80 évvel ezelőtt, 1943. január 31-én Friedrich Paulus tábornagy a főhadiszállásával együtt megadta magát az orosz erőknek. Gyakorlatilag ez még nem volt a sztálingrádi csata vége, de az ellenséges csoportosulás többi maradványának felszámolása már csak napokon múlott.

Az 1942-es nyári nagy offenzívában Sztálingrád elfoglalása nem öncélú volt, hanem egy kényelmes pont a Wehrmacht számára, hogy ellenőrizze és biztosítsa az oldalát. Ráadásul sikerült volna eltorlaszolni a Volga folyón a közlekedést, amelyen keresztül az oroszok kényelmesen szállíthatták a Kaukázusban kitermelt olajat az ország központi részeibe, miközben a német főerők éppen ezért a kőolajért folytatták a harcot.

Így tehát az ellenségnek Sztálingrádnál meglehetősen nagy csoportosulása jött itt össze.
A Wehrmacht 6. szárazföldi hadserege, amelynek parancsnoka Paulus volt. Ez volt az egyik legnagyobb létszámú hadsereg. Hatalmas tüzérségi ökle lehetővé tette, hogy magabiztosan áttörje még a jól megerősített védelmet is, és előrenyomuljon. Román és olasz egységek is támogatták.

Ennek ellenére Sztálingrádot ostromolva Paulus nem tudta a várost gyorsan bevenni.
1942 novemberére úgy tűnt, hogy a várost hamarosan sikerül lerombolniuk, és a szovjet egységeket betaszítani a Volgába. Ám az oroszok mindvégig egy nagy offenzívára, ellentámadásra készültek, sikeresen elrejtve az átcsoportosítást és az erők felhalmozását. Az Uránusz hadművelet pedig, amely november 19-én kezdődött, nagyon gyorsan Paulus erőinek bekerítéséhez vezetett Sztálingrádban és környékén.

Ez egy stratégiai jelentőségű esemény volt. Egyszerre 300 000 embert kivonni a német frontról azt jelentette, hogy az egész kaukázusi ellenséges csoportosulás veszélybe került, amelyet azonnal és sietve vissza kellett vonni. Ezért Paulus 1943. januári kapitulációja nemcsak győzelem volt, hanem fordulópont a háborúban.

A falnak is füle van

Az első napon, amikor a tábornagy megadta magát, az NKVD vette őt át. Az akciót ötletesen dolgozták ki. Egy közönséges őrség álcája alatt az Állambiztonsági Szolgálat egyik alhadnagyát, Tarabrint küldték a letartóztatott tábornokokhoz, akit az egyik kunyhóban szállásoltak el. Tarabrin tökéletesen tudott németül és franciául, de nem mutatta. Így sikerült dokumentálni a történelem számára a 6. hadsereg parancsnokságának hangulatát az oroszoknak történt kapituláció első napján.

A kunyhóban Friedrich Paulus tábornagy, a hadsereg vezérkari főnöke, Arthur Schmidt altábornagy és Paulus adjutánsa, Wilhelm Adam ezredes tartózkodott. Paulust láthatóan nyomasztotta a felelősség a rábízott hadsereg katasztrófájáért, Schmidt furcsábbnál furcsább dolgokat művelt, a bohóckodásával mérgezte a légkört, míg Adam leginkább Schmidt viselkedése miatt morgott.

Amikor a németeket udvariasan megkérték, hogy adják át az éles tárgyakat, Schmidt azonnal dühbe gurult. Elvörösödött az arca, és különleges bánásmódot követelve éles hangon visítani kezdett. Természetesen az elfogott vezérkari főnököt nem a borotvák és kések sorsa érdekelte, de feldühítette, hogy az elfogott tábornokokkal „egyszerű katonaként” bánnak.

Érdekes módon a kiabálásnak volt hatása - az oroszok telefonáltak, valamit egyeztettek a feletteseikkel, és visszaszolgáltatták a késeket és borotvákat a hadifoglyoknak.

Este volt, és a németek hamarosan lefeküdtek. Jó ágyakat kaptak, tiszta ágyneművel, de Schmidt ismét megmutatta furcsaságát azzal, hogy kiterítette az összes ágyneműt, és zseblámpával aprólékosan megvizsgálta. Ezután valóban lefeküdt, de rosszul, fel- felébredve aludt - a fogságban lévő altábornagy egyértelműen rémálmokat látott. Többször felébredt, és hangosan követelte, hogy ne rázzák tovább az ágyat. Ő persze teljesen „nyugodt” volt.

Másnap a foglyok ebédet kaptak, többek között vodkát, amelyet Paulus »csodálatosnak« nevezett. Nemcsak a vodkát dicsérték a vacsorán - Paulus az oroszok katonai erejét méltatta, mondván, hogy a sztálingrádi tetteik be fognak kerülni a tankönyvekbe.

Schmidt eközben tűkön ült. Előbb gesztusokkal zaklatta az őrséget, magyarázta nekik a 6. hadsereg helyzetének sajátosságait a sztálingrádi csatában, majd aggódott a németországi katonai vezetés esetleges válsága miatt, majd komoran kijelentette, hogy az oroszok most már legalább március közepéig előre fognak nyomulni. Nagy aggodalomra adott okot az a kérdés, hogy a Vörös Hadsereg megáll-e »az egykori határoknál«, vagy végül bevonul Berlinbe.

Abban azonban minden fogoly egyetértett, hogy az oroszok hozzáállása jobb a fogságban lévő német tábornokokhoz mint, a németek bánásmódja az orosz hadifoglyokhoz. Ez pozitív hír volt számukra. Adam ezredes úgy döntött, hogy nem vesztegeti az időt, és azonnal elkezd oroszul tanulni.

Bölcs döntés

A fogságban Paulust a klasszikus német tisztek sajátos becsületkódexe vezérelte. Az NKVD megpróbálta rábeszélni az együttműködésre, de ő hajthatatlanul kitartott. A háború alatt a fogságba esett tisztek között antifasiszta szövetség alakult, de Paulus határozottan visszautasította, hogy csatlakozzon, mivel ezt árulásnak tartotta.

A helyzet azonban 1944 augusztusában hirtelen megváltozott, amikor a németországi katonai puccskísérlet híre eljutott a hadifogságban lévő tábornagyhoz, aki akkor már a szuzdali táborban volt. Hitler könyörtelenül kivégeztette az összeesküvőket, köztük néhány barátjukat. A katonai testülethez való hűség nagyon fontosnak bizonyult Paulus számára. A társadalmi ranglétrán hozzá közeli tisztekkel történtekért azonban nem bocsátott meg Hitlernek. Bosszúból elvállalta az együttműködést az NKVD-vel, és csatlakozott az antifasiszta szövetséghez, aktívan részt vett a propagandában.

Ez a tevékenység meghozta gyümölcsét. A tábornagy tanúként vett részt a nürnbergi tárgyalásokon. A Szovjetunióban mindent megkapott a pihenéshez és a kikapcsolódáshoz, úgymond »aranyketrecben« tartották, viszont nem engedték vissza Németországba. Paulusnak azonban sikerült tanácsadóként részt vennie az 1949-ben bemutatott a „Sztálingrádi csata” című filmben.

Még a feleségét sem láthatta viszont, aki 1949-ben meghalt. Sztálin halála után azonban Paulus mégis elmehetett az NDK-ba. Ott nem volt bántódása, élete végéig hadtörténetet tanított és kutatott. 1957. február 1-jén halt meg, egy nappal elfogásának évfordulója után, 66 évet élt. 

Arthur Schmidt más utat választott. Őszintén náci volt, a végsőkig visszautasítva a Szovjetunióval való együttműködést, és mindvégig hű maradt fasiszta meggyőződéséhez. Nem hozta zavarba az sem, amikor Hitler kivégeztette a német tábornokokat.  Adenauernek köszönhetően 1955-ben szabadult. »Szóval szükség volt rá.« Paulus vezérkari törzsének főnökét gondok nyilvánvalóan nem gyötörték.  92 éves koráig élt, és jóval a háború után, 1987-ben halt meg a NSZK-ban.

Adam ezredes, aki fogsága első napjaiban még kételkedett abban, hogy helyesen cselekedett-e, amikor inkább megadta magát, mint hogy pisztollyal végzett volna magával, végül az NDK-ban katonai szolgálatot teljesített és ott megkapta a Munka Zászlaja érdemrendet.
Az egykori adjutáns Kelet-Németországban egész életében szívélyes barátságot ápolt Paulusszal. Wilhelm Adam 1977-ben halt meg, 85 éves korában.

Az eredeti, a Vzgljád üzleti újság honlapján megjelent orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:

ВЗГЛЯД / Как вели себя в плену фашистские генералы :: Автор Тимур Шерзад (vz.ru)

Szerző: Timur Serzád

Fordította Péter János