Az Egyesült Államok, Kanada és 10 nyugat-európai ország még 1949-ben katonai szövetséget hozott létre Észak-atlanti Szerződés Szervezete, azaz a NATO néven. Washington úgy döntött, hogy a Szovjetunió, háborús szövetségese - az, amelyik megtörte a náci hadigépezet gerincét – most békeidőben az ellensége.

A belső ellentmondások és a külső nyomás következtében 1990-re a Szovjetunió és szocialista szövetségesei többsége összeomlott. Az Egyesült Államok Németország újraegyesítését szorgalmazta - ezt a lépést Mihail Gorbacsov szovjet vezető viszont ellenezte, mert még emlékezett arra, hogy országa 20 millió embert vesztett a náci invázió miatt, és nem igazán volt elragadtatva egy újjáéledő Németország lehetőségétől.

Ezért James Baker amerikai külügyminiszter alkut ajánlott: ha Gorbacsov beleegyezik Németország egyesítésébe, akkor a NATO - amely addigra az eredeti 12 tagról 16-ra nőtt - megígéri, hogy egy centit sem mozdul kelet felé. Gorbacsov ebbe beleegyezett.

Ma a NATO-nak 14 új tagja lett, és minden új tagország a keleti régióból került ki. Oroszország nyugati határán hét ország van és ezek közül négy, Észtország, Lettország és Norvégia már NATO-tag. Finnország, Grúzia és Ukrajna pedig kérte a csatlakozását.

Ennek a folyamatnak a végén, Oroszország egyetlen nyugati határ menti szövetségese Fehéroroszország lenne. A NATO-alapokmány 5. cikke értelmében a többi határ menti ország kötelezné magát arra, hogy katonai összecsapás esetén egymás védelmére keljen.

És miért kellene, hogy ez aggassza Oroszországot?

1999-ben a NATO 78 napos légi hadjáratot vezetett Jugoszlávia ellen, amelyben 400 repülőgép és 5000 katona vett részt, és ráadásul rákkeltő, szegényített urániumot tartalmazó lőszereket vetettek be.

2003 és 2014 között a NATO vezette az Egyesült Államok afganisztáni háborúját, amely katasztrófa volt mind az USA, mind az afgánok számára.

Irak 2003-as lerohanása után - amely a tömegpusztító fegyverekről szóló hazugságon alapult - az USA által irányított iraki biztonsági erőket a NATO támogatja és képezi ki. Ez a küldetés a mai napig tart.

2011-ben pedig a NATO szörnyű bombázó hadjáratot vezetett Líbia ellen - amely egykor egész Afrika legvirágzóbb országa volt. Ennek következtében Líbia ma egy bukott állam, menedékhelye különféle szélsőségeseknek, akik azóta Nyugat-Afrika nagy részére kiterjesztették tevékenységüket.

A lényeg kedvéért tekintsünk el most attól a kérdéstől, hogy vajon indokolt volt-e bármelyik NATO-háború. Ehelyett nézzük meg az Oroszország, az USA és a NATO közötti erőviszonyokat.

A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet szerint Oroszország katonai kiadásai 2021-ben 65,9 milliárd dollár voltak. Az USA-é pedig 801 milliárd dollár – vagyis több mint 12-szerese az oroszországinak. A NATO a 30 tagországának összesített katonai kiadásai 2021-ben a becslések szerint 1,2 billió dollárra rúgnak - ez több mint 18-szorosa Oroszországénak.

És bár Oroszország és a NATO a nukleáris fegyvereket illetően nagyjából paritásban vannak, könnyen érthető, hogy a folyamatosan erősödő és ellenséges NATO állandó keleti terjeszkedése biztonsági aggályokat ébresztett Oroszországban – ez jogosnak tűnik.

Aztán ott van a 2014-es oroszellenes ukrán puccs amerikai támogatása. Ez békés tüntetésekkel kezdődött az akkori elnök, Viktor Janukovics ellen, amiért az ellenezte a Nyugat-Európával való szorosabb gazdasági kapcsolatokat. Majd erőszakos felkeléssé alakult át, amelyben jelentős szerepet játszottak a nyíltan neonáci szervezetek.

Az Egyesült Államok támogatása nem vitás. John McCain szenátor (Arizona állam) elutazott, hogy bátorító beszédeket mondjon a tüntetőknek. Victoria Nuland, az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes külügyminisztere süteményeket osztogatott a tömegnek. S ami ennél is fontosabb, később nyíltan eldicsekedett azzal, hogy az USA 5 milliárd dollárt költött az országban működő „demokráciapárti” csoportok támogatására.

A puccs alapvetően megváltoztatta Ukrajnát. Az új kormány megtiltotta az orosz nyelv használatát hivatalos ügyekben, annak ellenére, hogy a lakosság 17%-a orosz nemzetiségű, és mintegy 30%-a anyanyelvként beszéli az oroszt.

Szobrokat állítottak olyan ukrán fasiszták tiszteletére, mint Sztepan Bandera, aki együttműködött a náci megszállással, miközben a szovjet háborús hősök emlékműveit eltávolították. A neonáci szervezetek szabadon járták az utcákat, és megtámadtak mindenkit, aki ellenezte a puccsot. Ezek közé az erőszakos cselekmények közé tartozott a 2014. májusi odesszai mészárlás, ahol a fekete-tengeri kikötővárosban több tucat embert gyilkoltak meg.

Közben Ukrajna már minden szempontból NATO-tagként kezdett működni, beleértve a közös hadgyakorlatokat egészen az orosz határig.

Mindez nem jelenti Oroszország háborújának helyeslését. De mivel a Biden-kormányzat már 5,3 milliárd dolláros katonai segélyt adott Ukrajnának, talán nem ártana történelmi kontextusban szemlélni a háborút.

És ha így nézzük, akkor nem biztos, hogy a „nem provokált” lesz az első szó, ami eszünkbe jut.

megjelent 2022. júli. 23-án.

Amerikai barátunk, Phil Wilayto :