Nem szűnt meg az igazságosság iránti igény a világban

Gyakran mondunk meglehetősen elcsépelt mondatokat anélkül, hogy sokat gondolkoznánk rajtuk. Az egyik ilyen kifejezés: "A világ rohamléptekben változik", és kevesen gondolnak arra, hogy ez mennyire pontosan így történik. Az elmúlt két évben a világ olyan gyorsan és gyökeresen megváltozott, amire valószínűleg senki sem számított.

Gyermekként nem is sejtettem, hogy felnőtt életem nagy részében a szovjet propaganda legdurvább példáinak megfelelő világban kell majd élnem, és valószínűleg még ezeket is felülmúlta a körülöttünk lévő valóság. A tudományos-fantasztikus irodalom szerelmeseként nem tudtam volna elképzelni, hogy a sci-fi írók által megjósolt disztópiák, a ma még hihetetlen, szörnyűséges jóslatok a szemünk előtt bontakoznak ki - az emberek teljes ellenőrzésétől a globális éghajlatváltozásig, az automatizálás miatt elvesztett munkahelyektől az új, eddig ismeretlen betegségek megjelenéséig. Na meg persze elképzelhetetlen volt az is, hogy a nemrég még egyeséges országunk területén és a mi generációnk életében katonai művelet bontakozzon ki.

A Szovjetunióban születtem és nőttem fel - számomra a november 7-i ünnep olyan természetes volt, mint a hazám, a szüleim, a szülővárosom, a nyár, a tél és a természet. Persze gyerekként nem tudtam volna megfogalmazni a marxizmus vagy a Szovjetunió alkotmányának főbb pontjait, de csodálatos, semmihez sem hasonlítható érzés volt, hogy igazunk van, és hogy személyesen részt veszünk valami nagyszerű dologban. Teljesen egyértelmű volt az az érzés, hogy a mi országunk a legjobb, a legfontosabb - nem azért, mert felsőbbrendű, hanem mert fényt, felszabadulást és haladást hozott a világnak. Azt mondják, hogy az amerikaiak valami ilyesmit neveltek a fiatalságukba, csak szerintem ellentétes előjellel. Emlékszem arra, amit ma «stílusérzéknek» neveznénk - országunk hatalmas, erős és életteli volt, mert a vörös önmagában bármit fel tud élénkíteni, de ugyanakkor nagyon emberi és a szó jó értelmében egyszerű is.

Természetesen szerettük a szilvesztert és május 1-jét, és nagyon tiszteltük a Győzelem napját, de november 7-e igazán különleges ünnep volt. Soha nem volt meleg idő, de az én felfogásom szerint ez volt a legünnepélyesebb hangulat. Néztük a felvonulást, és büszkék voltunk a hazánkra.
A demonstrációk annyira zsúfoltak voltak, hogy mindig meglepődtem, milyen sokan élnek a városainkban. «Lobogó zászlók szikrázó lángnyelve minden kapunál. Látod, a zene oda száll, ahol a sok villamos áll!»^[i]  És biztos volt, hogy családi körben folytatódik az ünnep. Az én érzésem szerint ez valóban egy országos ünnep volt. Sajnos, a fiatalabb generációnak nehéz elképzelni, hogy ez egy igazi népi egység volt.

Sokan összegyűltek nálunk. Általánosságban azt kell mondanom, hogy akkoriban egészen másképp ünnepelték az ünnepeket, és az emberek gyakran összejöttek, gyakori volt, és - elnézést a mai realitásokért – a vendégség egyáltalán nem volt költséges.

Nagyon fontos - számunkra nem volt kérdés, hogy igazunk van-e vagy sem. Természetesen igazunk van! Mindent jól csinálunk! A mi országunk a legjobb! Haladást és igazságot hozunk a világnak. Most, 30 év kapitalizmus után (és még több, ha a peresztrojka 5 évét is beleszámítjuk) nyilvánvaló számomra, hogy ez volt a helyzet. Az én családom nem pártfunkcionáriusokból és vezetőkből állt, hanem munkások és munkásértelmiségiek voltak. Lehet, hogy mi, egyszerű emberek, nem ismertük az elmélet csínját-bínját, de úgy éreztük, hogy ez az ország a miénk, az ünnep a miénk, és mi magunk is valami nagy, fontos és nagyszerű dolog részesei vagyunk, egy közös ügy részei, amely megváltoztatja a történelmet. Ráadásul arra is emlékszem, hogy öt év folyamatos peresztrojka-propaganda kellett ahhoz, hogy ezt az érzést az emberekben legalább részben eltompítsák, elnyomják, megfosszák az embereket életerejüktől, hogy 1991 után a következő szakaszba léphessenek - az állam feldarabolásának és a vagyon elosztásának megkezdéséhez. Ha Gorbacsov 1985-ben elmondta volna az embereknek valódi céljait, szerintem nem sokáig maradt volna hatalmon. Emlékszem, hogy az országunk nagyon nyugodt volt – de nem csak a bűnözés alacsony szintje, bár a mostani időszakhoz képest hihetetlenül alacsony volt, hanem – ez az erő és a bizalom nyugalma volt. Senki sem gondolkodott azon, hogyan lehetne «menő», nem voltak végtelen szappanoperák a «különleges alakulatokról», és különleges alakulatok akkor nem is voltak, hanem még mindig nagyon fiatal, egyszerű és szerény veteránok, akik megnyerték az emberiség történetének legborzasztóbb háborúját, és megmentették a modern emberi civilizációt.

Emlékszem erre a nagyszerű új közösségre - a szovjet emberekre. Tényleg egy szovjet nép voltunk. «Sem görög, sem zsidó»^[ii] , ahogy egy fontos könyv írja. Mindig is orosznak éreztem magam, voltak ukránok, tatárok, zsidók az osztályomban, volt egy srác Grúziából. De, hogy őszinte legyek, akkoriban nem is tudtuk, mert a nemzetiségi kérdések egyáltalán nem foglalkoztattak bennünket, és biztosan senkinek sem jutott volna eszébe, hogy nemzetiség és vallás alapján válasszuk szét magunkat.  Viszont egyáltalán nem emlékszem arra, hogy bárki is hátrányos helyzetben érezte volna magát nemzetisége miatt. Ez egység volt mindenféle erőszak nélkül, tényleg egy népnek éreztük magunkat. Igen, ami azt illeti, így volt. Az emberiség történelmében számos kísérlet történt egy ilyen közösség létrehozására, sőt, még az USA címerében is szerepel az «E pluribus unum» (Egy a sok közül), de csak a Szovjetunióban sikerült teljes mértékben ez a kísérlet. Ellenfeleink a« kísérlet» szót valamiféle pejoratív felhanggal használják hazánkra, mert valóban, egy kísérlet volt, és ez egy valódi alternatívát, egy új és járható utat jelentett az emberiség számára, egy olyan államot, amely magabiztosan nézett szembe az emberiség történelmének legfélelmetesebb kihívásaival, egy olyan országot, amely hozott létre nagyon jelentős vívmányokat.

Az ember az egyetlen élőlény a földön, aki tudja, hogy halandó. A kommunista doktrínát néha új vallásnak nevezik, mintha ez egy sértő szó lenne. Igen, vannak benne vallási elemek, de mi a baj ezzel? A világ összes vallása örök életet ígér a halál után, különösen akkor, ha az ember becsületesen és hiba nélkül dolgozott földi élete során. Hazánk nemcsak ígérte, hanem örök életet is adott az embernek - a közös ügyekben való részvételben, egy boldog és fényes jövő építésében, amelyben mindenki munkájának egy darabja örökre megmarad. «Örülök - hogy az én munkám beolvadhat a Köztársaságom teljesítményébe»^[iii]. - Néhány mai ember talán nem is érti, minek örül az önzetlen Majakovszkij.

Országunk, rendszerünk tönkretételével nem csak mi veszítettük el az esélyeinket. Mi, érthető módon, elárvultunk. Ám nemcsak mi, hanem az egész világ elárvult, és egyfajta technotronikus középkorba süllyedt. Eszembe jut egy idézet az egyik Wachowski-filmből: "A hidegháború vége óta végtelen «terror elleni háború» folyik.” Ez azt jelenti, hogy a háború alulról indult, mindenki mindenki ellen harcol. Nem világos, hogy ki harcol ki ellen, hogyan lehet győzelmet aratni, és mit jelent egy ilyen háborút megnyerni.

Hiányzik a Szovjetunió? Szeretném-e visszakapni? A szavak nem elégségesek ahhoz, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket. Csak azt tudom mondani, hogy habozás nélkül és azonnal odaadnám az életemet azért, hogy a gyermekeim és a jövő nemzedékei úgy élhessenek, mint mi, egy ilyen országban. A veszteségünk végtelen, a gyászunk mérhetetlen. Minden évben egyre nagyobb lesz. Micsoda országot vesztettünk el! Milyen felbecsülhetetlen ajándékot kaptunk! És mi lett volna az életünk, ha a vezetés 1991-ben is bátorságot mutat, és - mint azt baráti országaink tapasztalatai mutatják - helyreállítja az alkotmányos rendet. A világ történelme egészen másképp alakult volna, mennyi áldozatot lehetett volna elkerülni! Miért történt ez velünk, a mi országunkkal? Biztos vagyok benne, hogy a történelem választ fog adni ezekre a kérdésekre.

Mit sajnálok? Szó szerint mindent. Amikor valaki, aki közel áll hozzád, meghal, nem mondhatod, hogy szeretted a szemét, a kezét vagy a jellemét. Igen, mindet szeretted, de már ezek mindegyike eltűnt. Nincs olyan terület, ahol azt mondhatnám, hogy ami hazánkkal történt, az indokolt volt. Másrészt a technológiai fejlődés, amely az elmúlt 30 évben sem állt meg, biztos vagyok benne, hogy még gyorsabban haladt volna, ha a két szuperhatalom közötti verseny folytatódott volna. Nyertünk némi technológiát, de ki tudja, mit veszítettünk? Nem lenne már legalább két bázis a Holdon - a miénk és az amerikaiaké, vagy akár egy közös, ha a verseny folytatódott volna? Másrészről bizonyára két felelősségteljes és magabiztos ország a világ szinte minden problémáját meg tudta volna oldani. Mindent összevetve, bárhová nézel, mindenki veszített. És különösen azok, akik biztosak voltak benne, hogy ők nyertek.

Minden a feje tetejére állt, a fekete fehérré vált, a jó gonosszá és a gonosz jóvá. Mi a helyzet az
«uraim» kifejezéssel, amely az «elvtársak» helyettesítésére szolgál? Végül is az «úr» a "jobbágy" ellentéte. Ha valakinek az ura vagy, az azt jelenti, hogy valakinek a szolgája, jobbágya vagy.
És semmiképpen sem az elvtársa. Azok, akik az 1917-es októberi forradalmat végrehajtották, nem akartak urak lenni, de nem is engedték, hogy szolgák, jobbágyok legyenek.
Sztrugackij egyik korai, még mindig a legragyogóbb műve , a «Gyakornokok», erről azt mondja: “Valamit elértél, így most már nem akarsz rabszolga lenni. Még csak az van hátra, hogy ne akarj úr lenni.”

Nem tarthatnám magam szovjet embernek, ha nem lennék optimista. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom teljesen legitim válasz volt az igazságosság évszázados követelésére. Minden ember embernek akarta érezni magát. Mindenki, nem csak a gazdagok. A nyugati világban is forradalmunk abszolút mélyreható változást hozott az úgynevezett "átlagemberhez" való viszonyulásban - a hatalmasok most már kénytelenek tisztelni őt, mert világosan megmutatkozott, hogy ők nem is olyan hatalmasak, és hogy mi történhet, ha - ahogy Majakovszkij mondta - a kicsik összegyűlnek a pártban. A legfrissebb példa Brazília, ahol a 215 millió ember változtatta meg a sorsát egy választáson.

Az igazságosság iránti igény a világban nem szűnt meg. És ez nem csak az igazságosságról szól. Míg a huszadik század elején ez spekulatív volt, a huszonegyedik század második évtizedének végére világossá vált, hogy a kapitalizmus zsákutca. Az összes probléma, amelyet ez a probléma szült, egyre szorosabb csomóba van kötve - és szinte egyiket sem sikerült megoldani. A «technotronikus fasizmus» kifejezés már nem tűnik elvont dolognak. A világ gyorsan változik, és egyáltalán nem abba az irányba, amelyről a világ nagy humanistái és felvilágosítói álmodtak.

De teljesen biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra szükség lesz a Szovjetunió tapasztalataira is - az élet egyszerűen kikényszeríti. Tanulmányozni fogják, és eredményeit nyíltan felhasználják - elvégre sok tapasztalatunkat, például a tervezést már aktívan és ugyanúgy használják, bár gyakran nem ismerik el, hogy ez hazánk tapasztalata.

Úgy vélem, a jövő a szocializmusé. Ez már nem csak egy szlogen, hanem a kapitalizmusban eltöltött 30 év tapasztalata, ez a valódi alternatíva. Biztos vagyok benne, hogy gyermekeink és unokáink a legjobb eredményeinket viszik majd a jövőbe, nem fogják megismételni a múlt hibáit, és megoldják a jelen problémáit.

A szerző: Dmitrij Arganovszkij - ügyvéd

MEGJELENT A MOSZKOVSZKIJ KOMSZOMOLEC CÍMŰ ÚJSÁGBAN, 28905. SZÁM, 2022. NOVEMBER 7.

ÚJSÁGCÍM: A JÖVŐ A SZOCIALIZMUSÉ

A cikk eredeti orosz nyelvű szövege az alábbi hivatkozáson található:

День 7 ноября: скоро опыт Советского Союза будет востребован - МК (mk.ru)

(Fordította: Péter János)

^[i] Szamuil Marsak - November című verséből idézet

^[ii] A Bibliából (Újszövetség). Pál apostol levele a Khorintosziakhoz – a 3. fejezetében Pál az igazi keresztény erkölcsi jellemről beszél, akinek le kell mondania a "régi emberről" önmagában, vagyis az emberi erkölcstelenségekről (harag, rosszindulat, csalás, gonosz beszéd, kapzsiság stb.). (10-11. v.), hogy lelkileg megújuljon Teremtőjének képmására, ahol nincs sem görög, sem zsidó, sem körülmetélt, sem körülmetéletlen, sem barbár, sem szkíta, sem rabszolga, sem szabad, hanem mindenki és mindenben Krisztus jelenik meg.

^[iii] idézet Vlagyimir Majakovszkij ”Csudajó” című futurista költeményéből