A mai napig mind a kommunisták és szimpatizánsaik, mind az egyszerűen az eszme iránt nem közömbös emberek vitatják a 80-as évek végének eseményeit és mindent, ami a szovjet állam lerombolásával kapcsolatos, amely állam megalapításának 100. évfordulóját nemrég ünnepeltük. Mindannyian próbálunk válaszolni a kérdésekre: hogyan történhetett ez meg? Miért nem állt ki a munkásosztály az államáért?

Ezekre a kérdésekre nem könnyű egyértelmű választ adni. Lássuk azonban a problémát egy másik történelmi perspektívából.

Az első dolog, amit meg kell jegyeznünk, hogy a szocializmus tragédiája hazánkban szorosan összefügg a proletariátus diktatúrájának elutasításával, amint azt az SZKP XXII. kongresszusa kinyilvánította, amely 1961-ben elfogadta a párt harmadik programját. A jól ismert marxista posztulátum ellensúlyozására egy új rendelkezést vezettek be, miszerint a proletárdiktatúrára nem lesz szükség, és meg kell szűnjön, még az állam elhalása előtt. Ez a revizionizmus egyik súlyos összetevője volt.

Annál is inkább, mivel az ötvenes évek fordulójától kezdve érezhetővé vált a kispolgári és polgári elemek megjelenése a társadalomban, amelyek ellen csak a proletariátus diktatúrájának feltételei között lehetett harcolni. A dogmatizmus és a formalizmus egyre inkább jelen volt a párt ideológiai és nevelő munkájában, amely az új ember, a szocialista öntudattal rendelkező személyiség felnevelésére irányult. Mind Lenin, mind Sztálin az új ember kinevelését a párt legfontosabb feladatának tekintette. Lenin azt mondta: „A munkást soha nem választotta el kínai fal a régi társadalomtól. És sokat megőrzött a kapitalista társadalom hagyományos pszichológiájából. A munkások nem úgy építik az új társadalmat, hogy már megtisztultak a régi világ sarától, hanem úgy, hogy még mindig térdig gázolnak benne. Az ember csak álmodhat arról, hogy megszabaduljon ettől a sártól. Mélységes utópia lenne azt gondolni, hogy ez azonnal megvalósítható”.

Sőt, a “Mi a teendő?” című művében Lenin a dolgozó tömegek szocialista tudatát úgy határozza meg, mint „az egyetlen alapot, amely biztosíthatja győzelmünket”. Ugyanezt a gondolatot Sztálin is megfogalmazta utolsó művében, “A szocializmus gazdasági problémái a Szovjetunióban” című munkájában: „Végső soron a legfontosabb dolog, az új rendszer győzelme szempontjából egy új, sokoldalúan fejlett néptömeg felnevelése, akik már a szocializmus új embertípusai”.

Idővel azonban az SZKP kezdett »megfeledkezni« a »kapitalizmus eredeti hibáiról, amelyek objektíve velejárói voltak a szocialista építés szakaszának és a társadalom ébredező kispolgárságában és burzsoáziájában mutatkoztak meg – beleértve, hogy a párton belül is így volt – amikor kezdtek elmosódni a határok a kezdeményezés és a vállalkozás, a munkálkodás és az üzleti szellem között. Ezek a »szimptómák« behatoltak magába a pártba, a hordozóikkal együtt, mihelyt a munkásosztályt a gyorsuló tudományos és technikai fejlődésre, a társadalmi folyamatok növekvő bonyolultságára stb. hivatkozva a társadalom politikai életében tudatosan »másodlagos szerepekbe« kezdték kiszorítani. Nyilvánvaló, hogy a proletariátus diktatúrája nem létezhet a munkásosztály nélkül.

Hogyan képzelte el Lenin és Sztálin a munkásosztály helyét a proletárdiktatúrában?

Az 1920-as évek elején széles körben megvitatták azt a kérdést, hogy a munkásosztály milyen mechanizmussal gyakorolhatja diktatúráját a pártban. Szigorúan véve a vita tárgya éppen az volt, hogy olyan politikai szubjektumot kell találni, amelyen keresztül a proletariátus gyakorolhatja diktatúráját. Lenin és harcostársai abból indultak ki, hogy ezt a szerepet a munkásképviselők tanácsai és a bennük kormányzó bolsevik párt tölti be a legjobban. Lenin halála után Sztálin vette át a stafétabotot, hogy megvédje és végrehajtsa ezt az elvi álláspontot. A „Leninizmus kérdései” című könyvében nemcsak az OKP(b) vezető szerepére mutatott rá, hanem arra is, hogy a párt eszköz a munkásosztály kezében. Azt írta: „A párt a proletariátus legmagasabb szervezeti formája. A párt az alapvető vezérelv, kiinduló pont a proletariátus osztályán belül és az osztály szervezetei között. Ebből azonban nem következik, hogy a pártot öncélúnak, autokratikus erőnek tekinthetjük. A párt nemcsak a proletárok legmagasabb szintű osztályszövetsége, hanem egyúttal eszköz is a proletariátus kezében a diktatúra megnyerésére, amikor még nem nyerték meg, és a diktatúra megerősítésére és kiterjesztésére, amikor már megnyerték”.

Ugyanakkor néhány prominens párttagnak kétségei voltak afelől, hogy a párt a proletariátus élcsapata, mivel úgy vélték, hogy először is kisebbségben van, másodsorban, a munkásosztálynak voltak más, sokkal masszívabb saját szervezetei is. Sztálin „A leninizmus kérdései” című művében szintén felhívja a figyelmet arra, hogy „a proletariátusnak egy egész sor más szervezete van, amelyek nélkül nem tud sikeres harcot vívni a tőke ellen: szakszervezetek, szövetkezetek, üzemi és gyári szervezetek, parlamenti frakciók, párton kívüli nőegyletek, sajtó, kulturális és oktatási szervezetek, ifjúsági szakszervezetek, forradalmi és harci szervezetek, a képviselőtanácsok mint állami szervezeti forma stb”. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy „a párt a proletariátus legmagasabb szintű osztályszerveződése”.

A párt valóban jelen volt mindezekben a szervezetekben. Csoportokat hozott létre olyan tagjaiból, akik ezekben a szervezetekben dolgoztak, akik kialakítottak egy egységes álláspontot, és igyekeztek azt ezekben a szervezetekben alkalmazni, és ott érvényesíteni a párt irányvonalát. Ugyanakkor a többi munkásszervezet egyike sem rendelkezett olyan gyakorlati tapasztalattal és kapacitással, hogy ezeket a tevékenységeket úgy szervezze meg, mint a Párt. Az SZKP egyébként az 1960-as években lemondott arról, hogy saját csoportokat hozzon létre a munkás-, ifjúsági, női és egyéb önkéntes szervezetekben.

Sztálin meg volt győződve arról, hogy a bolsevik párt rendelkezik minden adottsággal ahhoz, hogy sikeresen betöltse szerepét. Különösen azzal érvelt, hogy ez azért lehetséges, mert „Először is, a párt a munkásosztály legjobb elemeinek gyülekezőhelye, akik közvetlen kapcsolatban állnak a proletariátus párton kívüli szervezeteivel, és nagyon gyakran vezetik is azokat. Másodszor azért, mert a párt, a munkásosztály legjobb iskolája vezetőinek kinevelésére, akik képesek a munkásosztály minden szervezeti formájának vezetésére. Harmadszor azért, mert a párt, mint a munkásosztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztalatánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, amely képes központosítani a proletariátus harcának vezetését, és így képes a munkásosztály minden párton kívüli szervezetét és társulását a munkásosztály szolgálatába állítani.”  

A bolsevik párt és a munkásosztály közötti szoros kapcsolat legmeggyőzőbb bizonyítéka a Lenin halálát követő 1924-es események voltak. A Pravda már 1924. január 24-i számában elkezdte kinyomtatni a lenini pártba való felvételüket kérő munkások kollektív leveleit. A megindult áradat napról napra nőtt. Január 31-én az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának plénuma határozatot fogadott el a leninista tervezetről. Ez egy egyedülálló dokumentum a munkapad mellett dolgozó gyári munkások felvételéről a pártba. A Központi Bizottság úgy döntött, hogy a lenini behívó során az OKP(b)-be felvettek 90%-ának »gyári munkásoknak« kell lennie, a maradék 10%-nak pedig a szegény és a közép parasztságból kell jönnie, különösen, ha részt vettek a polgárháborúban. A második sajátosság az volt, hogy a Központi Bizottság megengedte, hogy az OKP(b) elbírálja a kollektív jelentkezéseket, de az egyes jelentkezők felvételének kérdésében egyénileg kell dönteni. A Központi Bizottság azt javasolta a párt sejtjeinek, hogy az üzemi dolgozókat nyílt gyűléseken vegyék fel a pártba, és a párton kívüli dolgozóknak is adjanak jogot arra, hogy részt vegyenek az egyes elvtársak egyéni felvételének kérdésében való döntésben.

E felhívás idején Sztálin A leninizmus alapjairól című könyvében ezt írta: „A közelmúltban kétszázezer új tagot vettek fel a munkások közül a pártunkba. Ami itt figyelemre méltó, az az a tény, hogy ezek az emberek nem is annyira maguk jöttek a pártba, hanem a párton kívüli tömegek küldték őket, amelyek aktívan részt vettek az új tagok felvételében, és amelyek jóváhagyása nélkül egyetlen új tagot sem vettek fel. Ez a tény azt mutatja, hogy a párton kívüli dolgozók széles tömegei pártunkat pártjuknak tekintik, egy olyan pártnak, amely közel áll hozzájuk és kedves számukra, amelynek bővítésében és megerősítésében érdekeltek, és amelynek vezetésére önként bízzák sorsukat. Aligha kell bizonyítani, hogy e megfoghatatlan erkölcsi szálak nélkül, amelyek összekötik a pártot a párton kívüli tömegekkel, a párt nem válhatna osztályának meghatározó erejévé. A párt a munkásosztály elválaszthatatlan része.”

A kormányszervezetek kialakításának ez a megközelítése, ahol egy pártatlan tömeg vett részt, prototípusa volt annak a szükséges visszacsatolásnak a társadalomtól a vezetés felé, amelyről a szociológiai, politikatudományi stb. munkák egyes szerzői ma már beszélnek, mikor a társadalom sikeres működését taglalják. Ezt a megközelítést a párt üdvözölte, és az állami működés más területein is alkalmazták, például a népképviselők tanácsának megalakításakor, amikor a képviselőjelölteket az a munkakollektíva jelölte, ahol a leendő képviselő dolgozott.

Leninista párttagfelvétel során 350 000 kérelmet nyújtottak be. A munkások tömeges részvételével tartott gyűléseken folytatott egyéni megbeszélések eredményeként 241 ezer embert vettek fel az OKP(b) tagjelöltjei közé, akiknek 92%-a gyári munkásság, a maradék 8% pedig a parasztság soraiból való volt.

1924. június 17-én, amikor a lenini tagfelvétel éppen befejeződött, Sztálin a Kommunista Párt Központi Bizottságának titkári tanfolyamain „Az OKP(b) 12. kongresszusának eredményeiről” címmel beszámolót tartott. Ebben a beszámolóban néhány szóban tömören összefoglalta a véget ért akció politikai eredményét: „Nem részletezem, hogy a leninista felhívás a tagfelvételre, vagyis az a tény, hogy 250 000 új tagot vettek fel a munkások közül a pártunkba, pártunk mély demokráciájáról beszél, arról, hogy pártunk valójában a munkásosztály választott testülete. Ebben az értelemben a lenini tagfelvétel jelentősége kétségtelenül óriási.”

66 év elteltével Gorbacsov és támogatói mindent megtettek azért, hogy a SZKP XXVIII. kongresszusát felhasználva megtagadják mind a Sztálin által a kommunisták nevében Lenin koporsójánál tett esküt, mind a leninizmust és a munkásosztályt, mind a kommunista párt osztályalapját és társadalmi bázisát, mind a párt kommunista jellegét.

Itt helyénvaló felidézni Sztálinnak A leninizmus alapjairól című művében megfogalmazott tézisét: „Szokás megemlíteni a leninizmus kizárólagosan harcos és forradalmi jellegét. Ez teljesen helyes. Ennek két oka van: először is, mert a leninizmus a proletárforradalom mélységeiből emelkedett ki, amelynek lenyomatát magán viseli; másodszor, mert a Második Internacionálé opportunizmusával való összecsapásban emelkedett fel és erősödött meg, amely ellen folytatott harc a kapitalizmus elleni sikeres küzdelem szükséges előfeltétele volt és ma is az. Nem szabad elfelejteni, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin munkássága között a II. internacionálé opportunizmusának osztatlan uralma alatt egy egész korszak húzódik, amely ellen a kíméletlen harc nem lehetett más, mint a leninizmus egyik legfontosabb feladata.”

Ma gyakran hallani a kérdést: hogyan kerülhetett egy párt, amely a bolsevizmus elveit örökölte, a renegátok kezébe? Sztálin ezt a Második Internacionálé pártjainak példáján keresztül a következőképpen magyarázta: „Az opportunisták megalkuvó, kispolgári természetük miatt alkalmazkodtak a burzsoáziához - az »ortodoxok« viszont az opportunistákkal való »egység fenntartása«, a »pártbéke« érdekében alkalmazkodtak az opportunistákhoz. Az eredmény az opportunizmus uralma lett, mert a burzsoázia és az »ortodoxia« politikája közötti különbözőség rövidre zárult.” A szociáldemokrata, majd a kommunista pártok jobbra tolódásának ez a magyarázata módszertanilag helyes és tanulságos. Ez történt a SZKP -vel is.

Eltérés a szovjet hatalom lényegétől

A szovjet hatalom kétségtelenül munkáshatalom volt. A szovjet hatalom a proletárdiktatúra egy formája volt, és lényegileg volt kizsákmányolásellenes. Valóban keményen igyekezett megtanítani az ipari munkásokat, szántóvetőket és szakácsokat arra, hogyan kell vezetni - ha nem is az egész államot, de az állami vállalatokat. Tanították őket a terepen, és úgy is, hogy elküldték őket az esti munkásiskolába, a Kommunista Egyetemekre, a Munkásakadémiára, a több száz műszaki, pedagógiai és mezőgazdasági főiskolára és szakiskolára, amelyek nyitva álltak előttük.

A jutalmak és elismerések szigorúak voltak. Egy ruhára való vég szövet, mint jutalom nem egy nagy találmány. Még mindig élnek olyan emberek, akik ilyen jutalmakat kaptak munkájukért, a sztahanovi eredményekért és találmányokért. A hiány idején a hatóságok így erősítették meg, hogy ők a munkások és parasztok hatalmát képviselik, és hogy a munka a Szovjetunióban becsületbeli ügy, a dicsőség, a bátorság és a hősiesség ügye.

A szovjet rendszer munkás- és parasztjellegéből adódóan nem engedte meg, hogy egy vállalat vezetője vagy akár egy miniszter százszor és ezerszer nagyobb jövedelemmel rendelkezzen, mint egy dolgozó ember, ahogyan az ma mindenütt megfigyelhető. Az Orosz Föderációban 1970-ben egy munkás átlagbére 152 rubel 90 kopejka volt, egy köztársasági miniszteré pedig 450 rubel. 1980-ra egy munkás átlagbére 52 rubel 30 kopejkával nőtt, egy miniszteré pedig 50 rubellel. Igen, a miniszter kapott évente szanatóriumi beutalót, sőt, azt mondják, még prémiumot is. De Oroszországban 1980-ban a szanatóriumokban és üdülőkben összesen 23 millió 237 ezer dolgozó és alkalmazott pihenhetett. Egyébként sokkal több munkás, mint alkalmazott. Többségük speciális beutalót kapott és fizették az utazást is. 1970-ben 877 ezer orosz család kapott ingyenesen új lakást, 1975-ben 1 millió család, 1980-ban pedig 985 ezer család. Ismét a munkások voltak az elsődleges kedvezményezettek.

De a legfontosabb az volt, hogy minden munkás, gazdálkodó vagy alkalmazott úgy érezte, hogy az élete évről évre jobb lett. Az árak stabilak voltak. Senkit sem fenyegetett a munkanélküliség, sőt, törekedtek a képzettségük (és így a fizetésük) növelésére is.

Mindez azonban még a peresztrojka előtt történt. Ma a szocializmusról szóló vitában ellenfeleink csak a szovjet állam utolsó öt évének tényeit és számait szeretik idézni, amikor a szovjet állam egyre inkább megszűnt szovjet lenni, és megtagadta a munkásokat és parasztokat.

Miközben rámutatunk a peresztrojka éveinek mesterségesen létrehozott problémáira, ugyanakkor be kell ismernünk, hogy ezek a korábbi évtizedekben felhalmozódott hibákra és hiányosságokra is épültek. A tömegfogyasztási cikkek előállításának üteme folyamatosan elmaradt a termelési eszközök növekedési ütemétől. Az 1950-es években a különbség több mint kétszeres, az 1960-as években 2,5-szeres, az 1970-es években már közel háromszoros, az 1980-as években pedig majdnem háromszoros volt.

A háború előtti és a háború utáni első ötéves tervekben természetes és érthető volt a lendületes, extenzív gazdasági növekedés iránti elkötelezettség. Később azonban ez egyre inkább akadályozta a gazdaság fejlődését. Az 1970-es években az ipari termelés éves növekedése meghaladta a 8 %-ot; az 1980-as évek első felében ez a növekedés alig 3 %-ra esett vissza. Igaz, hogy az ipari termelés több éven át tartó, stabil, 3%-os növekedése a mai orosz vezetés számára égi mannának számítana.

A Brezsnyev-korszak gazdaságában természetesen nem volt stagnálás. Ehhez még csak gazdasági számítások sem szükségesek: elég csak az Irkutszk megye és a Krasznojarszk térség ipari komplexumainak létrehozására, a nyugat-szibériai olaj- és gázkomplexumra, a kelet-tatárföldi területi ipari komplexumra, a BAM (Bajkál Amúr vasútvonal) építésére stb. gondolni. De az idő megkövetelte az átmenetet más, intenzívebb gazdasági irányítási módszerekre, a tudomány és a technológia modern vívmányainak bevezetésére. Amikor pedig Gorbacsov bejelentette a szocialista fejlődés felgyorsításának irányát, a szovjet nép ezt kezdetben nagy tapssal fogadta.

De hamarosan a munkásosztály, a párt és még maga a főtitkár is rájött, hogy csak a szavak és az üres beszédek áradata gyorsul fel. Az új vezetőség nem tudott felnőni az államférfiúi mércéhez. Hiányzott belőle a tudás, a tapasztalat vagy a készség. Más céljaik voltak.

Mindeközben Gorbacsov ambíciója és hatalma globális dicsőségre és világhírnévre vágyott. Ekkoriban alkották meg a kevéssé értelmezhető »peresztrojka« kifejezést (magyarul átalakítás, átstruktúrálás - a fordító). A munkásosztály, mint minden, a teremtéshez szokott dolgozó ember, eleinte azt hitte, hogy ez a gyorsítás eszköze, de hamarosan csalódnia kellett: Gorbacsov peresztrojkája tele volt rombolással, mert a szovjet szocializmus tartószerkezeteit támadta. Elsődleges célja pedig az volt, hogy a munkásosztályt a társadalmi-politikai perifériára szorítsa, egységét széttörje, és ezáltal lerombolja a párt egységét.

Emlékezzünk vissza, mi volt az első igazi lépés, amit a peresztrojka építészei és művezetői megtettek? Ez a szövetkezetek létrehozása volt. Azt ígérték, hogy hat hónap és egy év közötti időszak után a legolcsóbban fogják biztosítani az ország számára a szükséges árukat és szolgáltatásokat. Az újítás gazdasági eredménye elhanyagolható volt, de a politikai következmény példátlanul pusztító méreteket öltött.

A szövetkezetek célja az volt, hogy a munkásosztályt a polgári életmód felé orientálódó társadalmi csoportokra darabolják. Az új szövetkezetek nem árasztották el az országot az ígéreteknek megfelelően olcsó árukkal. Ehelyett azon gyári részlegek alapján szaporodtak el, amelyektől az egész termelés technológiai szempontból a leginkább függött. Ennek eredményeként egy ilyen szövetkezet kezdte diktálni a feltételeket az egész gyárnak. Ez magában foglalta a pénzügyi szempontokat is. Ezenkívül a szövetkezetek a szovjet gyakorlattal ellentétben jogot kaptak a készpénzes fizetés elfogadására.

Általában az azonos szakmájú és képzettségű gyári és szövetkezeti dolgozók közötti bérkülönbség két, három vagy többszörösére nőtt. Gorbacsov politikája tehát mesterségesen teremtett repedéseket a munkásosztályon belül. A munkásellenes politika azonban nem korlátozódott a szövetkezetekre. Külföldi cégekkel közös vállalatokat hoztak létre. Ezekben a vállalkozásokban a bérek szintje 2-3-szor magasabb volt, a munkatermelékenység pedig csak 10-15%-kal volt magasabb.

A munkások elégedetlenségüket fejezték ki, de Gorbacsovnak és a vele együttgondolkozóknak, azonban most a munkásosztály megosztására volt szükségük ahhoz, hogy a pártot tönkretegyék, és a tőkét kiszolgáló szociáldemokráciává alakítsák át.

Hasonló felforgatást hajtottak végre az ideológia területén is. A médiát, beleértve a pártmédiát is, azzal a feladattal bízták meg, hogy ideológiai támogatást nyújtson a tömegek szocialistaellenes érzelmeinek kialakításához. Ennek érdekében a Központi Bizottság vezetősége teljes főszerkesztőváltást hajtott végre a sajtóban. Különleges szerepet kapott két médium: az Ogonyok című folyóirat (amelynek élére a nemrégiben még Leninről szóló versek szerzőjét, aki akkorra már lelkes szovjetellenes volt, V. Korotyicsot nevezték ki), valamint a Moszkovszkije Novosztyi című újság (főszerkesztője E. Jakovlev).

Gyakorlatilag az összes központi újság vezetőjét leváltották. Például I. Frolovot, a SZKP KB főtitkár-helyettesét nevezték ki a Pravda főszerkesztőjének V. Afanaszjev helyett, aki egy tehetséges filozófus volt a frontvonalban. Az elvhű kommunista R. Koszolapov professzor helyett a Gorbacsov embereinek megfelelő N. Bikkenyint küldték a Kommunista című folyóirat élére, első helyettese pedig az opportunizmusát nem titkoló O. Lacisz lett. Ezeket a folyamatokat A. Jakovlev aktívan irányította.

A szocialista egység lerombolásának szervezeti munkáját először a »Demokratikus Unió« köré csoportosuló régi másként gondolkodók végezték, majd az A. N. Jakovlev által inspirált »Demokratikus Platform a Kommunista Pártban«, később pedig az ebből létrejött Demokrata Párt.

Az áldemokrácia és a »glasznoszty« ostora

Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján számos példa volt arra, hogy a demokratikus eljárásokat a munkásosztály és az egész szovjet társadalom érdekei ellen használták fel. Az iparban például a gyárigazgatók megválasztása nemcsak a munkafegyelem, hanem a technológiai fegyelem széles körű csökkenését is eredményezte.

A demokrácia paródiája volt a Szovjetunió népképviselőinek megválasztásáról szóló törvény, amely előírta, hogy minden harmadik képviselőnek... egyes társadalmi szervezeteket kell képviselnie. Így a SZKP KB-nak, a Szakszervezetek Összuniós Központi Tanácsának, a Komszomol Központi Bizottságának tagjai, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának akadémikusai és levelező tagjai stb. bizonyos kiváltságokat kaptak. Egyetlen munkáskollektíva sem részesült ilyen kiváltságban.

A legcinikusabb módon demokratikus eljárásokat alkalmaztak az SZKP XXVIII. kongresszusa küldött testületének kialakításakor. A párt történetében először nem pártkonferenciákon, hanem teljesen demokratikus módon választották meg a küldötteket: közvetlen, titkos szavazással és szükségszerűen versenyeztetés alapján. A küldöttjelöltek számát nem korlátozták. Programjaik és vitáik váltak a fő kiválasztási eszközzé. Az eredmény nem is váratott sokáig magára: akiket Gorbacsov és közeli környezete a kongresszusra kívánt, azok átmentek a trükkös procedúrán, amely valójában a »bőbeszédű« professzoroknak, rendezőknek és a társalgási műfaj egyéb mestereinek adott előnyt.

A SZKP KB XXVIII. kongresszusa mandátumvizsgáló bizottságának elnöke, J. A. Manajenkov elmondta, hogy “a 4683 küldöttből 543 munkás, vagyis a teljes küldött testület 11,6%-át, és 255 kollektív gazdálkodót választottak a kongresszusra, ami az összes küldött 5,4%-át jelenti”. Összehasonlításképpen, a XXVII. kongresszus (1986) 5002 küldöttje között „1370 szocialista ipari dolgozó” és „877 mezőgazdasági dolgozó” volt. Kiderült, hogy a legutóbbi SZKP-kongresszuson a sarlós és kalapácsos képviselők aránya a küldöttek 17%-a volt, míg az előző kongresszuson 45%. Ahogy mondják, érezhető a különbség?

Ez a párt munkás- és parasztpárti részének szándékos elszakítása volt a szovjet társadalom gazdasági alapjainak megváltoztatásával kapcsolatos globális kérdések kezelésétől. A renegát Gorbacsov és társai féltek a kommunista munkásoktól.

Annak érdekében, hogy felkeltse a munkások ellenszenvét a szovjet rendszerrel szemben, Gorbacsov még odáig is elment, hogy mesterséges hiányt idézett elő az országban számos árucikkből. Elképzelhető, hogy valaki hanyagsága miatt az összes hazai mosószergyárat több hónapra karbantartás céljából leállították? Ennek eredményeképpen az egész országban megugrott a mosószer iránti kereslet, majd a szappanoké. Pontosabb azt feltételezni, hogy ez a felsőbb körök politikai felforgató akciója, diverziója volt. Ráadásul ez hamarosan megismétlődött: az összes dohánygyár leállt, mert javítás alatt állt. A harag nem a tulajdonosok konyháiban, hanem a munkások műhelyeiben, bányáiban és építkezéseiben tört ki. Emlékezzünk a csernobili atomerőműben történt szabotázsra, amely azt hivatott demonstrálni, hogy a hatóságok képtelenek a nukleáris létesítmények biztonságát garantálni. Melyik értelmes államférfi állna elő az alkohol elleni harccal az olaj árának - az állam egyik fő valutaforrásának - példátlan esése miatt meredeken romló költségvetési hiány körülményei között? És milyen társadalmi és politikai indítékok késztethették a vodka jegyre történő árusítását? Ugyanebben az időben Alekszandr Nyevzorov élőben mutatta be a »600 másodperc« című, akkoriban népszerű televíziós műsorban a kolbászok megsemmisítéséről és a hús elásásáról szóló riportokat, a »több glasznosztyot« szlogen népszerűsítésének fényében.
 A Gorbacsov hatalmának támogatói és a hatalomra vágyó »demokraták« általi mesterséges hiányteremtés tényeit az elmúlt években M. Poltoranyin, G. Popov és a Gorbacsov-korszak számos más személyisége dokumentálta.

A munkások tiltakoznak

1989 májusának végén megnyílt a Szovjetunió első népképviselői kongresszusa. A népképviselők a választók panaszait és fájdalmait hozták be. A következőket mondta a mezsdurecsenszki (Kemerovói terület) Raszpadszkaja bánya művezetője, V. M. Gvozdev, a SZKP KB képviselője: „Ma az életszínvonal, különösen a kuzbászi szénbányászoké, erősen csökken. És nem lehet csak a bérek alapján ítélni, mert azok nem határozzák meg teljes mértékben az életszínvonalat. A bányászok nehezen megkeresett pénzükből nem tudnak egyszerű dolgokat vásárolni: nemezcsizmát, félkabátot, meleg ruhát, lábbelit, amelyek Szibériában nélkülözhetetlenek. A hűtőszekrények, mosógépek és televíziók nagy hiánycikkek.” Pedig nemrégiben, 1982-ben a hús- és húskészítményfogyasztás Kuzbasszban jóval magasabb volt az országos átlagnál. Az 1980-as évek elején a bányászok közül csak ritkán vették ki a nekik szánt mosószappan adagot a bányászok: inkább megvették a boltokban. A bányászok boltjaiban és kantinjaiban mindig kapható volt 2-3 fajta kolbász, disznózsír, sonka, 3-4 féle meleg sütemény, tej, kefir, túró. Ruhákat és háztartási cikkeket is szabadon lehetett vásárolni.

A társadalomban egyre nőtt a feszültség. Donyeckben a bányászok megtartották az 1. kongresszusukat, amely úgy döntött, hogy a bányászoknak ki kell lépniük a SZKP-ból, az üzemekben nem működhetnek pártszervezetek és a pártvagyont államosítják. A bányászkongresszus aligha nevezhető munkástüntetésnek, mivel a bányászokat megfosztották még attól a joguktól is, hogy saját politikai álláspontjukat képviseljék. De még itt is hallatszottak józan hangok, mint például N. N. Szidorkin, a pecsenga-nikkel pártbizottság titkára: „Az emberek nem annyira az eszükkel, mint inkább a szívükkel sejtik a közelgő katasztrófát. A hitetlenkedés, majd az ingerültség nem tud nem megjelenni, amikor a boltok polcai üresek, a teljes hiány miatt végtelen sorok állnak, a nemzet ideje és egészsége felemésztődik, a gazdasági káosz fokozódik”. A felszólaló vasutasok és kohászok nem támogatták a bányászokat abban, hogy országos politikai sztrájkot szervezzenek, mivel követeléseikben a hatalomért küzdők érdekeit látták.

A Politikai Bizottságból (PB= Polit Büró oroszul - fordító) talán csak a Szakszervezetek Összuniós Központi Tanácsának elnöke, G. I. Janajev állított fel politikai diagnózist a történtekről: „Elvtársak, elvesztettük a politikai kezdeményezést. Átadjuk a munkásosztályt mindenféle embereknek, akiknek több mint kétes politikai céljaik vannak. Különböző antikommunista erők próbálják a munkásmozgalmat a saját platformjukon megfertőzni, és egyszerűen rárontanak”.

A munkások akkor szólaltak fel a leghevesebben, amikor az SZKP XXVIII. kongresszusa a »piacgazdaságra« való áttérés kérdését tárgyalta. A munkásküldöttek osztályérzékükkel felismerték, hogy nem a szocialista termelési viszonyok mechanizmusainak javításáról van szó, amelynek része a szocialista piac. Nem, hanem a piac címkéje alatt a pártra, az államra és a népre is ráerőltették a kapitalizmust. Nem véletlen, hogy Gorbacsovot, Rizskovot, Abalkint és másokat gyakran megkérdezték: az általuk javasolt gazdaságban lesz munkaerő piac is? És amikor a munkások nem hallottak nemleges választ, megértették, megérezték az ellenforradalom szagát. Ráadásul az új, mesterséges szövetkezetek már megmutatták, hogy milyen lesz az a piac, már megérezzék a rothadó szagát.

A gyári munkásság képviselői beszédeikben leleplezték Gorbacsov vezetésének szovjetellenes szándékait. A. I. Szkorikov, a Karacsaj-Cserkeszksztroj tröszt művezetője például határozottan a piac híve volt, de nem azé, akinek láthatatlan keze mindent a helyére tesz és minden problémát megold (a gazdagok javára), hanem a szabályozott szocialista piacé. Proletár módon követelte: „Ha szabályozott piacról beszélünk, akkor a természetes csere gazdasági szabályozásának eszközeit kell létrehoznunk, nem pedig a hiányból profitot csinálni. Általánosságban elmondható, hogy végre el kell kezdenünk jogi, gazdasági és közigazgatási intézkedéseket alkalmazni a nemzetgazdaság irányításában”.

Őt támogatta J. V. Arhipov, a Szovjetunió 50. évfordulójáról elnevezett Cserepoveci Vas- és Acélművek lakatos művezetője: „Politikai szempontból helytelennek tartjuk a pártvezetés egyes területeken az elmúlt években tett lépéseit. Ezek közé tartoznak az elhamarkodott gazdasági reformok, a rosszul átgondolt alkoholellenes kampány a kulturális és erkölcsi nevelésre irányuló konkrét intézkedések helyett, a szövetkezeti mozgalom fejlesztése során elkövetett számítási hibák és mások. Az emberek nem fognak elfogadni egy olyan piacot, amely magasabb árakkal kezdődik. Ebből adódik a javaslat: a pártnak meg kellene állapítania azt a sorrendet, hogy minden fontosabb programot először lent, az alapszervezetekben kell megvitatni, majd a kommunisták és a munkáskollektívák javaslatait figyelembe véve a Központi Bizottságnak meg kell vizsgálnia, és a Legfelsőbb Tanács elé kell terjesztenie. Ebben a helyzetben a párttömegek hatalma a gyakorlatban fog működni, nem pedig a retorikában, és a párton belüli demokrácia érvényesülni fog”.

Ezt a témát folytatta V. A. Gajvoronszkij, az Azovmash (Donyecki terület) elektromos hegesztője: „A döntő pillanat az, hogy a munkásosztály kit fog követni. Aggasztó, hogy ebben a tekintetben elmosódik a SZKP platformja. És itt van, hogy miért. Nem normális az a helyzet, hogy a legbefolyásosabb és legnépesebb osztálynak ne legyen egy élcsapata, amely megvédi és védelmezi politikai érdekeit. A párt bármilyen deklasszifikációja elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy a munkások saját pártot alapítanak. Egy párt attól párt, hogy nem gyűjt össze mindenkit a zászlaja alá.”

A munkásküldöttek határozottan felszólaltak az opportunisták által a párton belüli megosztottság ellen. „Delegációnk a legnagyobb reménységgel jött ide a kongresszusra - mondta I. N. Iszakcsenko, a Klaipeda tengeri kereskedelmi kikötő vezetője -, hogy megőrizzük kommunista pártunk integritását... Kommunista pártunk két részre szakadt a köztársaságban, de nem növelte befolyását, vagyis úgymond elvesztettük tekintélyünket a nép körében. Vesztettünk a választásokon, ez a valóságban is megmutatkozott. Ha egy egységes párt maradtunk volna, és megőriztük volna az egységet, akkor nem vesztettük volna el a köztársasági választásokat, és nem lett volna az a szomorú eredmény, ami most van”.

G. A. Persin, a Bratszkgorsztroj villanyszerelője visszatért a felülről erőltetett piac problémájára: „Miért nem tárgyalják széles körben és nyilvánosan a piacgazdaságra való áttérés kérdését? Sokan egyszerűen nem tudják, hogy mi áll a piacgazdaság mögött, és a kormány programját úgy mutatják be, mint az egyetlen elfogadható programot napjainkban. Az embereknek azonban képesnek kell lenniük arra, hogy kiválaszthassák, mi felel meg nekik a legjobban. Ehhez pedig alternatívára van szükségük. Rizskov elvtárs beszéde a Központi Televízióban a piacgazdaságra való áttérésről nem kisebb meglepetés volt az ország számára, mint Rust^[i] leszállása a fővárosi Vörös téren... ezt azonnal pusztító razzia követte a már kiürült boltok pultjain”.

I.M. Boltovszkij, a Mosavtolegtrans Termelőszövetség vezetője a kommunista munkások egyértelmű álláspontját fejezte ki: „Senki sem vitatja, hogy a piacot szabályozni kell. A kérdés az, hogy ki fogja szabályozni: a munkások vagy a magántulajdonosok... Tehát meg kell határoznunk, hogy ki fogja szabályozni a piacot. Le kell írnunk, hogy a piacot a munkáskollektívák fogják szabályozni.
A gazdasági hatalom a munkáskollektívákban pedig a köztulajdonon alapul. Tehát jeleznünk kell a társadalmi tulajdon felsőbbrendűségének elvét és a munkáskollektívák önkormányzatiságának elvét. Akkor ez egy szocialista dokumentum lesz”.

S. Muhamedijev, a Termez-i házépítő részleg (Üzbég SZSZK) szerelője kijelentette: „Elvtársak, én harcos internacionalista vagyok. Kitartóan próbálják ránk erőltetni az állami intézmények, köztük a hadsereg és a haditengerészet depolitizálásának gondolatát. Hová taszít bennünket az idézőjelben lévő új „demokrácia”? Mire buzdítanak minket? Látott már valaki depolitizált hadsereget, nem is beszélve a biztonsági szolgálatokról és a közrendről, amelyek bizonyos funkciókat látnak el egy államban? És végül is az állam egy társadalmi rend, ez maga a politika. Véleményünk szerint már a kérdés megfogalmazása is a rendszerünk aláásására irányul”.

A Szemipalatyinszki cementgyár művezetője, V. S. Belouszov levonta az egyetlen lehetséges következtetést: „Dokumentumainkba bele kell írni, hogy a párt visszatér az osztálypozíciókhoz, és a munkásosztály, az összes munkás érdekeiből fog kiindulni. Mert világos, hogy a társadalom egyetlen rétege sem lehet boldog és virágzó a dolgozó ember érdekeinek figyelembevétele nélkül vagy az ő érdekeinek rovására. Osztályszempontból könnyebb megítélni, hogy mi történik az országban, milyen zavaros jelenségek és folyamatok zajlanak. Nem értek egyet Jakovlev A.N. elvtárssal abban, hogy ma a jelenségek értékelésében az osztályalapú megközelítést fel kell váltani az egyetemes értékekkel. A munkások osztálya, a parasztok osztálya, az értelmiség, de most már van egy földalatti milliomosok osztálya is. De nem akarok velük egy osztályba kerülni. A párton belüli szakadás nem alulról jön, nem tőlünk, egyszerű kommunistáktól, hanem felülről, a központból. Magának a pártnak is szilárdan ki kell állnia a lenini tanítás álláspontja mellett, és nem szabad megengednie a marxizmus-leninizmus revízióját”.

Sajnos, miután a kapitalizmus újjáélesztésének útjára léptek, a munkások hangját a pártvezetés nem hallgatta meg.

A XXVIII. kongresszuson felszólaló munkásküldöttek álláspontjai tükrözték osztályuk politikai elképzeléseit. A kommunista munkások hozzáállása a kongresszuson belül és kívül, valamint azt követően is egyértelműen negatív volt az SZKP KB Gorbacsov vezetésével kapcsolatban.
A munkásosztály elutasította a javasolt irányváltást, viszont pártjuk nélkül maradtak. A Gorbacsov vezette SZKP elutasította a munkásosztályt. Útjaik elváltak. Még a lelkes gorbacsovista I. Frolov által szerkesztett Pravda is kénytelen volt erről írni. Például 1990. augusztus 15-én az újságban megjelent V. Gritzenko kijevi munkás cikke, amelyben a következőket írta: „Szégyen és sértés az SZKP vezetése számára, hogy minket, egyszerű kommunistákat a piaci viszonyokra, de hogy egyenesen fogalmazzak - a szocializmustól való eltávolodásra szólít fel. Az összes újságcikk most tele van a vállalkozás és a kereskedelem szabadságára vonatkozó hisztérikus felhívásokkal. De ha jobban belegondolunk, ez nem más, mint a kommunista ideológiánk elutasítása”.

GKCsP^[ii] - kit kellene támogatni?

Mint láthatjuk, a SZKP vezetése erélyesen eltaszította magától a munkásosztályt, méghozzá a párt nevében.

De felmerül a kérdés: a proletariátus nem nyilvánította ki magát 1991. augusztus 19-én, amikor a GKCsP (A Szükségallapot Állami Bizottsága) létrejött, amikor lehetőség volt a helyzet megváltoztatására, a párt és a szovjet állam megmentésére? Végül is a munkásosztály többsége nem titkolta, hogy elégedett a szükségállapotról szóló állami bizottság nyilvánosságra hozott nyilatkozataival.

Idézzük fel az akkori eseményeket. Először is, a különböző kijelentések csak szavak voltak. Nem hoztak olyan határozott intézkedéseket, amelyek lehetővé tették volna, hogy a munkásosztály, a dolgozó szovjet nép elhiggye, hogy ez komoly. Az emberek nem hitték el, hogy ez a csoport elszánt a határozott fellépésre. Sőt, a »gekacsepisták« (a puccsista vezetők- a fordító) biztosították, hogy Gorbacsov visszatér. Mit kellett volna támogatnia a munkásosztálynak?

Másodszor, kit támogassunk? G.I. Janajevet nem azért ismerte meg az ország, mert tisztességes, rendes ember volt, hanem mert Gorbacsov keményen szorgalmazta az alelnöki posztra. A közvéleményben megkérdőjelezhetetlenül gorbacsovista volt.

És mennyivel volt jobban elfogadott V. S. Pavlov, még akkor is, ha elfelejtjük a nevével fémjelzett pénzreformot? Mindannyiunk számára ő volt az az ember, aki beleegyezett a szovjet kormány felszámolásába, és egyfajta miniszteri kabinetet vezetett, amelyet a Szovjetunió Minisztertanácsa helyett hoztak létre az elnök alatt. Lehet őt Gorbacsov ellenfelének tekinteni?

Ugyanez vonatkozik A.I. Lukjanovra is, akit mindig Gorbacsov személyes barátjaként hirdettek diákkorától kezdve. Végül is 1992-ig nem hallottunk arról, hogy volt egy másik Lukjanov barátja Gorbacsovnak. Hozzátenném, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnökének magatartását az augusztusi napokban, amikor szembe kellett szállni az ellenforradalommal, nem jellemezte a határozottság. A szovjet emberek számára Gorbacsov csapatának tagja volt.

D.T. Jazov sem azzal vált népi hőssé, hogy valamiért tankokat hozatott fel a fővárosba.

V.A. Krjucskov? Vagy azok, akik elrepültek Foroszba, hogy leróják tiszteletüket Gorbacsov előtt?
Ők maguk is szorgalmasan hirdették hovatartozásukat, magukat Gorbi fiókáinak adták ki.

Mi értelme volt tehát a munkásosztály védelmének? A kérdés költői, a válasz pedig nyilvánvaló.

Bűnösnek érzi-e magát a munkásosztály?

Abszolút. Ugyanakkor nem keres kifogásokat magának. De a legszomorúbb az, hogy mindannyiunk bűntudatára rádöbbenünk, azokéra, akik megmaradtunk szilárd kommunistáknak, akik nem égettük el nyilvánosan párttagsági igazolványunkat, akik nem siettünk rohamléptekkel a Kreml felé...

De sebaj: ahogy az orosz mondás tartja, aki a régire emlékszik, mert látta, jobb ha megvakul. A történelmet nem újrakezdeni. Ám a múltat sem szabad elfelejteni. A múltból le kell vonni a tanulságokat.
A Kommunista Pártnak a munkásosztály pártjának kell lennie. És ezt magának a munkásosztálynak kell megtennie. Nincs más választásuk.

Összefoglalva Lenin felhívását, hogy a munkások a gyárból, a munkapad mellől az OKP(b)-be lépjenek, Sztálin büszkén mondta, hogy a bolsevik párt a munkásosztály választott testülete lett. Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernenko és Gorbacsov alatt ez megszűnt. Megnyíltak a zsilipek és a párt fokozatosan eltorzult, tele lett - ballasztként, teherként viselt karrieristákkal, opportunistákkal, sőt a szovjethatalom árulóival. A munkások próbálkozásai a párt megmentésére kudarcot vallottak.
Túl késő volt!  Így került sor a burzsoá ellenforradalomra.

A történet azonban itt még nem ér véget. Oroszország népei fokozatosan felismerik, hogy a szocializmusnak nincs alternatívája, hogy csak a szocializmus teszi lehetővé a dolgozó ember számára, hogy teljes demokráciában valósítsa meg önmagát, hogy teljes életet éljen munkája tiszteletben tartásával és jólétben. Számos közvélemény-kutatás tanúskodik erről napjainkban.
A mai kommunisták feladata az, hogy a szocialista Oroszország újjáélesztésére irányuló mozgalom vezetésével támogassák a munkásokat a közvetlen szükségleteikben, és abban hogy győzelmet arassanak.

A szerző: I.I. Nyikitcsuk – a Szocialista Orientációjú Tudósok Központi Tanácsának elnöke

Az eredeti orosz nyelvű szöveg, amely az OKP honlapján jelent meg, az alábbi hivatkozáson található:

И.И. Никитчук: «К вопросу о разрушении СССР» (kprf.ru)

Fordította: Péter János

 

^[i] 1987. május 28-án landolt Mathias Rust repülőgépe a moszkvai Vörös téren.

A hideg háború csúcspontján járunk. Reagan és Gorbacsov Reykjavíkban találkozik. A nagyhatalmak nukleáris fegyverek leszereléséről tárgyalnak, eredménytelenül. A 17 esztendős Mathias Rust aggódik...Nyugat-Németországban, szülei otthonában követi a híreket. Elhatározza, hogy tesz ellene. A fiatal Rust a helyi repülőklub tagja. Csupán ötven órányi gyakorlással a háta mögött Moszkvának veszi az irányt repülőgépével. Célja, hogy találkozzon Gorbacsovval. 1987. május 28-án Helsinkit elhagyva a vasfüggönyön átrepülve bekerül a szigorúan őrzött légtérbe. A szovjet katonai erők Mig-23-as gépe üldözőbe veszi. Rust akaratlanul sérti meg a „Board Guard Day”-t azaz a határőrség napját. Viszont minden kétséget kizárva tudatosan landol a Vörös téren és helyiekkel beszélgetve várja, hogy őrizetbe vegyék. A KGB elfogja és elhurcolja. Illegális határátlépéssel, a légiközlekedési szabályok megsértésével és huliganizmussal vádolják.

^[ii] A Szovjetunióban a Szükségállapot Állami Bizottsága (GKCsP) egy önjelölt hatalmi szervezet volt a, amely 1991. augusztus 18. és 21. között létezett. A szovjet kormány számos magas rangú tisztviselője is részt vett benne. A GKCsP tagjai ellenezték a Mihail Gorbacsov szovjet elnök által folytatott peresztrojka-politikát, valamint az új uniós szerződés aláírását és a Szovjetunió átalakítását a Szuverén Államok Konföderatív Uniójává, amelybe a 15 uniós köztársaságból csak 9 lépett volna be. A GKCsP fő ellenfelei Jelcin elnök támogatói voltak, akik alkotmányellenesnek nyilvánították a bizottság tagjainak tevékenységét. A GKCSP veresége és önfeloszlatása után a Szovjetunió, az RSzFSzR és számos más uniós köztársaság törvényhozó és végrehajtó hatóságai elítélték tetteiket, és államcsínynek minősítették. A történetírás az 1991. augusztus 18-21-i eseményeket "augusztusi puccsnak" nevezi.