Az OPUSZ

Nem ez volt a Jelcin-kormány első indokolatlan erőszakos fellépése a tüntetésekkel szemben.
Ezt megelőzően 1992. február 23-án Moszkvában vertek szét egy tüntetést, és ugyanezen év június 22-én hajnalban szétvertek egy tiltakozó sátortábort az Osztankino televíziós központ közelében. Azok, akik úgy törtek be a hatalomba, hogy »demokratáknak« nevezték magukat, és »gyermeksírásról« nyafogtak, akkor mutatták meg a körmeiket, amikor ők maguk kerültek hatalomra.

Az 1992-1993-as küzdelem kulcskérdései a szovjet örökség privatizációja és a szovjet hatalmi rendszer lerombolása voltak, amely, bár már nem volt vörös, de még mindig akadályozta a privatizátorokat. A »demokratikus« Borisz Jelcin elnök nem tűrte, hogy a parlament korlátozza hatalmát, és diktatórikus hatalmat akart gyakorolni. Eleinte a hatalmat maga a Legfelsőbb Tanács delegálta neki, megosztva vele egyes előjogait. Amikor pedig a Gajdar »reformjaitól« elborzadt népképviselők megpróbálták visszaszerezni ezeket a hatásköröket, minden a feje tetejére állt.

Az OPUS, rendkívüli állapot törvény bevezetése nem sikerült. A népképviselők tömeges utcai tüntetésekkel támogatva elérték a rendelet hatályon kívül helyezését. A helyzet az országban nagyon feszültté vált, és az ideiglenesen visszahúzódó polgári hatalom bosszúra és az akaratuk érvényesítésére vágyott. Jelcin a biztonsági erők és a Jurij Luzskov polgármester által vezetett moszkvai hatóságok támogatásával a közelgő május elsejét választotta a bosszú időpontjául.

Az ünnepség

 Az eseményeket követően a Pravda május 4-én ezt írta: "Az Oktyabrszkaja téren (ma Kaluzsszkaja tér) gyülekeztek az emberek. A Lenin-emlékmű talapzata köré egy vörös transzparenst terítettek »Munkás Oroszország« felirattal. A padokon aláírásokat gyűjtöttek a szovjet alkotmányról szóló népszavazáshoz. Az emberek egy csoportja körülvette G. Zjuganovot, a KPK Központi Bizottságának elnökét...Aztán egy pillanatra felvillant V. Kupcov és A. Lukjanov arca is.

A Szadovoje kalco nevű kiskörútat és a Jakimanka belvárosi negyedet rendőrségi kordonok zárták el, amelyeket a belügyi csapatok sorkatonái erősítettek meg: a szövetségi Jelcin féle-, és a moszkvai Luzskov-hatalom összefogott a baloldali hazafias mozgalom ellen. Egyértelmű volt, hogy a központban nem engedélyezik a tüntetést, és az ellenzéki vezetés mérlegelte, hogy mit tegyen.

Viktor Anpilov, a »Munkás Oroszország« szervezet vezetője mikrofonon keresztül próbálta megnyugtatni a tüntetőket, akik közül sokan megsértődtek és feldühödtek a szülővárosukban ellenük felállított kordonok látványa miatt. A tömeg viszont nem oszlott fel, ellenkezőleg, egyre többen és többen érkeztek. Valójában nem volt más választás, és úgy döntöttek, hogy az egyetlen lehetséges útvonalat választják: a Leninszkij proszpekt illetve sugárút mentén a Lenin-hegy felé vezető utat, ahol a gyűlést tartották volna. A Tiszti Szövetség vezetője, Sztanyiszlav Tyerehov és harcostársai megkezdték a menetoszlop kialakítását.

Akkor még senki sem tudta, hogy a hatóságok szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a tüntetők megpróbálnak majd áttörni a kordonokon és a városközpontba vonulni. Az erőszakos cselekményekre vonatkozó parancsot már kiadták, de az ellenzéki vezetők döntése meghiúsította a provokáció megszervezésére irányuló terveket, amelyet aztán egy második kísérletre lehetett volna felhasználni az OPUS néven alkalmazott rendkívüli állapot törvényének megszavaztatására. Ezért miután az oszlop elhagyta az Oktyabrszkaja teret, a moszkvai belügyi tárca vezetőjének, Vlagyimir Pankratovnak a parancsára a kordonokat azonnal eltávolították. A tüntetők útjában - a Gagarin tér közelében - sietve új kordont állítottak fel.

Egy pillantás a menetoszlopból

Ezen sorok írója, aki akkor még tizenhárom éves sem volt az édesanyjával és ötéves kisöccsével ott voltak a tömegben. Apám hosszú üzleti úton volt, és elborzadva hallotta a hírekben, hogy mi történt a fővárosban. Szerencsénkre minden jól alakult, de ahogy mondani szokták, hajszálon múlt.

Jól emlékszem a Jakimanka moszkvai kerület rendőrségi sorfalára, amely elzárta a szemközti utcát. Ez nagyon közel volt az Oktyabrszkaja térhez. A Szadovoje kolco-nak nevezett belső körutat is lezárták, de ez sokkal távolabb, a Gorkij Park főbejárata körül történt. Itt is és ott is sűrű alakzatban, több sorban, fémpajzsokkal álltak fel a belső rendfenntartó csapatok emberei. A lovas rendőröket is bevonták, nyilvánvalóan a további megfélemlítés érdekében. Voltak u.n. kutyás rendőrök is.

Miután egy ideig, amíg a tüntetés vezetői tanácskoztak, a résztvevők várakoztak, majd az oszlop felsorakozott és elindult a Leninszkij sugárúton. Amikor később a hírekből megtudtam, hogy a tüntetők állítólag áttörtek a Kreml felé, még csak fel sem háborodtam - ez egy akkora szemtelen hazugság volt, ami miatt megsértődtem. Ez az, amit nem lehetett cáfolni.

A menet elején azonban a hangulat nagyrészt az ünneplés jegyében telt. Mi lehetett az, amiért örülnünk kellett volna? Ez volt a Jelcinizmus fénykora. Ám az volt az érzés, hogy sokan vagyunk, hasonlóan gondolkodó emberek, és ez nagyon bátorító volt. Idegenek és ismerősök aktívan kommunikáltak egymással, és kórusban énekelték a szovjet dalokat.

A tüntetők oszlopában az önszerveződés szintje elképesztő volt. A »demokratikus« újságíróknak a zavargásokról és a pogromokról szóló minden szava a lelkiismeretükön kellene, hogy száradjon, ha egyáltalán volt nekik. Valójában egyetlen szavazóurnát sem ejtettek le. Hogy is lehetne ez másképp? Nyilvánvaló volt, hogy a tüntetők majdnem fele felsőfokú végzettségű ember volt, egyetemek és tudományos intézmények alkalmazottai, vagy katonanyugdíjasok. Nagyon sokan közülük gyerekeket is vittek magukkal. Hogy miért? Május elseje volt - kinek jutna eszébe egy ilyen napon verekedést rendezni? Túl szimbolikus lenne, ilyenkor nem szoktak verekedésre vetemedni.

Anyám, a bátyám meg én messze voltunk a konvoj élétől, ezért amikor a menet megállt, nem értettük, mi történt. A Neszkucsnij-kert nevű park szélének magasságában álltunk, és a zaj egyre erősödött előttünk. Abban a pillanatban az emberek a menetoszlopban azt kezdték mondani, hogy a nők és a gyerekek menjenek a járdára. A közelben egy ZIL márkájú, kék vezetői fülkés, platós teherautó állt. Ezt szónoki emelvénynek akarták használni. A hátul ülő aktivisták között volt két középkorú ikertestvér, a Munkás Oroszország aktivistái. Jól emlékszem rájuk az 1990-es évek számos tüntetéséről. Az egyiküknek volt egy hét-nyolc éves lánya, és a teherautó hátuljáról lesegítette őt egyenesen anyám karjaiba. Ő és az elvtársai a ZIL teherautóval folytatták az útjukat.

A járdához mentünk, de már nem volt több hely, így egy kicsit beljebb préselődtünk, és végül a fák alatt találtuk magunkat a Neszkucsnij-kert szélén. Abban a pillanatban a Gagarin tér felől dübörgés hallatszott. Jól emlékszem, ahogy egy teherautó magas karosszériája, egyike azoknak, amelyek elállták a sugárutat, elkezdett himbálózni. Aztán a vízsugarak összecsapódtak az emberek feje fölött, majd elárasztották a menetoszlopot. És mindezek fölött egy ünnepi kék transzparens lógott fehér betűkkel: »Boldog ünnepeket, kedves oroszok!«. Az emberek körülöttük elkezdték skandálni: "Szégyen, gyalázat! Fasiszták!"

Kiáltás hallatszott. Zaj és kiabálás támadt hirtelen a közelben. Kiderült, hogy néhány rohamrendőr megkerülte az oszlopot az udvar felőli oldalon, és ránk vetette magát. Nem azok voltak, akiket Jakimankában, a központban lévő kerületben láttam. A pajzsuk kisebb volt, átlátszó, és a sisakjuk is más volt, az arcukat teljesen eltakarták, és elkezdtek gumibotokkal ütlegelni minket! Nőket és gyerekeket ütöttek, mert a Neszkucsnij parkban akkor csak kevés férfi volt.

Mindenki elfutott. Mi négyen is. Talán tényleg így menekültünk meg a fasiszták elől. Anyám le akart menni abba a vízelvezető szakadékba, amely a közelben kezdődött és a Moszkva folyóig tartott. Bizonyára azt hitte, hogy ott el tud rejtőzni, de én valamiért úgy döntöttem, hogy a szakadék biztosan nem járható, és kézen fogva vonszoltam a kert hátsó részébe őt, meg a kisöcsémet és azt a lányt, akit a ZIL teherautóról adtak át nekünk.

Sosem tudtam meg a nevét. Amikor meglátta ezeket a sisakos, pajzsos és bunkósbotokkal felszerelt szörnyetegeket, elhallgatott. Nagyon engedelmes volt, nem sírt, futott, amikor futnia kellett. Nyugodtan sétált mellettünk, amikor az anyám kifulladt, és már csak sétálni tudott. Ám soha egy szót sem hallottunk a lánytól. Mély sokkban állhatot.

Sikerült elmenekülnünk. A parkon keresztül eljutottunk az Első Városi Kórház hátsó bejáratához. Aztán visszatértünk a Leninszkij sugárútra, és láttuk, hogy a Gagarin térről fekete füstoszlop emelkedik fel. Rémülten gondoltunk arra, hogy mi folyhat ott. Visszabolyongtunk az Oktyabrszkaja térre. A tüntetők kis csoportokban sétálgattak, akárcsak mi. Néhányukat vér borította.

Anyám és én is már azon tűnődtünk, hogyan találja meg a lány az apját, aki panasz nélkül engedelmeskedett, mellettem ballagott és soha meg nem szólalt. Leültünk az Iljics-emlékmű alatt a gránit szegélykövekre, és vártunk. Próbáltuk kérdezni az embereket, hogy ismeri-e valaki a lányt, de senki sem volt, aki ismerte volna, és magától a lánytól sem kaptunk semmi támpontot, információt. Amikor már majdnem elhatároztuk, hogy hazamegyünk, és eldöntjük, mi legyen a lánnyal, a szétvert tüntetés nagy része visszatért a térre. Ott volt az elveszett lány édesapja is, akinek visszaadtuk őt.

Vér

A május elsejei tüntetés feloszlatása rendkívül brutális volt. Gumibotokat és más különleges eszközöket használtak, de általában véve a rendfenntartók nem voltak szertartásosak, és azt ütöttek, akit láttak és csak tudtak. A tetőn tűzoltótömlőkkel felszerelt tűzoltóautókat vízágyúként használták. A »félelmetes totalitárius« Szovjetunióban nem volt tüntetések feloszlatására alkalmas felszerelés, és a liberális hatóságoknak nem volt idejük sajátot kifejleszteni és megépíteni, ezért a »tűzoltóautókat« kellett adaptálniuk. Csak később, a Jelcin utáni »stabilitás« korszakában jelentek meg a különböző speciális járművek, köztük a technika csodája, a »Megtorló«, a tüntetések feloszlatására fejlesztett vízágyú.

A tüntetők közül több százan vesztették életüket. A »Pravda« közölte A. Marina mentőorvos vallomását: "20 sérültet láttunk el. Voltak zúzódások, fejsérülések, láb- és kar-sérülések. Már 30 éve dolgozom mentőszolgálatban, de ilyen borzalmat még soha nem láttam. A védtelen embereket így összeverni?" Szeretnénk hangsúlyozni: csak egy mentőegységről van szó. A 03-as ügyeleti szolgálat szerint összesen 155 embert szállítottak a moszkvai kórházakba. A többieket a helyszínen látták el.
A rendőrök között is voltak veszteségek: az egyik rohamrendőrt összezúzta egy teherautó, az egyik olyan, amelyet a hatóságok barikádként használtak.

A provokáció azonban teljes kudarcot vallott. Az elkövetők, Pankratov tábornok vezetésével, ugyanolyan cinikusak és kegyetlenek voltak, mint amilyen ostobák és elvetemültek. Bár a kormány által ellenőrzött média a tüntetők hibáztatásával volt megbízva, a közvélemény meggyőzése érdekében tett kísérletek, hogy az Október térről a Leninszkij sugárúton keresztül törjenek be a Kremlbe, kudarcra voltak ítélve.

Néhány nappal később, május 9-én az ellenzék válaszul a főváros központjában több ezres, a május elsejei tüntetésnél jóval nagyobb tüntetést tartott. Akkoriban Moszkva központjában minden mellékutcát megtöltöttek a biztonsági erők. Nem kétséges, hogy egy új vérengzés volt készülőben. Egy helikopter körözött a zsúfolt Tverszkaja (egy ideig Gorkíj nevet viselő) utca felett, felmérve a tüntetés méretét. Ám olyan sokan jöttek ki, hogy a hatóságok ezúttal nem mertek erőszakot alkalmazni.
A jelcinisták alaposabban készültek a konfrontáció következő szakaszára, mivel előre eldöntötték, hogy nem állnak meg a vérontásnál.

»Így kezdődik a diktatúra« - ezzel a prófétai mondattal zárult a Pravda tudósítása az 1993. május 1-jei tüntetésről. Igen, ez volt az út a burzsoázia diktatúrájához, az orosz oligarchia kialakulásához.
És ez az út az 1993-as véres május elsején és a Fekete Októberen keresztül vezetett. A mészárlás előestéjén, április 29-én hozták nyilvánosságra az új, »Jelcin ihlette«, »szuperelnöki« alkotmány tervezetét. A jelenlegi liberális politikusok valamiért azt hiszik, hogy ez nagyon demokratikus, elfelejtve, hogy ez vérre, tönkretett életekre és összetört emberi sorsokra épült.

Mihail Kosztrikov, történelemtudományok kandidátusa.
“Pravda” politikai napilap.
2023-05-05 09:57

A Pravdában megjelent és az Orosz Föderáció Kommunista Pártjában lehozott, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:

Газета "Правда" о кровавом Первомае 1993 года (kprf.ru)

Fordította: Péter János