Mindig meglep bennünket, amikor az emberek elfelejtik, hogy hazánk milyen mértékben járult hozzá a Hitler feletti győzelemhez. Anglia és az Egyesült Államok, mondják nekünk - igen, ők győztek. Mindig meglep bennünket, amikor az emberek elfelejtik, hogy hazánk milyen mértékben járult hozzá a Hitler feletti győzelemhez. Anglia és az Egyesült Államok, mondják nekünk - igen, ők győztek.Viszont az oroszok, akik szétzúzták a Harmadik Birodalom hadigépezetét, nem. A Nyugat álláspontjában azonban van logika, és ezt meg kell értenünk. Nincs értelme egyszerűen csak felháborodva toporzékolni.
Hogyan gondolkodik a Nyugat? A történelem főszereplője a nyugati civilizáció, a nyugati demokrácia. Ez a civilizáció állt szemben Hitler Németországával a második világháborúban. Ennek a küzdelemnek a tétje a világ demokratikus jövője volt. A történelem jó oldalán állva a nyugati demokrácia győzött, bár Hitler kárt okozott az európai demokratikus intézményeknek és nagyon sokat a zsidóknak. Ám ha a háborút a demokráciáért és a zsidókért vívták, mi köze volt ehhez az oroszoknak? A törökökhöz, arabokhoz és perzsákhoz hasonlóan az oroszok sem rendelkeztek megfelelő demokratikus intézményekkel, és soha nem képviselték a demokratikus tábort. Következésképpen semmi közük nem volt a demokrácia győzelméhez. Emellett az oroszok, természetüknél fogva, nem tudták megvédeni a zsidókat - a zsidók igazi védelme megint csak a demokráciából fakad, a barbárok csak elnyomásra és pogromokra képesek.
Egy történelmi analógia segíthet megérteni ezt a nézetet. A tlaxcalaiak (vagy tlaszkálok), az aztékok ellenségei, jelentős erőt képviseltek Cortés seregében, és segítettek a hódítóknak az azték vezér, Tenochtitlan elpusztításában, de nem tekintik őket Mexikó spanyolokkal egyenrangú hódítóinak. Az afrikai törzseket az angolok használták fel a portugálok kiszorítására Nyugat-Afrikában, de ebben az összecsapásban nem tekinthetők győztesnek (az angolok, miután megbirkóztak a portugálokkal, maguk is elkezdték az afrikaiakat rabszolgának eladni). A huron és az irokéz indián törzsek is részt vettek az angol-francia háborúkban, de bárki is győzött a csatatéren, Észak-Amerikán osztoztak az igazi győztesek - a fehérek.
Valójában pontosan ugyanez a helyzet a második világháború során. A Nyugat szemszögéből nézve az oroszok részt vettek (vagy másképpen: felhasználták) a Hitler elleni háborúban, és veszteségeket szenvedtek, de nem tekinthetők győztesnek. Az oroszok veszteségei hasonlítanak a tlaszkálok, az irokézek és az afrikaiak veszteségeihez - jelentős, de egyáltalán nem érdekes áldozatok valahol a demokráciáért folytatott világméretű küzdelem peremén. Nyugaton sokáig ez a nézet volt az uralkodó. Lehet, hogy ez nem tetszik nekünk, lehet, hogy nem tűnik igazságosnak, de van egy belső logikája. Felmerül a kérdés: mit tegyünk ebben a helyzetben? Továbbra is legyünk sértődöttek ezért? Hibáztassuk a nyugati országokat, amiért »elfelejtették« a mi hozzájárulásunkat? Az önfeláldozó Szaltikov – Scsedrin önfeláldozó mesebeli nyuszikájának szellemében maradjunk hűek ahhoz, hogy volt egy lend-lease[i] (a Szovjetunió haditermelésének 4%-a), és hogy az amerikaiak »velünk is harcoltak«, közel kétszázezer embert veszítve Európában (a mi 27 millió veszteségünkkel szemben)?
Mindezt már korábban is megtettük, de nem sok hasznát vettük. Ha valóban meg akarjuk védeni felszabadító katonáink emlékét, nem szabad elfelejtenünk annak a háborúnak a fő üzeneteit. Hitlernek nem állt szándékában a németek életterét az USA és Nagy-Britannia rovására bővíteni, nem tervezte, hogy az angolszászokból igavonó állatokat csináljon. Egyáltalán nem volt komoly panasza az angolszász civilizációra (annak politikai intézményeire, államformáira stb.). Hitler az amerikaiakat és az angolokat a tanárainak tekintette, és ha voltak is nézeteltérései velük, azok csak stilárisak voltak. Maga a nyugati országokkal folytatott küzdelme a nemes párbaj szellemében folyt. A Hitler által megszállt nyugat-európai országokban a háború anyagi csapásai a kávé és a narancs szabadpiaci elérhetőségével kapcsolatos problémákra redukálódtak. A nyugati fronton a németek tiszteletben tartották a nemzetközi jogot, így a brit és amerikai hadifoglyoknak csak 3,5%-a halt meg fogságban, míg a szovjet hadifoglyok 57%-a.
Nem meglepő, hogy 1943. augusztus 20-án az angol-amerikai főhadiszálláson arról tárgyaltak, hogy a németek segítenének-e az angol-amerikai csapatoknak német területre lépni, »hogy visszavágjanak az oroszoknak«. Ennek a forgatókönyvnek egy része (hogy a hitleristák az angolszászokkal együtt a nem nyugati népek ellen lépnek fel) a háború után valósult meg, amikor sok náci bűnöző az USA-ban talált menedéket, pozíciót kapott a NATO struktúráiban, vagy a britekkel együtt a gyarmatokon harcolni ment a színesbőrű népek ellen.
A második világháborúval kapcsolatos alapvető igazság az, hogy egyes nemzetek a szabadságért, míg mások a világuralomért harcoltak ebben a háborúban. Ez utóbbiak közé tartozott Hitler Németországa mellett az Egyesült Államok és Nagy-Britannia is. Amerika célja a Csendes-óceán uralma és Nyugat-Európa elfoglalása volt (ami sikerült is neki), míg Nagy-Britannia Afrikát és Ázsiát igyekezett ellenőrzése alatt tartani (ami végül nem sikerült neki). Az angolszászok és a németek között egészséges sportversenyszerűség volt; az angol liberálisok és a német nácik szimpatizáltak azzal, hogy mindkét fél megvalósítsa a »fehér ember terhe[ii]« nevű projekt saját részét. A német nácizmus és az angolszász civilizáció között soha nem volt komoly ellentmondás, és nem véletlen, hogy VIII. Edward angol király megtanította unokahúgát, a későbbi II. Erzsébet királynőt a náci karlendítésre.
A mi civilizációnk és a nyugati (liberális-náci) civilizáció közötti ellentmondások egészen mások. Amíg mi a nyugati rasszizmus és gyarmatosítás ellen harcoltunk, addig a Nyugat a saját gyarmati uralmát akarta megszilárdítani. Amíg mi azért harcoltunk, hogy ne legyenek többé háborús bűnök, a Nyugat háborús bűnöket követett el (Hirosima és Nagaszaki atombombái, Drezda barbár bombázása). Amíg mi azt terveztük, hogy Berlinben befejezzük a háborút, és békében élünk más nemzetekkel, addig a Nyugat már az 1945. májusi napokban arról álmodott, hogy hátba szúr minket (az úgynevezett »Elképzelhetetlen« hadművelet). Vajon mi lett volna a sorsunk a nyugati demokráciák uralma alatt, ha Churchill terve megvalósul, és a kanadaiakkal, magyarokkal és lengyelekkel megerősített angol-amerikai-német hadsereg söpör végig a földünkön? Mennyire lett volna más, mint amit a »nem demokratikus« Hitler készített nekünk...?
Az, hogy az angolszászokkal egy oldalon végeztük a háborút- az történelmi véletlen. Így álltak a kártya-lapok. Úgy döntöttek, hogy kifizetődőbb, ha csatlakoznak a győzelmünkhöz, és osztoznak annak eredményében. Azonban az angolszászok még akkor is, amikor a keleti fronton a meggyengült és legyőzött Németország ellen harcoltak, gyakran visszavonultak, sőt, rohamléptekkel menekültek (emlékezzünk az Ardennekre). Számukra ez egy »jó háború« volt, amelyben nem kellett különösebben megerőltetniük magukat. Nem húzták "foggal-körömmel a földből kitépve a gaznak szárát" (Viszockij). A nyugati »ki a főnök a világon« civakodás egyszerűen elkeveredett a nagy népek szabadságharcával.
»A demokrácia a totalitarizmus ellen« csaló koncepció elterjesztésével és népszerűsítésével a Nyugat jelentős sikereket ért el. Mi azonban még többet fogunk elérni az »elnyomott népek a nyugati gyarmatosítók ellen« zászlaja alatt. Tekintettel arra, hogy a nyugati demokráciába vetett hit ma már széleskörben letűnt és erősödik a multipolaritás irányába mutató tendencia, valószínű, hogy az amerikaiaknak és a briteknek nagyon hamar be kell majd bizonyítaniuk, hogy »ők is harcoltak«
a II. világháborúban, és joguk van Hitler valódi győztesei közé sorolni magukat.
Dmitrij Oréhov, író
A Vzgljád honlapján megjelent, eredeti, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:
ВЗГЛЯД / Можно ли считать англосаксов победителями Гитлера :: Автор Дмитрий Орехов (vz.ru)
Fordította: Péter János
[i] A kölcsönbérleti törvény (angolul Lend-Lease Act, teljes hivatalos nevén An Act to Promote the Defense of the United States azaz „Törvény az Egyesült Államok védelmének elősegítésére”) az Egyesült Államokban 1941. március 11-én hozott jogszabály, amely lehetővé tette az USA számára fegyverek, hadianyagok és más termékek szállítását szövetségeseinek, azonnali, vagy akár bármilyen ellentételezés nélkül, elsősorban Nagy-Britanniának, valamint a Szabad Francia Erőknek, a Kínai Köztársaságnak, majd később a Szovjetuniónak. Ezzel az USA végképp feladta korábbi izolacionista, az 1935-ös és 1937-es semlegességi törvényekben rögzített álláspontját, és nagyszabású nyílt támogatást nyújtott a tengelyhatalmakkal szemben álló országoknak. A törvény 1945 szeptemberéig maradt hatályban.
[ii] Kipling 1899-ben megírta "A fehér ember terhe" (The White Man's Burden, 1899.) amely megjelenésekor vitákat váltott ki. Egyes vélemények szerint a felvilágosult és kötelességtudó birodalomépítés himnusza (amivel a viktoriánus kor hangulatát idézik), míg mások az arcátlan imperializmus propagandájának tartották ezeket a verseket faji megnyilvánulásaik miatt, ugyanakkor olyanok is voltak, akik a költeményekben iróniát és a birodalomra leselkedő veszélyeket látták.
