A Trussonomics* bukása a tisztesség és a józan ész üdvözlendő győzelme volt a szélesebb körű osztályharc egy kisebb csatájában. Sajnos, az az osztály, amelyet Liz Truss bőséges adó- és szabályozási ajándékokkal próbált megerősíteni, ezt a háborút egy még csúnyább, tompább és mocskosabb fegyver bevetésével fogja megnyerni: a megszorításokkal.
Nagy-Britannia gazdagjai hálával tartoznak a Truss-Kwarteng-cirkusznak. Azzal, hogy ilyen látványosan destabilizálták a piacokat, és az instabilitást sárkánnyá változtatták, amelyet a legújabb tory kormánynak meg kell ölnie, felszabadították a "felnőtteket"** - a pénzügyminisztériumi tisztviselőket és a Rishi Sunak és Jeremy Hunt mögött álló lopakodó tory osztályharcosokat - a megszorításokat kerülő lakosság által rájuk rótt politikai kényszerek alól.
A toryk alatt a Covid-19-járvány után minden út a megszorításokhoz vezetett. A civakodó csapataik között az egyetlen valódi különbség a választott útra vonatkozott, nem pedig a célállomásra. Rishi Sunak kancellárként megértette, hogy milyen választás előtt álltak, miután a járvány lecsengett és az infláció megugrott.
Az első lehetőség a 6 százalék feletti kamatláb volt az infláció megfékezésére, ami azonban véget vetett volna a pénzügyi és vállalati zombiknak, amelyektől az ő osztályának vagyona és hatalma függött. A második lehetőség a büntető megszorítások voltak, amelyek ugyanezt a célt alacsonyabb kamatlábak mellett érnék el, amit a gazdaság gyors lassulása tett lehetővé.
Sunak a pénzügyminisztériummal együtt egyértelműen az utóbbit részesítette előnyben, de Boris Johnson, aki elég okos ahhoz, hogy megértse, hogy a megszorítások politikai mérget jelentenek, nem engedte ezt.
Johnson játékkönyvéből kölcsönözve Truss úgy győzte le Sunakot, hogy a megszorítások ellen kampányolt, miközben titokban azt tervezte, hogy később, az ultragazdagoknak való vagyonátadás befejezése után fogja bevezetni azokat. Ő és Kwasi Kwarteng tudták, hogy a megszorításnak be kell következniük, mert megértették, hogy az infláció megfékezésének egyetlen módja megszorítások nélkül a progresszív menetrend elfogadása lenne: nagyobb zöld beruházások az energiaárak csökkentése érdekében, a bankok nyereségének megadóztatása, a lakbérek ellenőrzése és új szociális lakások építése.
Jóval azelőtt, hogy a "partygate" véget vetett volna Johnson miniszterelnökségének, Sunak egy világos sorrendet fogadott el. Szigorú megszorítások bevezetése az infláció megfékezése és a munkavállalók bérköveteléseinek visszaszorítása érdekében, és csak ezután adókedvezményekkel még több vagyont juttatni a gazdagoknak.
De azzal, hogy Sunak a fiskális konzervativizmust karolta fel, könnyű célponttá tette őt Truss számára. Azzal, hogy Truss megfordította az általa javasolt, először megszorításokat, majd adócsökkentéseket tartalmazó sorrendet, sikerült egyszerre legyőznie Sunakot és minden idők legrövidebb ideig hivatalban lévő brit miniszterelnökévé válnia.
Truss-szal szemben a legtöbb szakértő azt is hitte, hogy a piacok, akiket egy tucatnyi év „szocializmus a pénzemberekért” után hamis biztonságérzetbe ringattak, néhány hónapig nyugodtak maradnak, és addigra a Truss-Kwarteng páros lassan, de biztosan meghúzza a megszorító csavarokat, ha szükséges. Eltekintve néhány ostoba és könnyen elkerülhető hibától, mint például a pénzügyminiszter Sir Humphrey kirúgása és a Költségvetési Felelősségi Hivatal elhallgattatása, senki sem sejtette, hogy Truss fordított szekvenciája milyen aknát fog robbantani, ami még a Nemzetközi Valutaalap idegeit is próbára teszi.
A kérdéses akna, mint mostanra már mindannyian tudjuk, az Egyesült Királyság nyugdíjalapjai által az infláció és a magasabb kamatlábak elleni védekezés céljából tömegesen befektetett származékos ügyletek voltak - olyan származékos ügyletek, amelyeket nem engedhettek meg maguknak, hacsak nem az Egyesült Királyság állampapír-állománya ellenében felvett kölcsönökkel. Amikor híre ment, hogy Truss több kötvény kibocsátását tervezi a nagy adócsökkentések kifizetése érdekében, anélkül, hogy a megszorításokat előrehozná, a kötvények ára esett, és a nyugdíjalapoknak hirtelen több készpénzt kellett elhelyezniük, hogy fedezzék a származtatott ügyletek megvásárlására felvett adósságot. Pánikszerűen eladták az egyetlen likvid eszközüket: a kötvényeket! És így kezdődött a végzet körforgása, mire a Bank of England közbelépett, Liz Truss pedig szégyenszemre elhagyta a Downing Street 10-et.
Még Sunak megkoronázása előtt a kincstár szerzett magának egy olyan kancellárt, akit szeretett volna: Huntot, akinek azt tulajdonították, hogy megnyugtatta a piacokat megszorító propagandájával, amelyről mindenki tudja, hogy hamis: a könyvek egyensúlyának szükségessége, a fedezetlen kötelezettségvállalások gonoszsága. A piacok kétségtelenül tudják, hogy ez a kormány, csakúgy, mint az előzőek, soha nem fogja egyensúlyba hozni a könyvelést. Tudják, hogy a költségvetési politika lényege az, hogy a kormányzati kiadások alulfinanszírozottságát olyan szinten tartsa, amely összhangban van az adósság hosszú távú fenntarthatóságával. Akkor miért nyugtatja meg őket Hunt és Sunak megszorító prózája?
A válasz az, hogy az alacsony kamatlábak által oly sokáig életben tartott vállalati és pénzügyi zombiknak megszorításokra van szükségük. Az alternatíva a kamatemelés lenne, amely karót döfne a szívükbe. Ezzel szemben az egyetemes hitelkifizetések reálértékének nagymértékű csökkentése csökkenti a munkavállalók azon képességét, hogy magasabb béreket követeljenek, és így segít a Bank of Englandnek az infláció elleni küzdelemben a kamatlábak lenyomásában. A megszorítások ezen a prizmán keresztül cinikus eszközök arra, hogy a gazdasági fájdalmak minél nagyobb részét a tulajdonosokról a nem-tulajdonosokra hárítsák, mind a munkaerő-, mind a lakáspiacon.
Sajnos nem az alsó 50% életszínvonala lesz az egyetlen áldozat. Hosszú távon a Nagy-Britanniának égető szüksége van a beruházásokra. Azzal, hogy az állam reálértéken csökkenti a közkiadásokat pontosan abban a pillanatban, amikor a magánkiadások reálértéken úgy zuhannak, mint egy tégla, felgyorsítja a gazdaság egészére vonatkozó kiadások (azaz a magán- és a közkiadások összege) csökkenését. De minden gazdaságban a kollektív kiadások mindig megegyeznek a kollektív bevételekkel. Következésképpen azzal, hogy a Sunak-Hunt-kormány a reálbérek és a reáljuttatások kiadáscsökkentésen keresztüli visszaszorítását választja, azt jelzi a vállalkozásoknak, hogy őrültség lenne pénzt költeniük olyan termelési kapacitások kiépítésére, amelyeket a fogyasztóknak odakint nem lesz pénzük megvenni. A megszorítások így ölték meg a beruházásokat George Osborne alatt, de az egész euróövezetben is a 2008-as pénzügyi összeomlást követő évtizedben.
Dél-Európából figyelve ezt a drámát, nehéz nem észrevenni Sunak hasonlóságát Mario Draghi és Mario Monti olasz és Lucas Papademos görög kormányfővel. Amellett, hogy Sunakkal együtt szoros kapcsolatokat ápolnak a Goldman Sachs-szal, a "felnőttek a szobában" mindezen miniszterelnököket azzal bízták meg, hogy megszorításokat kényszerítsenek ki a lakosságra, amelynek esélye sem volt arra, hogy rájuk szavazzon.
*a „reaganomics” analógiájára Liz Truss gazdaságpolitikájának megnevezése
** „Felnőttek a szobában” (Adults in the room) – Varufakisz 2016-ban megjelent könyvének címe a „trojkával” folytatott eredménytelen tárgyalásairól – a „felnőttek” a Schäuble német pénzügyminiszter által szorgalmazott megszorító gazdaságpolitika kritikátlan híveire utal (a könyvből Costa-Gavras készített filmet 2019-ben, https://en.wikipedia.org/wiki/Adults_in_the_Room)
