Február 9-én D.G. Novikov, az Állami Duma Nemzetközi Ügyek Bizottságának elnökhelyettese
az OFKP-frakció nevében felszólalt az Állami Duma plenáris ülésén.

Kedves kollégák! Kedves Vjacseszlav Viktorovics! (V.V. Vologyin az Állami Duma elnöke - a fordító)

Parlamenti hetünk február 5-én a OFKP újjászületésének és tevékenységének 30. évfordulója alkalmából rendezett kiállítással kezdődött.

Köszönetet mondunk mindazoknak, akik G. Zjuganovval együtt részt vettek a kiállítás megnyitóján - V. Volodin, V. Vasziljev, L. Szluckij, Sz. Mironov és Sz. Avkszentyijeva.

Ez a kiállítás vitákat váltott ki a modern történelemről. Emlékezzünk arra, hogy a Szovjetunió az 1980-as évek közepén a fejlődés új szakaszának küszöbén állt. Erre megvoltak a lehetőségek.
Az előző generációk munkája és hőstettei megteremtették az alapokat. A szovjet emberek új eredményekre vágytak, és szívesen elfogadták a gyorsítás gondolatát.

 A Burán űrhajó űrrepülése az új lehetőségek és kilátások szimbólumává vált. A Buránhoz hasonlóan az egész Szovjetunió képes volt új magasságok meghódítására. Lenin és Sztálin országában minden megvolt ehhez. Az arra méltó tanítványokon múlott. Azonban mások is jöttek, és mintegy a földhöz láncolták a Buránt. És ez egy másik szimbólummá vált - egy példátlan történelmi árulás szimbólumává.

86 februárjában, a SZKP XXVII. kongresszusán Gorbacsov a szocializmus 1970-es és 1980-as évekbeli vívmányait, amelyeket a világ csodált, »a tehetetlenség, a stagnálás és a konzervativizmus« megnyilvánulásainak nyilvánította.

 A további események menete jól ismert. Rövid távon »a társadalmi viszonyok javulása« a vad piaci viszonyokba torkollott. A »politikai és ideológiai intézmények megújítása« azok megsemmisítéséhez vezetett. A »szocialista demokrácia elmélyítése« a »90-es évek gazembereinek példátlan csalásához« vezetett. Gorbacsov megtévesztette a népet és a pártot, „útvonalterveket” cserélt ki, és zátonyra kormányozta a Szovjetunió hajóját.

1988 júniusában a főtitkár az ő szóhasználatával a következő határozatokat kényszerítette a XIX. össz-szövetségi pártkonferencia küldötteire: »A bürokrácia elleni küzdelemről«, »Az etnikumközi kapcsolatokról«, a »glasznosztyról«, a »jogi reformokról« és a »szovjet társadalom demokratizálásáról és a politikai rendszer reformjáról«.

 A „nemzetiségek közti kapcsolatok erősítéséről” szóló beszéd szinte azonnal problémává vált Almatiban, Hegyi-Karabahban, Jerevánban, Szumgaitban, Tbilisziben, Ferganában, Bakuban és a Baltikumban. „A »bürokrácia elleni harc« a becsületes és hozzáértő vezetők megtisztításába torkollott. A »glasznoszty« a hazafias erők információs blokádjával és a nyugati életmód rossz tulajdonságainak propagálásával bontakozott ki.  A »jogi reform« - a burjánzó bűnözés és a polgárok jogfosztásába, a »demokratizálás« - az SZKP betiltását és a kommunisták üldözését jelentette.

És ezen a ponton felvetődik a párt és az árulók kérdésének megítélése elvi szempontok alapján.

Tegnapelőtt itt azt mondták, hogy a szovjet rendszerben Gennagyij Zjuganov nem emelhette volna fel a szavát eszméi védelmében - azonnal eltiporták volna. Ebben van némi igazság, bár ez nem teljesen így van. Gorbacsov, aki a demokráciáról fecsegett, tudta, hogyan kell megszabadulni az emberektől - ez igaz. De vajon Zjuganov és társai, látva bosszúszomját, csak hallgattak és nem cselekedtek? Nem azért alakult meg 1990. június 19-én az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, hogy szórakozzanak, hanem azért, hogy ők személy szerint harcoljanak Jelcin és Gorbacsov sorai ellen, nem így lenne? Nem konkrét emberek csinálták ezt? Nem, mert  G.A. Zjuganov - az ideológiai titkár, V.I. Kaszin - a szociális-gazdaságpolitikai titkár, V.A. Kupcov, V.V. Csikin és a Politbüro más tagjai. Ezek az emberek nem hallgattak - cselekedtek.

Vajon nem az ő részvételük nélkül tartották meg 1991. március 17-én a népszavazást a Szovjetunió fennmaradásáról? A kommunistákat vajon nem azok az állampolgáraink támogatták, akik az áldemokraták és a »népfrontisták« hisztérikus demagógiája ellenére IGEN-t mondtak az Unióra.

Most megmutatom önöknek G. A. Zjuganov »A nép szolgálatában« című műveinek gyűjteményét. Ugyanezt a könyvet az Állami Duma is kiadta. Ez a könyv nem újságírói mű, hanem úgynevezett kordokumentum.

1991. július 23-án a Szovjetszkaja Rosszija című újság közzéteszi a híres »Szó a néphez« című írást. Gennagyij Zjuganov is az aláírói között van. Összefogásra szólítanak fel, „hogy megállítsuk az állam, a gazdaság, a személyiség szétesésének láncreakcióját; hogy hozzájáruljunk a szovjet hatalom megerősítéséhez...; hogy megakadályozzuk az etnikai viszály és a polgárháború tüzének fellángolását”. Sőt, Zjuganov korábbi, „Építész a romoknál” című cikke Alekszandr Jakovlevnek szólt, de közvetlenül Mihail Gorbacsovot találta el.

Egyáltalán nem mindenki hallgatott. Másrészt viszont nem mindenki hallotta meg a megmentés érdekében történt felhívást.

Amikor a Szovjetuniót alattomos módon mintegy élve lemészárolták, emberek milliói álltak készen az ellenállásra. A fő ellenállni képes erőt, tudatosan kiiktatták. Az SzKP és utódja az Orosz Föderáció Kommunista Pártja ekkor már be volt tiltva.

Kinek volt erre szüksége? Azoknak, akik jól megértették, hogy még a saját vezetői által eltiport, megalázott és rágalmazott Kommunista Párt is képes maradt a harcra, az igazság védelmére, a dolgozó nép akaratának kifejezésére... És a Párt még így is, kopottan és véresen, de útját állta azoknak a rombolóknak, a privatizátoroknak, az árulóknak, a banditáknak, akik már alig várták, hogy oligarchák lehessenek.

A párt falként állt azok útjában, akik a Szovjetunió elpusztításáról álmodtak. Ezért rombolták le magát a pártot. Egyszerűen betiltották. Ellentétben az Alkotmány rendelkezéseivel!
Ezt a törvénytelenséget aztán maga az Orosz Föderáció Alkotmánybírósága is elismerte.

És ki védte meg a kommunisták becsületét az Alkotmánybíróságon? Véletlenszerű emberek?
Nem, ezt a párt képviselői, vezető munkatársai tették. I.I. Melnikov, az SZKP KB titkára pedig egyike volt azoknak, akik az Alkotmánybírósághoz fordultak, követelve, hogy Jelcin rendeleteit nyilvánítsák törvénytelennek.

Az árulók aljassága nem homályosítja el a hősök érdemeit. A vlaszovisták^[i] árulása nem teszi lehetővé, hogy bárki árulónak nevezze az egész szovjet népet, amely legyőzte a fasizmust.

Gorbacsov és Jelcin árulása nem jogosít fel senkit arra, hogy a kommunistákat vádolja a Szovjetunió tönkretételével - éppen azokat, akik a Szovjetuniót képesek voltak megmenteni. Azok, akik mindent megtettek ennek érdekében.

Vajon a vlaszovisták is Judásnak nevezték magukat? Nem, ők hazafinak vallották magukat, akik a hazug bolsevizmus ellen léptek fel. De vajon mi nem nevezzük őket csalóknak és árulóknak?

Ha Gorbacsov és Jelcin, Jakovlev, Sevardnadze, Burbulisz elárulták a pártjukat, akkor nevezzük őket nevükön, mégpedig árulóknak, akik a Szovjetuniót tették tönkre, nem a pártot.

Nincs szükség a fogalmak helyettesítésére. Különösen a parlamenti képviselők, politikusok, államférfiak esetében. Gorbacsov már akkor megváltoztatta a fogalmakat. Ez mindannyiunknak sokba került. És ez ma is sokba fog nekünk kerülni. Tovább menve ez mindig sokba fog nekünk kerülni.  Ilyen a történelem logikája.

A kommunisták a bíróságon bebizonyították ezeket a nyilvánvalónak tűnő dolgokat - jogunk van a hitünkhöz és a pártunkhoz. Az újjáalakult Kommunista Párt a szocializmus eszméit hordozta azokban a napokban, amikor nem voltak május 9-i győzelmi felvonulások, amikor Lenin és Sztálin nevének kedves szóval említéséért már megtorlásra szólítottak fel, amikor a Molotov-Ribbentrop-paktum józan értékelésére üvöltés és toporzékolás volt a válasz. Csak az ügyük helyességéről meggyőződött, eszméikhez hű és a dolgozó népben gyökerező emberek tudtak ezzel szembeszállni.

Amikor pedig mi az ukrán banderisták által kivégzett kijevi Olesz Buzina^[ii] íróra emlékezünk, ne feledjük, hogy 1994. november 1-jén Moszkva központjában brutálisan megverték és meghalt Valentin Martemijanov, az Állami Duma képviselője, kiváló jogász, professzor és kommunista.
Az elkövetőket nem találták meg, és nem is büntették meg őket.

Az újjáalakult párt harcolt. Harcolt az oligarchikus hét-bankárok szövetsége - az u.n. szemibankirscsina^[iii] - ellen. Ragaszkodott az Unió államának újjáalakításához. Felmondatta a belovezsi szerződést. Bűncselekményeknek nevezett bűncselekményeket. Kezdeményezte Jelcin felelősségre vonását.

Az általunk megválasztott úgynevezett vörösövezeti kormányzók zord körülmények között dolgoztak, és nem minden sikerült nekik. Vajon ők nem mentették meg az országot a kreatív hozzáállásukkal?

És nem ugyanez igaz a Primakov-Maszljukov kormányra is?

Mindazok, akiket az OFKP jelölt az orosz elnöki tisztségre - Gennagyij Zjuganov, Nyikolaj Haritonov, Pavel Grudinyin - az alkotás programjával jelentkeztek.

Az évek során a parlamentben fontos, nagy horderejű döntéseket fogadtak el. Az OFKP amnesztiát biztosított a GKCsP^[iv] tagjai és az 1993. októberi eseményekben résztvevők számára.

Nem szégyenkezünk a választók előtt. A párt mindig is a munkás és a paraszt, a tanár és az orvos, a mérnök, a tudós és a katona, az idős és a fiatal, az anyaság és a gyermekkor védelmezője volt.

Aktívan támogattuk a tudományt és az oktatást. Zsorez Alfjorov^[v] büszke volt arra, hogy a kommunista frakcióban dolgozhatott. Úgy tűnik, hogy itt még sok a tennivaló. Tegnap az elnök (az orosz elnök - a fordító) a tudományos és technológiai fejlődés fontosságát hangsúlyozta, és eközben a moszkvai régió a tudományvárosok felszámolásával van elfoglalva. Térjenek észhez, uraim! Ne csinálják ezt! Ez egyáltalán nem az Önök felelőssége!

Az OFKP politikai harcokban tiltakozott a privatizáció, a földek eladása és felvásárlása, a WTO-csatlakozás, a juttatások pénzzé tételével történő elvétele, a nyugdíjreform bevezetése (a korhatár emelése – a ford.) és a NATO oroszországi bázisainak létesítése ellen. Harcoltunk a Szerdjukov-hadsereg ellen és Szigutkin azon kísérletei ellen, hogy elcsúfítsa a Győzelem Zászlaját.

Támogattuk és továbbra is támogatni fogjuk Donbászt - politikailag és gyakorlatilag. Többek között humanitárius szállítmányokkal. A párt már a következő humanitárius konvojt készíti elő, és már több mint száz ilyen szállítmány érkezett oda. Ezt az együttérzés, az igazságosság megértése és a nácizmus ideológiai elutasítása miatt tesszük. A leghatározottabb ellenfelei mindig is a kommunisták voltak.

Az RFKP a 1993. február 13-14-én tartott rendkívüli kongresszusán meghatározta az újjáéledő párt arculatát: „Bátor, becsületes és rátermett emberek pártjának kell lennie, akik nemzetben gondolkodnak és államférfiúi módon cselekszenek... A tettek pártjának kell lennünk, amely a tettekre, nem pedig a tulajdonra és a végtelen beszédre, szólamokra áhítozik... Az intellektus pártjának kell lennie...”. A párt mind a 30 éve alatt arra törekszik, hogy megfeleljen ennek a magas mércének.

Dmitrij Novikov

2023.02.06.

Az OFKP honlapján közzétett beszéd, eredeti, orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található:

Д.Г. Новиков: «Подлость предателей не отменяет подвиг героев» (kprf.ru)

Fordította: Péter János

^[i] Vlaszovisták az Orosz Felszabadító Hadsereg tagjai voltak, akik a náci Németország hadseregének részeként harcoltak a Szovjetunió ellen a második világháború alatt.

Andrej Andrejevics Vlaszov (1901. szeptember 1., Lomakino, Nyizsnyij Novgorod tartomány - 1946. augusztus 1. Moszkva) szovjet katonai parancsnok, aki a második világháború alatt átállt a náci Németország oldalára.

A Volhov-front Luban-offenzíva hadművelet során 1942. április 20-án kinevezték a bekerített 2. rohamhadsereg parancsnokává. Veresége után (ugyanezen év nyarán) a németek elfogták, és beleegyezett, hogy együttműködik a náci Németország vezetésével, az Orosz Felszabadító Hadsereg élén.

^[ii] Oles Buzina az orosz nép hármasságának nézetét vallotta, ezért magát ukránnak és orosznak is nevezte. Támogatta Ukrajna föderalizációját, függetlenségét, az ukrán kultúra kétnyelvűségét, valamint az ukrán és az orosz nyelv széles körű fejlesztését. Véleménye szerint "a soviniszta ukránok nem annyira az ukrán kultúra megteremtéséért, mint inkább az orosz kultúra elpusztításáért aggódnak". Oles Buzyna soha nem támogatta a "narancsos forradalmat".
2015 márciusában, egy hónappal a halála előtt, a Rosszijszkaja Gazetának adott interjújában Buzina beszélt az őt ért támadásokról és fenyegetésekről[36].

Oles Buzinát 2015. április 16-án 13 óra 20 perc körül lőtték agyon egy TT pisztollyal Kijevben, a Degtyarevszka utca 58. szám alatti ház közelében, ahol lakott.

Egy kiküldött e-mail szerint az úgynevezett "Ukrán Felkelő Hadsereg" vállalta a felelősséget a gyilkosságért. Az ilyen nevű szervezet szerepel Oroszország szélsőségesek listáján, de az ukrán bűnüldöző hatóságok tagadják a létezését.

^[iii] Szemibankirscsina (hét bankárság; a szó a történelmi Szemibojarcsina –vagyis a hét bojár uralma, kifejezés analógiájára keletkezett) - az orosz médiában 1996-ban és néhány évvel később elterjedt elnevezés az orosz pénzügyi üzleti élet jelentős politikai és gazdasági szerepet játszó, a médiát birtokló,
az orosz pénzügyi vállalkozások (az úgynevezett oligarchák) jelentős képviselőinek egy csoportjára,
akik a belső megosztottság ellenére informálisan összefogtak, hogy Borisz Jelcin újraválasztását biztosítsák a következő, 1996-os elnökválasztáson.

^[iv] A Szovjetunióban a Szükségállapot Állami Bizottsága (GKCsP) egy önjelölt hatóság volt a Szovjetunióban, amely 1991. augusztus 18. és 21. között létezett. A szovjet kormány számos magas rangú tisztviselője is részt vett benne. A GKCsP tagjai ellenezték a Mihail Gorbacsov szovjet elnök által folytatott peresztrojka-politikát, valamint az új uniós szerződés aláírását és a Szovjetunió átalakítását a Szuverén Államok Konföderatív Uniójává, amelybe a 15 uniós köztársaságból csak 9 lépett volna be. A GKCsP fő ellenfelei Jelcin elnök támogatói voltak, akik alkotmányellenesnek nyilvánították a bizottság tagjainak tevékenységét. A GKCSP veresége és önfeloszlatása után a Szovjetunió, az Oroszországi Föderációs Köztársaság és számos más uniós köztársaság törvényhozó és végrehajtó hatóságai elítélték tetteiket, és államcsínynek minősítették őket. A történetírás az 1991. augusztus 18-21-i eseményeket "augusztusi puccsnak" nevezi.

^[v] Zsorez Ivanovics Alfjorov (1930. március 15. Vityebszk, Belorusz SzSzK  - 2019. március 1. Szentpétervár, Oroszország) szovjet,  orosz fizikus tudós és politikus volt. Fizikai Nobel-díjas (2000, a félvezető heteroszerkezetek fejlesztéséért és a gyors optikai és mikroelektronikai alkatrészek létrehozásáért). 1991-től 2017-ig az Orosz Tudományos Akadémia alelnöke. Az OTA Szentpétervári Tudományos Központjának  elnöke, kommunista parlamenti képviselő.