Alexej Kudenko – Novosztyi hírügynökség

Az azerbajdzsáni hadsereg Hegyi-Karabahban végrehajtott villámhadműveletének sikere új megvilágításba helyezte az "1991-es határok" problémáját. Többször találkoztam azzal a nézettel, hogy Azerbajdzsán kivonulása az 1991-es határokról mintát ad a posztszovjet térség összes többi konfliktusának megoldásához, és hogy végül mindenki visszatér ezekhez a határokhoz, mint valamilyen természetes állapothoz. Az ilyen ítéletek számomra nem tűnnek egészen helytállónak.

Mindenekelőtt el kell mondani, hogy az Örményország és Azerbajdzsán közötti kapcsolatokban nem történt visszatérés az 1991-es határokhoz -egyszerűen fogalmazva, a szovjet korszak határaihoz.

Először is, formailag a karabahi enklávén és a nahcsiváni exklávén kívül volt még egy örmény enklávé Azerbajdzsánban és három azerbajdzsáni enklávé Örményországban, és ezek újjáélesztése belátható időn belül nem valószínű.

Másodszor, a Hegyi-Karabah Autonóm Terület (HKAT) határait nem állították helyre. De hogyan lehet egyes határok helyreállításáról beszélni, miközben másokat figyelmen kívül hagyunk? Ezek a határok nem rosszabbak, mint a volt szovjet köztársaságok közötti határok. Ha visszaforgatjuk a kialakult helyzetet, az ilyen "részleteket" is figyelem Általánosságban elmondható, hogy a szovjet közigazgatási határok státuszát illetően globális félreértés van. A Szovjetunió az egyesült köztársaságokkal, autonóm köztársaságokkal, megyékkel és járásokkal rendkívül összetett területi struktúrával rendelkezett. A modern világban egyetlen más nagy állam sincs hasonlóan megszervezve, és kisebb államokban nem is lehetne sehol sem összenyomni egy ilyen struktúrát. Képzeljük el, hogy Indiában, egy túlnyomórészt hindu országban van egy muszlim köztársaság hatalmas hindu területekkel, amelyhez szikh autonómia is tartozik. Nem, mondanák a hinduk, nekünk így is elég nehéz dolgunk van, és ön azt javasolja, hogy éljünk egy örökös rejtvénnyel együtt. De hiszen így élhetett a Szovjetunió valaha!

Némi analógiát találhatunk, ha megnézzük a XV. századi Franciaország vagy a XVIII. századi Németország térképét. Területi széttagoltság, hierarchia, egymásba ágyazottság. A szigorúan centralizált hatalom alatt a Szovjetunió formálisan feudális birtokok konglomerátumaként épült fel. Egy ilyen struktúra pedig azt jelenti, hogy egyetlen birtok sem lehetett abszolút. Mindig egyes viszonyokat más viszonyok, másokat pedig harmadik viszonyok kondicionáltak.

Például az NKAT mint Azerbajdzsánon belüli örmény autonómia azért létezett ebben a logikában, mert Bakuban és a köztársaság más városaiban is sok örmény élt, mert magának az NKAT-nak volt egy Shusha nevű kerülete, ahol túlnyomórészt azerbajdzsániak éltek, mert örmény terület választotta el a nahcsiváni exklávét Azerbajdzsán fő területétől, és mert a központi kormány támogatta mindezeknek az egymás között élő népeknek a békés egymás mellett élését. Amint ez az bonyolult és törékeny struktúra összeomlott, a korábban megállapított határok egyesek számára teljesen más értelmet nyertek, mások számára pedig értelmüket vesztették.

El kell mondani, hogy a Szovjetunióban a területek etnikai címkézése nem volt olyan fontos, mint amilyen később lett. Nem azért találták ki, hogy a "címzetes" polgárok uralkodhassanak a "nem címzetes" polgárok felett, és rabszolgaként vagy nemkívánatos kívülállóként tekintsenek rájuk. Mindenki beköltözhetett egy másik  “nemzetiségi" közigazgatási egységbe anélkül, hogy másodrendű állampolgárrá vált volna, anélkül, hogy különleges követelményeket támasztott volna magával szemben, és anélkül, hogy további felelősséget vállalt volna a helyiekkel és az őslakosokkal szemben.

A "szovjet nép" lényegében, ahogy ma mondanánk, civil nemzet volt. Ugyanakkor a köztársaságok függetlenné válása után is meg tudták tartani a civil illetve polgári nemzet modelljét, anélkül, hogy különbséget tettek volna "tituláris" és "nem tituláris" között. Oroszország ezt tette. Ennek eredményeként az Orosz Föderáció, minden kezdeti problémája ellenére, nem vált az etnikumok közötti viszályok színterévé, és a benne meghúzott határok megtartották korábbi jelentésüket.
A legtöbb köztársaság azonban másként döntött. Vagy azonnal etnokráciaként függetlenné váltak, vagy olyan útra léptek, amely etnokráciák kialakulásához vezetett. Innen ered az összes etnikai konfliktus a posztszovjet térségben: az emberek, akiknek ősei évszázadokon át a földjükön éltek, hirtelen felfedezték, hogy kívülállók, kisebbségek, akik itt élnek a "'címzetes" népnek kiszolgáltatva, akik elkezdték ráerőltetni a nyelvüket, a szokásaikat és a történelmük felfogásának saját verzióját.

Ezekben az esetekben az "1991-es határok" szentesítése a nemzetközi jog tekintélyével és mechanikusan egyenlővé tétele a rendes államhatárokkal nemcsak leegyszerűsítés volt, hanem a legnagyobb igazságtalanság is. Jó lelkiismerettel szólva újra kellett rajzolni a nemzeti-területi felosztást, rendezni, hogy ki kivel és milyen feltételekkel akar élni. Csakhogy ki tenné ezt meg az összeomlás körülményei között?

Elméletileg még ma is lehetséges lenne néhány posztszovjet konfliktus békés és egyidejűleg az 1991-es határok alapján történő rendezése. Ezt egyetlen tényező akadályozza meg: a nacionalizmus.
Ha mondjuk a moldovai társadalom legyőzné a nacionalizmust, akkor lehetséges lenne az integráció a Dnyeszteren túli területekkel. És Oroszországban is kevesen lennének, akik tiltakoznának egy ilyen eredmény ellen. Végül is ez volt az a lehetőség, amelyet Oroszország nyolc éven át kínált Ukrajnának, az Euromajdan győzelmétől a különleges hadművelet  kezdetéig: változtassátok meg az államotok jellegét, adjátok fel a nacionalizmust, és mi meggyőzzük Donbászt, hogy egy országban éljen veletek együtt. Az ukrán vezetés ezt nem akarta, az eredmény pedig több százezer halott lett.

Azok, akik azzal vádolják Oroszországot, hogy a nemzetközi jog részeként megpróbálja felrúgni az "1991-es határokat", rossz helyen járnak. Ezeknek a határoknak egyetlen ellensége a nacionalizmus. Bizonyára egyetértenek azzal, hogy meglehetősen nevetséges egy olyan nacionalista, aki feladja a történelmi örökséget és a humanizmus elveit, hogy megpróbálja megtartani a legédesebb dolgot - a számára kedvező határokat. Egy ilyen nacionalistát nem kellene a nemzetközi jognak védenie. Így ő csak a saját erejére támaszkodhatna.

Pontosan így kell értelmeznünk azt, ami Örményország és Azerbajdzsán között az elmúlt harmincöt évben - az erősek jogának diadalaként, nem pedig a nemzetközi jog győzelmeként történt. Eleinte az erő Örményország oldalán állt, és az örmény erők Karabah területének négyszeresét ellenőrizték az örmény területeknél négyszer nagyobb a Karabah enklávé. És ez igazságtalan volt. Aztán megerősödött Azerbajdzsán, amely először 2020-ban jelentősen csökkentette az ellenőrzésén kívül eső övezetet, most pedig teljesen megszüntette azt. Ez pedig szintén igazságtalansággal fenyeget az ott élő emberekkel szemben.

2023.10.08.  Vzgljád üzleti lap, a szerző, Igor Karaulov költő és publicista.

A Vzgljád üzleti lap honlapján megjelent, eredeti, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson olvasható:  ВЗГЛЯД / Границы 1991 года – бессмысленный фетиш :: Автор Игорь Караулов (vz.ru)

Fordította: Péter János