Ma sokan, akik megpróbálják megérteni az ukrajnai események lényegét, elvesznek a "geopolitika", a "denácifikáció", a "demilitarizáció", a "putyinizmus", a "deputyinizáció" és az első világháborúval vagy a szovjet-finn háborúval kapcsolatos hamis történelmi analógiák sűrűjében. Az elméleti kutatások hozzáigazítása ahhoz a felfogáshoz, amelyet az egyik vagy másik oldal burzsoáziája tudatosan kínál, nem más, mint primitív antimarxizmus és tudományellenesség. Ha a jelenségek lényege látható lenne a felszínen, ahonnan kivétel nélkül minden állítólagos szakértő és elemző következtetései származnak, akkor nem lenne szükség a tudományra.

Minden háborút, legyen az igazságos vagy igazságtalan, felszabadító vagy inváziós, forradalmi vagy ellenforradalmi, az osztálytársadalom gazdasági alapjainak törvényei határozzák meg. Az erőszak általában is elválaszthatatlan jellemzője a tulajdonviszonyoknak, és az erőszak állami formája, vagyis a szisztematikus, operatív, professzionális és koncentrált erőszak, az erőszakos kényszer, az osztálytársadalom felépítményének minőségi összetevője.

A háborút mindig és mindenhol csak az uralkodó osztály vívja, bár ennek az osztálynak a tagjai talán nem is tudják, mi a különbség egy tarack és egy ágyú, vagy egy tank és egy PSZH (gyalogsági páncélozott szállító harci jármű között).

A polgári állam politikája egészében a kizsákmányoló magántulajdonból eredő viszonyok koncentrált kifejeződése. Ezért az egyik burzsoá állam győzelme egy másik burzsoá állam felett egy háborúban soha nem vezet a gazdasági rend változásához, csak a felépítményi elemek, a joghatóságok, a politikai intézmények, a hatalmon lévő személyek és az oligarchia csapatai változnak, a tulajdon újraelosztása történik meg –  ez egyébként a fő indítéka az ellenségeskedéseknek.

A burzsoá ideológia és a burzsoá háborús elmélet tele van álszent pacifizmussal, és minden figyelmet az ellenségeskedések kitörésének pillanatára, a konfliktus látványos, külső megjelenésének érvényességére, politikai célszerűségére vagy célszerűtlenségére összpontosít. Az államok közötti konfliktusokat az egyes politikusok akaratának és az absztrakt "nemzeti érdekek" összecsapásának tekintik. Valójában a háború a kapitalista gazdaság működésének szükséges fázisa, és minél nagyobb a tőke koncentrációja és centralizációja, annál nagyobb objektíven is a  hajlandósága a gyengébb tőke elnyelésére és annál intenzívebb a természetes agresszivitása.

A kapitalizmus nem folytat állandó háborút, egyszerűen azért, mert a háborúhoz erőforrásokra és haderőre van szükség, amelyeket fel kell halmozni és koncentrálni kell. A kapitalizmus alatti béke tehát csak egy természetes szakasza a háború előkészítésének. Ha a kapitalistáknak lehetőségük lenne arra, hogy folyamatosan háborút folytassanak, akkor ezt meg is tennék. Mivel azonban a hadviselés elszívja az emberi erőforrásokat, és a pusztítás eszközei technológiailag egyre halálosabbak és pusztítóbbak, a háború a kapitalizmusban időszakos, és úgy látszik, mintha valahogy és valami miatt rendkívüli esemény lenne.

A tágabb értelemben vett háború a kapitalizmusban soha nem szűnik meg, mert ez a tulajdonosok közötti objektív gazdasági kapcsolatok egyik formája. Ugyanakkor a háború ilyen felfogása legtöbb átlagpolgár számára nehezen felfogható. Ők azok, akik minden háborúnak a szó szűkebb értelmében vett leendő áldozatai. Viszont azért nem értik ezt a jelenséget, mert nyílt tömegharcokra csak időről időre kerül sor, bár ezek néha évtizedekig tartanak. A háborúk a kapitalizmusnak és általában is minden kizsákmányoló formációnak természetes kísérőjelenségei.

Most pedig beszéljünk az ukrajnai konfliktusról. 2022. február 24-én a Putyin elnök által képviselt polgári Oroszországi Föderáció különleges katonai műveletet hirdetett Ukrajnában, a NATO bővítési politikájára és számos más körülményre hivatkozva, amelyek az ellenségeskedések kitöréséhez vezettek. Lényegében arról van szó, hogy az egyik burzsoá állam nyíltan beavatkozik egy másik burzsoá állam polgárháborújába a Donbász lázadó népe és a később létrejött burzsoá "népköztársaságok" oldalán.

Az ukrajnai orosz különleges művelet kezdete olyan esemény volt, amelynek megítélésében a baloldali aktivisták és szervezetek megosztottak voltak. A különleges művelet azonban nem egyszerűen a háború támogatóira és ellenzőire osztotta a baloldalt, hanem a helyzet teljes elméleti értékelését egy tisztán külső jelenségre helyezte át. Egyes baloldaliak Putyinon és az orosz imperializmuson, mások Zelenszkijen, Bidenen és az amerikai imperializmuson vezetik le a mérgüket. Sok vita kering az ukrán fasiszta bandákról és a NATO-országok szerepéről a konfliktusban. Magának a kapitalizmusnak a háborúban játszott szerepét azonban szinte senki sem tárja fel.

A baloldalon senki sem próbálta végiggondolni úgy a kialakult helyzetet, hogy az általánosból vezesse le a konkrétig. A hétköznapi emberek tömegei ezért az állami politika militarista összetevőiről, az elnökök és a hadsereg szerepéről stb. folytatott heves politikai viták, benyomása alatt állnak. Elmerülnek abban, hogy megpróbálják összefoglalva megérteni mindezen jelenségeket, keresik a személyes bűnösöket, és így semmi sem fenyegeti magát a kapitalizmust. A modern baloldal a kapitalizmus és a háború témájával olyan erőtlenül és halványan foglalkozik, hogy a polgárok tömegében fel sem merül valamilyen követelés, gyűlölet vagy megvetés a kapitalizmus, mint minden háború forrása iránt.

Természetesen senki sem ellenzi a konkrét részletek feltárását, de csak azután, hogy az emberek megértették, hogy minden háborút a burzsoázia készít elő és robbant ki.

Ezt az álláspontot egyrészt a marxista elmélet általános megfontolásai diktálják, másrészt az a tény, hogy az oroszországi baloldal a legtöbb, amit ténylegesen tehet, hogy tudományosan megalapozott véleményt fogalmaz meg az aktuális eseményekről, még akkor is ha nem képes gyakorlati befolyást gyakorolni rájuk.

Az orosz különleges művelet ellenzőinek álláspontját vizsgálva a görög, spanyol, mexikói és török kommunista pártok közös nyilatkozatához folyamodunk, amely elméleti tartalmában szinte az összes baloldali érvet lefedi. Így a meglehetősen nagy és tekintélyes kommunista pártok azt állítják, hogy az orosz-ukrán háború egy imperialista háború - egyrészről - az USA, a NATO, az EU és - másrészről - az Orosz Föderáció között az ukrán piacok, nyersanyagok és közlekedési hálózatok ellenőrzéséért folytatott küzdelemben. Hasonló háborús veszély más régiókban is fennáll, ahogy egyre fokozódik az USA és Kína közötti, a kapitalista világ elsőbbségéért folytatott konfrontáció. Az Orosz Föderáció antifasiszta retorikáját hamisnak ismerik el, amelynek célja a dolgozók elbizonytalanítása.

Nem világos, hogy ezek a kommunista pártok az orosz különleges műveletnek milyen konkrét eredményét tartják a kommunisták és a kommunizmus számára a legelfogadhatóbbnak. Egyszerűen az imperialista háborúk ellen vannak, vagyis az absztrakt pacifizmus álláspontját képviselik. Egyértelmű, hogy a "nemet mondani a háborúra" a jelenlegi körülmények között az Orosz Föderáció katonai vereségének tényleges támogatását jelenti.

Nehéz ezt az álláspontot másnak nevezni, mint afféle kisiskolás álláspontnak, mivel ez csak a következménye, annak, hogy képtelenek megérteni magát a helyzetet. Kritikájukban ismét nincs helye magának a kapitalizmusnak, a konfliktus eredetét nem vizsgálják a Szovjetunió összeomlásával és a kommunizmusból a kapitalizmusba való átmenettel összefüggésben. Egyenlőnek tekinteni az amerikai és az orosz imperializmust, valamint az amerikai imperializmust és a szocialista Kínát különösen szemérmetlen, ami ismét csak a nyugati oligarchia folyamatos hegemóniájának kezére játszik. Az a zűrzavar, amelyet ezek a kommunista pártok okoztak, még inkább elodázza a marxista világnézet tömegekhez való eljuttatásának ügyét.

Most már számos szocialista állam van a világon (Kína, Kuba, Észak-Korea, Vietnam, Laosz), és a kommunistáknak minden nemzetközi politikai folyamatot a saját létük és fejlődésük szükségleteinek prizmáján keresztül kell vizsgálniuk. Szemben állnak a világimperializmussal, és ebben az osztályharcban nekünk határozottan a kommunizmus erőinek oldalán kell állnunk. Az, hogy egyes baloldaliaknak nem tetszik a "marxizmus kínai sajátosságokkal" vagy a Dzsucse^[i], hogy szerintük ezekben az országokban a szocialista hatalom nem elég korrekt és a politika opportunista, a dogmatizmus és a trockizmus megnyilvánulása. Jogunk van saját véleményt alkotni a kommunizmus elméletéről és gyakorlatáról ezekben az országokban, de ez nem mehet szembe a támogatásukkal. Nem a mi dolgunk, hogy a kínai, észak-koreai, vietnami, kubai és laoszi kommunistákat tanítsuk, és természetesen a görög, spanyol, mexikói és török baloldalt sem.

Emellett számos szocialista orientációjú állam létezik (Venezuela, Nicaragua, Bolívia, Nepál, Szíria, Eritrea, Fehéroroszország, Transznisztria), és zajlanak a különböző népek nemzeti felszabadító küzdelmei. Természetesen a kommunisták szimpatizálnak minden antikapitalista és antiimperialista folyamattal, és kötelességük figyelembe venni azokat, amikor ezeket vagy azokat a politikai eseményeket és jelenségeket értékelik, különösen a nemzetközi jelentőségű globális eseményeket és jelenségeket.

Ám mindezt a baloldal elfeledte, és feláldozta a "marxista" következetlenség és a "forradalmi" pózolás oltárán. Az ilyen elméleti értékelések csak sajnálatot keltenek.

Az ukrajnai helyzet értékelésében szeretnék néhány mozzanatot megemlíteni.

Az első fontos szempont a helyzet értékelésében az, hogy az imperializmus alapja és felépítménye megfelel egymásnak és a felépítmény ideológiája a fasizmus. A fasizmus, mint egy nemzet pénzügyi tőkéjének világuralomra törekvő ideológiája és gyakorlata minden burzsoá országban jelen van, de különböző mértékben, a bennük uralkodó burzsoá osztályok erejétől és lehetőségeinek egyensúlyától függően. Azok az országok, amelyekben a nemzeti tőke - méretük és a világpiacnak való teljes alárendeltségük miatt - nem képes a pénzügyi monopóliumok szintjét elérni, a külföldi pénzügyi tőke harcának színterévé válnak, és politikai függőségbe kerülnek.

Így az ukrán fasizmus - a banderizmus - a maga bandáival, nacionalizmusával és terrorjával nem az ukrán kapitalizmus felépítményének, hanem az amerikai imperializmusnak az eleme. Az ukrán oligarchák nem képesek világuralomra igényt tartani, hanem csupán az amerikai vállalatok csatlósai, tipikus komprádorok, akiknek egyelőre megengedik, hogy létezzenek és gazdagodjanak.

A helyzet értékelésének második fontos mozzanata az imperialista osztályharc objektív természetének megértése. A kommunistáknak az ukrajnai háborút a kapitalizmus objektív valóságaként kell kezelniük. Vagyis a kapitalizmusban a háború egyfajta természeti katasztrófa, elkerülhetetlen, mert ez a kapitalizmus alapja, amely állandóan katonai konfliktusokat generál hol itt, hol ott. Bár az orosz rezsim enyhébb és lojálisabb, mint az ukrán vagy a nyugati, az imperialista alap itt is garantálja, hogy az orosz oligarchia megerősödésével egyre nyilvánvalóbbá válik ugyanazon fasizmus szorítása. Az orosz és ukrán proletároknak, akiknek részük volt a háború okozta szenvedésben, rá kell jönniük, hogy a tőke az az erő, amely a lövészárkokba kényszerítette őket.

A helyzet értékelésének harmadik fontos eleme a marxizmus tézisének gyakorlati megvalósítása, miszerint a nép minden igazságos harcát támogatni kell, mert egy küzdő nép hajlandóbb és jobban képes tanulni egy ilyen harcból, beleértve a kommunizmusért folytatott küzdelmet is. A donbászi nép küzdelme azért, hogy független legyen, sőt, hogy a polgári Orosz Föderáció része legyen, és ne a banderista Ukrajnáé, igazságos és felszabadító. Ez a harc a feltétel nélküli együttérzésünket követeli. A marxizmus arra tanít bennünket, hogy minden piaci alapon működő és piaci ideológiával rendelkező ország hajlamos a határok felbomlása és újraelosztása felé lépni.

A helyzet értékelésének negyedik fontos eleme a kommunistáknak kétségtelenül pozitívan kell hozzáállniuk az ukrán fasisztáknak és náciknak az Orosz Föderáció és a Donyecki és Lugánszki Népi Hadsereg által történő fizikai megsemmisítéséhez. Ezek javíthatatlan alattvalók, akik elsőként fognak fegyveres harcba szállni a kommunizmus ellen, és elsőként fognak terrort szítani a munkásosztály ellen. Az emberek jogos haragja az ukrajnai fasiszta bandák bűnei ellen minden támogatást megérdemel.

Az ötödik fontos szempont a helyzet értékelésében az, hogy az orosz és a donyeck-lugánszki népi demokráciák harcosai nosztalgikus-emocionális alapon kötődnek a Szovjetunióhoz, és a háború indítékaként hivatkoznak a társadalmi igazságosság követelésére. Ez kedvező feltételeket teremt a kommunizmus propagandájához és a tömegek marxista tudatának erősítéséhez a fronton és a hátországban egyaránt. A kommunista propaganda taktikai feladata, hogy a külső formáról, az érzelmi beállítottságról a politikai folyamatok lényegére irányítsa a figyelmet.

Röviden összefoglalva megállapíthatjuk, hogy:

1. Az ukrajnai háború a kapitalizmus terméke, a tőkésosztály természetes és szerves politikájának – a kapitalizmus objektív valóságának és a Szovjetunió ellenforradalmi tönkretételének – a terméke;
2. Az ukrajnai konfliktus a Nyugat részéről tisztán imperialista jellegű;
3. Az orosz imperializmus is jelen van, de eddig a bonapartista rendszer sajátosságaira korlátozódott (egy olyan rendszer, amely támogat egy autoriter, centralizált államot, egy erős karizmatikus vezetővel – és mindez a katonai támogatáson és a konzervativizmuson alapul);
4. A donbászi nép harca igazságos, a kijevi rezsim összeomlása és az amerikai imperializmus gyengülése a régióban progresszív jelentőségű.

A szerző: I.I.Nyikitcsuk а Szocialista Orientációjú Tudósok Központi Tanácsának (oroszul: ЦС РУСО) elnöke, megjelent 2022-09-08 09:47

Az eredeti orosz nyelvű publikáció az OFKP honlapján az alábbi hivatkozáson található:

И.И. Никитчук: «Несколько замечаний к военному конфликту на Украине» (kprf.ru)

(Fordította: Péter János)

^[i] A dzsucse, helyes átírással csucshe (hangul: 주체, handzsa: 主體, RR: Juche?, ’uralom önerőből’) egy autarkikus, rendkívül kevert politikai és valamelyest vallási eszmerendszer, Észak-Korea hivatalos ideológiája és a rajta alapuló állam, valamint az azt uraló Kim-dinasztia hatalmának alappillére. Észak-Korea első vezetője, Kim Ir Szen alkotta meg a marxista, a marxista–leninista, a sztálinista, a nacionalista, a neokonfucianista és a hagyományos koreai eszmék és szokások összedolgozásával.