Az elmúlt napokban egy afrikai bejelentés váratlanul betört a szokásos hírfolyamunkba (Oroszország-Ukrajna-NATO-Kína-Közel-Kelet). Szudánban fegyveres konfliktus tört ki, amely egyesek szerint hosszú polgárháborúval fenyeget. Számunkra ennek a konfliktusnak az a legfőbb jellemzője, hogy nagyon nehezen tudjuk értelmezni. Az egyik oldalon áll a reguláris hadsereg, a másikon pedig egyfajta félkatonai gyorsreagálású erők ("Rapid Reaction Force", RRF), amelyről kiderült, hogy egy törzsi milícia, amelyet a kormány korábban a Szudán különböző régióiban, elsősorban Nyugat-Dárfúrban tevékenykedő felkelők ellen használt. Az RRF meglehetősen nagy létszámú (100 000 fő), nagyon mobilis, de könnyebben felfegyverzett. És itt ér véget a tisztánlátás.
Ki miért harcol? Milyen külső erők állnak mindkettő mögött? Kivel kell szimpatizálnunk ebben a konfliktusban a térségbeli orosz érdekek szempontjából? Eddig egyetlen szakértő, aki eddig a témában megszólalt, sem adott egyértelmű választ ezekre a kérdésekre. Úgy tűnik, Afrika túl messze van tőlünk ahhoz, hogy azonnal megértsük a problémáit. Valószínűleg ugyanúgy, mint ahogy valahol Bali szigetén sem értik, hogy az oroszok és az ukránok miért harcolnak. Afrika valóban messze van, de mindannyian egy közös emberiség polgárai vagyunk, ezért meg kell próbálnunk elképzelni, hogyan néz ki a szudáni erőszak kirobbanása a pánafrikai háttérben és a globális kontextusban.
Az emberi összecsapások, különösen az elmaradott régiókban, ahol az emberek jobban függnek a természet erőitől, gyakran a természeti konfliktusok tükörképei. A régió esetében, amelyhez Szudán tartozik, ez a konfliktus a lakhatatlan sivatag és a termékenyebb szavanna közötti konfliktus. A fő események itt egy nyugatról keletre húzódó, Száhelnek nevezett köztes földsávban, a Száhel övezetben játszódnak le. A becslések szerint 300 millió embernek ad otthont. A Száhel-övezet egy olyan terület, amely valóban - nem a "zöld" aktivisták fantáziájában - tapasztalja az éghajlatváltozás hatásait, és ezeket a változásokat már akkor elkezdték regisztrálni, amikor még nem vált divatossá a globális felmelegedésről való beszéd. A folyamat lényege egyszerű: a sivatag közeledik.
A mezőgazdasági feltételek változnak, itt-ott éhínség tör ki, és az emberek hajlamosak a kedvezőtlenebb területekről a kedvezőbbek felé vándorolni. A természeti jelenségek elindítják a népek és társadalmi csoportok közötti ellenségeskedés mechanizmusát. Szudán, Csád és Mali esetében ezek a feszültségek az északi szemita nomádok (arabok és berberek, beleértve a tuaregeket is) és a délen élő fekete lakosság közötti feszültségek. Az északiak muzulmánok, a déliek muzulmánok és keresztények. Az ellentét már nagy területdarabokba került Szudánnak. 12 évvel ezelőtt, nyugati nyomásra, Dél-Szudánt leválasztották az országról és függetlenséget kapott; hála Istennek, nem voltak humanitárius bombázások[i] Kartúmban, de amikor az államok területi integritásának elvét megsértő koszovói precedensre emlékszünk, nem szabad elfelejtenünk a szudáni precedenst sem.
A (kőolajban gazdag) Dél és az (aranytartalékairól híres) Észak szétválasztása azonban egyik államnak sem hozta meg a jólétet (mindkettő az egy főre jutó GDP tekintetében a második száz legalsó helyén kullog), és nem akadályozta meg a fegyveres szeparatizmust sem a kisebbé lett Szudáni Köztársaságban. Az eredmény egy szegény lakosság, egy szuronyos kormány, amely időnként katonai puccsokat hajt végre, fegyveres csoportok, amelyek itt-ott kihívást intéznek a központi hatalom ellen és egy virágzó bűnözés, például a fegyvercsempészet. Ez utóbbi a maga módján összehozza a kontinenseket; például egy ukrán repülőgép megsérült a szudáni repülőtéren zajló harcokban, és aligha disznózsírt és nokkedlit szállított.
Szudán nem egyedül van ebben az élethelyzetben. Ugyanez történik Csádban, ahol az észak és dél közötti konfliktus egykor Líbia beavatkozásához vezetett, és Maliban, ahol a szudáni helyzettel ellentétben a szeparatisták a nomád tuaregek, akik létrehozták a még el nem ismert Azawad iszlám államot[ii]. A Száhel-övezeten kívül is elég zavaros a helyzet. Mindenki régóta hozzászokott már ahhoz, hogy Szomália, mint egységes állam nem létezik. Líbiát a NATO tönkretette, és még mindig nem nyerte vissza integritását. Az etiópiai Tigray régióban nemrég ért véget a háború, amelyben Eritrea is részt vett. Nigériában és a Közép-afrikai Köztársaságban állandó összecsapások vannak keresztények és muzulmánok között.
Afrika tehát ma nemcsak egy kontinens, amelynek lakossága közel 1,5 milliárd fő, és amely továbbra is erőteljesen növekszik, hanem egyben bolygónk fő háborús övezete is. Ha tehát ma valakinek eszébe jutna, mint a régi szép időkben, hogy a »világbékéért« harcoljon, akkor az kétharmadrészt az afrikai békéért folytatott harc lenne. Amikor pedig az USA vezette egypólusú világ csődjéről beszélünk, akkor ennek a csődnek a legvilágosabb bizonyítékát Afrikában találjuk. Sem a háborút, sem az éhínséget, sem a betegséget Afrikában nem tudta legyőzni a Pax Americana. Még ma is, amikor Oroszország a maga kárára újra és újra meghosszabbítja a »gabonaüzletet«, hogy az ukrán gabona Afrikába kerülhessen, a jóllakott Európa elorozza magának a gabonát. Amikor pedig Oroszország beleegyezik, hogy műtrágyát adományoz Afrikának, a NATO-országok igyekeznek ezt megakadályozni.
Sokat várunk az új - többpólusú - világmodelltől. Mindenekelőtt szeretnénk megoldani a saját problémáinkat, sikeresen lezárni a Különleges Hadműveletet és biztosítani magunkat a nyugattól.
Az Irán és Szaúd-Arábia közötti megbékéléssel valószínűleg nyugodtabb lesz a Közel-Kelet, például véget ér a jemeni háború. Jó lenne, ha az India, Pakisztán és Kína közötti felesleges feszültségek is megoldódnának. Az új világrend rendszerének legfontosabb próbája azonban az lesz, hogy képes lesz-e rendet teremteni Afrikában, és a földrészt a civilizált fejlődés útjára állítani. Az afrikaiak pedig értik, hogy kire kell támaszkodniuk, nem véletlenül nem támogatják az oroszellenes szankciókat ezen a kontinensen. Számos afrikai ország már régóta megnyitotta a kapuit a kínai üzleti élet előtt, és az orosz Wagner magánhadsereg szolgálatai iránt is jó kereslet mutatkozik, különösen problémás területeken. Végül a BRICS[iii], amelyhez Dél-Afrika mellett olyan országok csatlakozhatnak, mint Egyiptom és Nigéria, szintén pozitív szerepet játszhat.
Az Egyesült Államoknak viszont ma vitathatatlanul ellentétes céljai vannak. A világ leköszönő hegemónja számára jobb lenne, ha a szudáni eseményekhez hasonló események a világ más régióiban is normává válnának. Washington kétségtelenül arról álmodik, hogy a volt Szovjetunió egész területét egy gyötrelmes véres káosszá változtatja, és a különböző hatalmi struktúrák és egyszerű bandák vég nélkül egymás között rendeznék a dolgokat Kalinyingrádtól Vlagyivosztokig és Norilszktól Kuskáig. A többpólusú világ és a Különleges Hadműveletben aratott győzelmünk alternatívája hazánk afrikanizálódása lenne. Ezen érdemes elgondolkodni, miközben a távoli Szudánban figyeljük a két egyformán érthetetlen erő csatáját.
Igor Karaulov költő, publicista
Az eredeti, a Vzgljád üzleti újság honlapján megjelent, orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:
Fordította Péter János
[i] A szerző az emberséges háború paradoxonával, ellentmondásosságával ironizál, noha ezt a nemzetközi jog tartalmazza, ugyanakkor és ezzel együtt sem lenne szabad ezt így elfogadni.
A humanitárius háború olyan fegyveres konfliktus, amelyet az emberi jogok védelme érdekében folytatnak. A háború célja ebben az esetben az emberi szenvedés csökkentése és a humanitárius jogok védelme. A humanitárius háború fogalmát először Hugo Grotius holland jogász használta a 17. században. Azonban a humanitárius háború fogalmának története az ókorig nyúlik vissza.
A humanitárius háború fogalmát azonban sokan vitatják és úgy vélik, hogy a háború sosem lehet humanitárius, mivel a háború mindig emberi szenvedést okoz.
A humanitárius háború nemzetközi jogi keretét a genfi egyezmények biztosítják. A genfi egyezmények a történelem során folyamatosan egymást követően Genfben elfogadott, nemzetközi humanitárius jogi tárgyú egyezményeket takarják. A jelenleg hatályban lévő négy egyezményben állapítják meg az irányadó alapvető nemzetközi jogi szabályokat fegyveres konfliktusok esetére.
[ii] Azawad (arabul: دولة أزواد المستقلة Daulat Azavád al-Musztakilla, franciául État indépendant de l’Azawad) egy de facto állam volt, mely Malitól való függetlenségét 2012. április 6-án kiáltotta ki a magát Azawadi Nemzeti Felszabadító Mozgalom néven nevező tuareg lázadószervezet. Az állam kikiáltására egy januárban kitört felkelés keretében került sor, melynek során a lázadó fegyveresek megszállták a teljes Azawad-régiót (Mali északi része). Helyzetüket jelentős mértékben megkönnyítette, hogy időközben, március 21-én Mali fővárosában, Bamakóban katonai puccs zajlott le, ami tovább növelte a zűrzavart az ország területén.
[iii] A BRICS betűszó öt jelentős feltörekvő gazdaság társulását takarja. Az öt ország Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság. (A betűszó az öt ország angol nevének kezdőbetűiből áll össze: Brasil, Russia, India, China és Republic of South Africa.) Az országcsoport neve a Dél-afrikai Köztársaság 2010-es csatlakozását megelőzően BRIC volt. A BRICS-tagok mindegyike nagy népességű, nagy gazdasági kapacitással rendelkező ország, habár Dél-Afrika elmarad s többi tagállamhoz képest. Jelentős regionális és globális befolyással rendelkeznek, pl. Kína és Oroszország tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának és mind az öt ország tagja a világ legnagyobb gazdaságait tömörítő G20-nak
