
2023. december 26.
Fordította: Péter János
