Befejeződött az OFKP Novoszibirszki Regionális Bizottságának újabb humanitárius segélyszállítmány-akciója Donbasszba, amelyen én is részt vettem. Az út nehéz volt, 5 nap alatt 4000 kilométert tettünk meg, sokszor kerültünk hóviharba és heves esőzésbe, az autópályán jeges úton és áthatolhatatlan ködben haladtunk. A túlterhelt autó (mert minél több humanitárius segélyt szerettünk volna eljuttatni a védőinknek) állandóan árokba, gödrökbe futott. A végállomáson, Luhanszkban már ott az ellenség: elveszett tekintetű foglyokat látunk, és történeteket hallunk az ukrán nácik kegyetlenkedéseiről.

Anton Szenopalnyikov, Novoszibirszk-Luganszk-Novoszibirszk

2023-03-15 09:07

A legnehezebb annak felismerése, hogy társadalmunk nagy része nem érti, mi történik valójában Ukrajnában, mit csinálnak ott a fiaink, és miért kell győznünk.

Romantika 

Néhányan a hollywoodi akciófilmek után azt hiszik, hogy a háború szórakoztató, izgalmas és mindig happy enddel végződik. Egyesek számára ok arra, hogy a kocsmában a lányoknak dicsekedjenek vele, mások kitüntetésekkel a mellükön akarnak mutatkozni, megint mások pedig egy géppisztollyal »brutális« fotót akarnak kitenni a közösségi médiába.

 A laktanyában sikerült beszélgetnem egy önkéntessel, aki a független »Jenyiszej« zászlóaljban szolgál, és a fedőneve »Dávid«. Az alábbiakat mondja, amikor a háborús »romantikáról« kérdezték:

- Vajon lehetséges-e romantika akkor, amikor ideérkezel, és látod, hogy a melletted lévő bajtársadnak lerobbantják a lábát meg a karját, vagy amikor a fronton lévő orvosnak kell eldöntenie, hogy ki menekül meg és ki hal meg, ugyan milyen romantikáról beszélhetünk? Elég csak bemenni egy akármilyen kórházba.

Vagy itt van néhány tény közvetlenül az életből, amit »Dávid« katonatársai mondtak el.
Krasznij Liman térségében ukrán »hazafiak« felakasztottak egy 70 éves nagymamát, csak azért, mert tejet vitt a katonáinknak. Felakasztottak egy iskolaigazgatót is, mert tanította a gyerekeket, amíg katonáink a faluban voltak. Egyébként nem emlékeznek kik szoktak még civileket fára akasztani?
Úgy van, a nácik.

- Az ukrán hadsereg átveszi a »szuperkatona« amerikai ideológiáját. Nem számít, hogy egy gyerek vagy egy öregember áll előtted - ha parancsot adnak a likvidálására, meg kell ölnöd. Nekünk más ideológiánk van. Mi mindenkit elsősorban embernek tekintünk. Ha valaki fegyvertelen, az nem ellenség. Ha pedig segítségre van szüksége, akkor mi megadjuk neki. Fegyver nélküli embert megölni rossz és kegyetlen dolog" - folytatja »David«.

Ahogy a fiaink mondják, ők itt a számukra szent fogalmakért harcolnak: család, gyermek, haza.
"Nem célunk egész Európa meghódítása, számunkra az a legfontosabb, hogy ez a náci fertőzés ne terjedjen át hozzánk".

A zászlóalj »Havas« fedőnevű harckiképző helyettes parancsnoka, megerősíti szavait:

- A fronton, a tűz alatt mindig a családodra és a hazádra, az otthonodra gondolsz. Néha arra gondolsz: vajon a fiam is olyan lesz, mint a túloldalon lévők?  Ezt én nem szeretném.

A háborúban ott vannak a gyógyíthatatlan rákos betegek, akik szándékosan a golyót keresik, az árulók, meg az örökös ágyútűz, amely téglahalmokat hagy a falvak helyén, a megcsonkított emberek és az elégett holttestek. Miféle romantika ez...

- Ha van bombázás, az élet összezsugorodik, nagyon gyorsan lepereg a szemed előtt: gyerekkor, iskola, és így tovább a tegnapi napodig. Minden, ami abban a pillanatban lejátszódik az az egész életed, erre két másodperced van - mondja a »Havas«.

A novoszibirszki férfi Afganisztánban szolgált. Az ő szavaiban az élet kemény igazsága lakozik.

Meggondolatlanság

A háború nem bocsátja meg a könnyelműséget. A számos figyelmeztetés és tragikus eset ellenére az emberek valahogy meg vannak győződve arról, hogy semmi komoly nem fog történni, ha rendszeresen használják a nyugati mobilalkalmazásokat a különleges katonai műveleti zónában való utazáshoz, és a katonáikról a nyílt utcán készült képeket posztolják. Sok »olcsó« PR-os is jár ide, akik a frontvonalra »kirándulást« kitalálva nem is sejtik, hogy ők és az őket kísérő katonák milyen veszélynek teszik ki magukat. Hiszen egy felkészületlen személy, aki azért jött, hogy »a riport kedvéért« lefotózzák, nagy terhet jelent a katonáknak, ami elvonja őket a fő feladatuktól.

A hazafiság leépülése

Véleményem szerint a mai orosz társadalom legnagyobb problémája a hazafiság leépülése.
A felelősség nagyrészt a kormányt terheli, amely az 1990-es évek óta szisztematikusan rombolja a Szovjetunió hazafias nevelési vívmányait. A Nagy Honvédő Háború idején a katonák a lövészárkokból a csatatérre vonultak, és azt kiabálták: "A hazáért! Sztálinért!", és ma, egy évvel a különleges hadművelet kezdete után, nem fogalmaztak meg olyan elveket és célokat, amelyek egyesítenék a társadalmat. A hatóságok legfeljebb félénk kísérleteket tesznek a Szovjetunió propagandájának és propagandamodelljének másolására, miközben a Szovjetuniót magát továbbra is kritizálják. Ennek eredményeképpen 30 évnyi nyugattal való flörtölés és a liberális értékek népszerűsítése után vannak, akik képmutatással vádolják a frontvonalra humanitárius segélyt szállító önkénteseket, és militánsoknak nevezik azokat, akik az életüket adják egy nácizmus nélküli világért.

Megfigyeléseim szerint azonban az önkéntesek többsége Oroszország »sűrűjéből« származik.
Egy tatárföldi sofőr, amikor megkérdeztem tőle, hogy miért van itt, azt válaszolta:

- Négy unokaöcsém és egy fiam van itt. Mitől vagyok én rosszabb?

Egy Donbasszba vezető úton történt eset jól szemlélteti a történteket. Autónk lerobbant, megálltunk Krutyinkában, egy Omszk járási faluban. A helyi autómosóban egy férfi forró teával melegített fel minket, lemosta az autót, és adott nekünk néhány falusi finomságot az útra. Csak úgy, anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe. Ami a legfontosabb, hogy nagyon szeretett volna részt venni a haza védelmezőinek megsegítésében, és ezért átadott nekünk 2 zsák humanitárius segélyt ezekkel a szavakkal kísérve:

- Van egy bajtársam, aki ott harcol, mondd meg neki, hogy ezt küldik a srácok Krutyinkából.
De ha nem találod meg őt, akkor add tovább másoknak, hadd élvezzék, úgyis jól fog jönni.

Ezek az emberek önmaguk, az állam segítsége nélkül is megtalálják az erkölcsi magaslatot, ami erőt ad nekik a továbblépéshez, gyakran azonosulnak őseikkel, akik a Nagy Honvédő Háborúban védték a hazájukat.

Az ő őszinteségük, elszántságuk és vágyuk, hogy segítsenek embertársaikon, nagyon is ellentétes a »liberális értelmiségi« voltukkal, a »túlművelt« fiúkkal és lányokkal, akik, miután elvesztették korábbi életszínvonalukat, már a speciális hadművelet puszta említésére is felszisszennek.
A szokásos liberális módon megtagadják másoktól a jogot, hogy állást foglaljanak, a hirtelen felébredt »pacifizmus és humanizmus« leple alatt. Ezt pedig gyakran külföldön teszik, ahová abban a reményben menekültek, hogy elbújhatnak a hazájuk iránti felelősség elől, és hiába próbálnak a kívülállók közé tartozni és hangos elítéléssel kiérdemelni a »jó orosz« státuszát.

Mindez a hazafias neveléssel és ideológiával kapcsolatos állami politika eredménye. Vagy inkább annak hiánya.

Győznünk kell!

A lehető legtöbb - anyagi és ideológiai - erőforrást kell mozgósítanunk a társadalom összefogása érdekében. Enélkül a győzelem lehetetlen, és a győzelemre szükség van. A másik oldalon semmi jó nincs, ott féktelen antikommunizmus és gyűlölet van minden orosz iránt. Ha pedig úgy alakul, hogy a Nyugat győz, akkor teljesen mindegy, hogy humanitárius segélyt vittél a srácoknak, vagy háborúellenes gyűlésekre mentél, és azt kiabáltad, hogy szégyelled magad, hogy orosz vagy. A Nyugatnak mindannyian ellenségek vagyunk - az amerikai »szuperkatona« nem fog habozni, hogy golyót eresszen beléd. Hogy ez ne történhessen meg, ideje változtatni a tájékoztatáson és a propagandán, és felhagyni a szovjetellenességgel meg a ruszofóbiával.

Az év végén, az Állami Duma plenáris ülésén Gennagyij Zjuganov kommunista vezető helyesen jegyezte meg, hogy nem szabad az »ötödik hadoszloppal« tartanunk. A hatóságoknak meg kell érteniük, hogy azzal, hogy ünnepnapokon befalazzák a Mauzóleumot, »Jelcin-központokat« építenek, és elrendelik a szovjet korabeli utcák és terek átnevezését, a társadalom megosztottságát erősítik.

A mi embereink a fronton harcolnak a Győzelem zászlaja alatt, és a Szovjetunió emblémájával ellátott jelvényeket viselnek. Mi pedig itt, a békés életünkben sem szabad elfelejtenünk nagy múltunkat. A győzelem csak egy gazdaságilag fejlett és társadalmilag igazságos társadalomban lehetséges, egy olyan társadalomban, amelyet azok a szovjet állampolgárok építettek, akik egyszer már legyőzték a náci pusztítást.

P.S.: »David«, »Havas«, »Bay«, »Francia«, »Afonya« és »German« és a többi harcos, köszönjük a napi hőstetteiteket! A győzelemmel térjetek vissza!

Az OFKP honlapján megjelent, orosz nyelvű tudósítás az alábbi hivatkozáson található:

Путевые записки журналиста КПРФ, вернувшегося с территории СВО (kprf.ru)

Fordította: Péter János