Gyakorlat keretében támadás egy litvániai falu közelében. "Saber Strike" manőver, 2017

Forrás: flickr

A NATO jelenleg a "Globális NATO" eufemizmus alatt próbálja újra definiálni önmagát, de ezzel aligha rejti véka alá azt a szándékát, hogy ismét megerősítse a blokkpolitika határait (a falakat). Ebben a forgatókönyvben létezik egy "Másik", egy „Ellenség“, mint ellenfél, amely végső soron igazolja a NATO létezését, és mindenekelőtt a NATO létezésével járó hatalmas védelmi kiadásokat.

Aki olvasta Joe Biden amerikai elnök 2021-es nemzetbiztonsági stratégiai iránymutató dokumentumát^[1], egyértelműen levonhatja az alábbi következtetést: Az USA kétségbeesetten próbál visszatérni ahhoz, amit a "korábbi" USA-nak neveznek, amikor még a "P.A.X. imperátora” volt és meghatározta a nyugati féltekét a második világháború után- Mindez a hidegháború alatt érte el csúcspontját, amelyre az újonnan megerősödött NATO nosztalgiával tekint vissza.

A berlini fal leomlásával a NATO elvesztette létjogosultságát, de egyértelmű volt és egyértelmű most is, hogy egy katonai szervezetnek azzal kell igazolnia létét, hogy erős védelmi erőként lép fel az ellenséggel vagy fenyegetéssel szemben. Ez a valós és ideológiai ellentét a kommunizmus volt a hidegháború idején. Miután azonban ez a fejezet véget ért, ki lehet most az ellenség? Ki az az ellenfél, aki ellen foggal-körömmel kell felvérteznünk magunkat? Ki lehet ez az ellenfél, aki ellen a Nyugat a Pentagon égisze alatt egyesülhet? Az ellenfél megteremtése, annak dehumanizálása, eltúlzása és üldözése a háborúskodó gondolkodás szokásos jellemzője, amely - és ezt soha nem szabad elfelejtenünk - egy olyan uralmi politikát céloz, amely eredendően reakciós.

Az USA jelenleg nem csak a domináns világhatalom, hanem a világ legerősebb országa státuszát is elveszíti. Itt nem a Nyugat militarizálását és az új NATO-stratégiát kiváltó anyagi okokat akarom elemezni, hanem azt a két, a felépítményhez kapcsolódó eszmét, amelyre kulturális és ideológiai igazolásuk érdekében hivatkoznak: a "Másik" konstrukcióját, amely ellen harcolni kell, és a faji felsőbbrendűséget, amelyet erre használnak fel.

A "Másik" rövid története

Köztudott, hogy a hidegháború idején a kommunizmus volt az az ellenség, amely ellen a Nyugat beindított egy antikommunista ideológiai gépezetet, amely a politikai üldözéstől, mint amilyen a McCarthy-korszak volt, számtalan hasonló tartalmú film elkészítéséig terjedt, a Szovjetunióval kapcsolatban álló kitalált gonoszság, és a fegyverkezési verseny igazolására. A hidegháború alatt két katonai doktrínát vezettek be, amelyeket alaposabban meg kell vizsgálnunk, mivel bizonyos szempontból még ma is aktuálisak:

A kölcsönösen biztosított megsemmisítést célzó (Mutual Assured Destruction^[2]vagy MAD - "a terror egyensúlya") doktrínában az USA feltételezte, hogy a meglévő nukleáris arzenálok ismeretében bármelyik háborús ellenfél első csapása kölcsönös megsemmisüléshez vezetne. Bár ez ma nagyon irracionálisnak tűnhet, ez az a doktrína, amelyre az elrettentő fegyverek politikája épül.

Dwight D. Eisenhower amerikai elnök 1954-ben még egy lépéssel tovább ment, amikor bevezette a Tömeges Megtorlás (Massive Retaliation)^[3] javaslatát, amely meghatározta, hogy az ellenség bármilyen katonai akciójára sokkal keményebb, aránytalanul erősebbellentámadással kell válaszolni. Feltételezték, hogy ennek elrettentő hatása lesz, mivel ez a masszív ellentámadás megrémíti és így megbénítja az ellenséget.

Bár ez a két katonai doktrína elavultnak tűnik, még mindig ürügyként szolgálnak a NATO számára, hogy tovább növelje hatalmas fegyverkezési kiadásait, és ne csökkentse nukleáris arzenálját.

A berlini fal leomlása után a Clinton-kormányzat a programot terjesztette elő a szélhámos államok („rogue states”) fogalmával, az ellenséges állam bélyegét rányomva az Egyesült Államok által fenyegetésnek tartott államok listájára, mindenekelőtt Észak-Koreára, Irakra, Iránra és Líbiára. A lista idővel más államokkal is bővült, anélkül, hogy átlátható kritériumokat határoztak volna meg, és ezért soha nem volt világos, hogy egyes államok miért tartoznak az ellenséghez, mások pedig miért nem. Mindig is fennállt a gyanú, hogy a szélhámos állam címkéjét tökéletes ürügyként használják a rakétavédelmi lövedékek kilövésére a nem nukleáris fenyegetések ellen, valamint az energiaforrások feletti geostratégiai ellenőrzés fenntartására, de ezt soha nem mondták ki kifejezetten.

A 9/11-es támadások megnyitották az ajtót a "Másik" új definíciója előtt; ez most már a "Gonosz tengelye" („Axis of Evil“)^[4]. Ez a kifejezés, amelyet George W. Bush amerikai elnök 2002-ben talált ki, amellyel a II. világháború alatti tengelyhatalmakra és a Reagan-korszakból a Gonosz Birodalmára utalt, amely alatt elődje a Szovjetuniót értette. A Gonosz új tengelye (azok, akiket el kell pusztítani) magában foglalta Iránt, Irakot és Észak-Koreát. Az ellenséget "a terrorizmust támogató államokként" jelölték meg, és így a terrorista lett az új ellenség, aki ellen harcolni kell, megnyitva az utat számos invázió és a békeidőben érvényesülő jogok és szabadságjogok példátlan korlátozása előtt.

Ez a doktrína szinte a mai napig érvényben maradt. Joe Biden most új doktrínát^[5] jelentett be, egy másik ellenséggel: autoriter államok a demokratikus államok ellen. Ez a központi gondolat áll stratégiai programja mögött, amely meg sem próbálja leplezni, hogy az egész javaslat a Kína elleni harcról szól. Ennek érdekében ez a javaslat éket akar verni a liberális demokráciák és a világ többi része közé. A Biden által szervezett demokrácia-csúcstalálkozó fiaskóvá vált. Ez az USA kísérletét jelentette arra, hogy a világot két tömbre ossza. Kína a legyőzendő ellenség, mert "tekintélyelvű állam" –egy meghatározás, amely csak Oroszországgal közös.

Még kétesebb, de hasonlóan hatásos a Nyugat kontra Kelet koncepció, amelyben az utóbbi ellen képzeletbeli ellenségként kell harcolni, és amelynek gyarmati és rasszista felhangjait nehéz figyelmen kívül hagyni.

A "Másik", az Ellenség

Hannah Arendt filozófust mélyen foglalkoztatta a „Másik“, mint ellenséges fenyegetés, akit el kell pusztítani. Figyelmeztetett arra, hogy a nemzetiszocializmus elemzésében "a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint ez a mindent vagy semmit elképzelés, amely a valóságban inkább leegyszerűsít és torzít, mintsem magyaráz. "^[6]

Ugyanezt lehetne alkalmazni arra a leegyszerűsítő konstrukcióra, amelyet a Pentagon szövegértelmezői (exegétái) használnak az absztrakt ellenséggel (kommunista, Putyin, Kína, Venezuela, terrorizmus és tágabb értelemben mindenki, aki nem ítéli el őket) szembeni előítélet jellemzésére. "Ők", akikkel szemben van egy "mi" (a jófiúk, a hivatalos szövegekben és a háborús propagandában az USA és szövetségesei), akiket állandó fenyegetnek. Arendt szerint leegyszerűsítik és eltorzítják a valóságot, hogy azt a kapitalizmus érdekeihez igazítsák, amely támogatja őket, miközben ők maguk áldozatnak adják ki magukat. Ez a pont különösen fontos, mert ez az alapja annak a masszív támogatásnak, amelyre szükségük van ahhoz, hogy a gyűlöletet a "Másik" ellen irányítsák.

A gondolat megértéséhez nagyon fontos szöveg Corey Robin The Reactionary Mind című írása, amely az Egyesült Államok Republikánus Pártjának gondolkodásmódját elemzi, és megállapítja, hogy a történelemben először fordul elő, hogy az uralkodó osztály a saját maga által kreált áldozatiságára alapozza programját.^[7]

A szélsőjobboldal így szólítja meg mindazokat, akik úgy érzik, hogy elvesztettek valamit. Mivel nem értik az osztályharcot, keresik az identitásukat, vagy egyszerűen csak azonosulnak a világban elveszített helyükkel. Robin emlékeztet minket arra, hogy a konzervatív gondolkodás a hatalom birtoklásának, a fenyegetettségnek és a hatalom visszaszerzésének tapasztalatára épül. A hatalomhoz és a dolgok rendjéhez való ragaszkodásról szól (a rend szó itt hierarchiát jelent); a "mi" az ő verziójukban folyamatosan fenyegetve van kívülről (valós vagy fiktív: kommunisták, kínaiak, bevándorlók, arab terroristák, feministák stb.), és ezért áldozatként stilizálódik.

Én mindig a militarizmusuk erkölcsi és etikai igazolásáról beszélek, nem arról, hogy mi a valóság, hanem arról, amit a jobboldaliak bemutatnak, ismételgetnek, amire hivatkoznak és amit valóságként bemutatnak. Én egy ideológiai konstrukcióról beszélek, egy puszta felépítményről, amely elrejti, leplezi és elkendőzi a tőke működését. De az a tény, hogy a jobboldal félremagyarázza a valóságot, nem jelenti azt, hogy üzenete nem működik a kollektív képzeletben, amelyhez szól. Azoknak szól, akik elvesztettek, vagy legalábbis úgy érzik, hogy elvesztettek valami materiálisat vagy a helyüket a világban. Az áldozat szerepének átvételével a hatalmasok a fordított azonosulás folyamatán keresztül hegemonizálják az alárendeltek ellenérzéseit, és ezáltal sikerül a teljes kulturális, politikai és média spektrumot reakciós, sőt erőszakos álláspontok felé terelniük.

Az Ellenség konstrukciója egy projekció, amely a rasszizmus és a rabszolgaság elemzésén keresztül érthető meg a legjobban, ahol a felsőbbrendűség iránti vágy a fordított azonosításon keresztül működik: Ha van egy rabszolgám, akkor én vagyok a gazdája. Még ha nincs is semmim, mindig egy fekete férfi vagy nő fölött fogok állni. A kizsákmányolás természete és az erőszak igazolása együttesen működik: Hogy hűségesen egyesítsenek "minket" a hatalmasok körül, azt állítják, hogy a "mások" képesek minket vagy a helyünket a világbanelpusztítani.

Judith Butler Az erőszakmentesség hatalma című esszéjében Sigmund Freudot idézi fel ennek a projekciónak elemzése során:

„A Másiknak a pusztulás hordozójaként való bemutatása csak egy a sokféle pusztítás közül. Amikor a Másikat úgy tekintik, mint akiben nem lehet megbízni, az pont azzal függ össze, hogy a Másikat nem tekintik élőlénynek. A „faji” és etnikai fantazmagória által átitatott nemzeti életformában a projekció és az önvédelem gyakran kéz a kézben jár, és együtt végzi pusztító munkáját.”^[8]

Egy másik amerikai író, az irodalmi Nobel-díjas Toni Morrison, A mások eredete szerzője kérdezi:

"Mi az ebben a konstrukcióban, ami annyira felmentő, annyira csábító, annyira erős (társadalmi, pszichológiai és gazdasági értelemben)? A valahová tartozás varázsa, a részvétel valami nagyobb és ezért önmagánál erősebb dologban? Spontán módon hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az idegenekre, a másságra társadalmi és pszichológiai szempontból szükség van az önmagától elidegenedett én stabilizálásához."^[9]

Azonban nem csak olyan emberek vannak, akik a valós vagy vélt kiváltságok elvesztésétől való félelemből, vagy a domináns csoporthoz való tartozás vágyából azonosulnak az erősebbel. Ez a perverzió túlmutat a NATO által a világra erőltetett háborúkkal kapcsolatos diskurzuson: az ő szemükben az Idegen és gyűlölt Másikat sajnálni annyit jelent, hogymagunk is Másikká válunk. Ezt a média is buzgón átveszi a rasszista diskurzus szolgálatában, amelyben a Másság a fenyegetés szinonimája.

A NATO mint a felsőbbrendűség háborút szító kifejezője

Amit ez a konstrukció aligha rejthet el, az a NATO önfelfogása, mint a dominancia birtokosa, aki megnevezi a Nyugat ellenségeinek nevét. Egy másik filozófus, Alain Badiou így fogalmazott az arab felkelésekről és a Nyugat válaszáról szóló nagyszerű elemzésében:

"Végső soron kormányaink és médiánk az arab világban zajló felkelések egyszerű értelmezését kínálták. Amit ők kifejeztek, azt úgy is nevezhetnénk, hogy vágyakoznak a Nyugat után; vágyakoznak arra, hogy végre beilleszkedjenek abba a civilizált világba, amelyet a Nyugat rasszista gyarmatosítóinak javíthatatlan leszármazottai oly magabiztosan képviselnek. "^[10]

Badiou érvelését és szavait követve arra következtethetünk, hogy a "Másik" kategorizálása mögött a gazdag elit félelme húzódik meg, hogy a birodalmi civilizációk iránti mértéktelen szereteten kívül valami más is megjelenhet, amely alááshatja hatalmukat. Akik nem a Nyugat részei, bárkik is legyenek pontosan, azoknak olyanoknak kell lenniük, mint mi, egy tükör, vagy legalábbis van bennük annyi tisztesség, hogy irigyeljenek minket, és olyanok akarjanak lenni, mint "mi". Különben olyan kihívást jelentenek, amit mi fenyegetésként értelmezünk: Azokat, akik nem olyanok, mint mi, nem tekintjük velünk egyenlőnek, „nem személyek” – nek tartjuk őket, akik nem megbízhatónak, ahogy Butler mondaná.

Nehezen rejtik el sértett büszkeségüket, hogy többé már nem ők a világ egyedüli urai. Tudják, hogy ma nem békeidőben élnek, hogy a feminizmus, az antirasszizmus, az osztályharc és korunk mozgalmai kiszorítják, nevetségessé teszik őket.

A NATO még több háborút fog szítani; mert a háború a NATO kétségbeesett és erőszakos ellenőrzési mechanizmusa. Olyan nyelvet fog használni, amely már nem vezet félre, mint egykor. A nyugati burzsoázia fehér emberei, mint a világ mércéje, már nem illenek bele a 21. századba. A fegyvereik nélkül már nem léteznének, ezért és erre használják fegyvereiket. Ez a NATO: a fehér felsőbbrendűséghanyatlása.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

Forrás: https://www.transform-network.net/de/blog/article/die-nato-und-die-schaffung-des-feindes/

^[1]https://www.whitehouse.gov/wp-content/uploads/2021/03/NSC-1v2.pdf

^[2]https://www.nato.int/acad/fellow/94-96/sutyagin/03.htm

^[3]https://www.nato.int/docu/stratdoc/eng/intro.pdf

^[4]https://www.britannica.com/topic/axis-of-evil

^[5]https://eu.usatoday.com/story/news/politics/2021/02/19/joe-biden-warns-democracy-under-assault-authoritarian-regimes/4504629001/

^[6]vgl. Arendt, H. (1986). Eichmann in Jerusalem: Ein Bericht von der Banalität des Bösen. München: Piper. (eigene Übersetzung)

^[7]vgl. Robin, C. (2018). Der reaktionäre Geist: von den Anfängen bis Donald Trump. Berlin: Ch. Links Verlag.

^[8]vgl. Butler, J. (2020) Die Macht der Gewaltlosigkeit: Über das Ethische im Politischen. Berlin: Suhrkamp Verlag. (eigene Übersetzung)

^[9]Morrison, T. (2020). Die Herkunft der anderen: über Rasse, Rassismus und Literatur. Reinbek bei Hamburg: Rowohlt.

^[10]vgl. Badiou, A. (2012). The Rebirth of History. London / New York, ed. Verso. (eigene Übersetzung)