Megjelent az ír szocialista REBEL 2022. február 27-i számában

Miközben Oroszország folytatja ukrajnai invázióját, a NATO által vezetett eszkalációhoz, tovább folyik a talaj előkészítése a szankciók és esetleg katonai akció formájában. Az ír John Molyneux azt vizsgálja, hogyan fokozzák a háborús lázat a politikia elit intézményei, hogy megnyerjék a közvélemény, továbbá azon emberek támogatását, akik rendes körülmények között nem akarnának háborút.

A legtöbb átlagember általában nem akar háborút. Miért is akarnának? Következésképpen, amikor az uralkodóink háborúzni akarnak, meg kell próbálniuk megteremteniük ehhez a közhangulatot, a háborús lázat. Mivel eddig ebben elég sok gyakorlatot szereztek, van egy jól bevált műsortervük erre a célra.

Ahhoz, hogy a műsorterv működjön, szükségük van a tömegtájékoztatási eszközök együttműködésére, de ez szinte mindig megtörténik; mélyen beágyazott kapcsolatok vannak a hatalmas tőkések, a kormány és az állami és vállalati tulajdonú média között. Ez nagyon is így van Írországban, de igaz ez minden más országra is - az Egyesült Államokra, Nagy-Britanniára, Franciaországra, Oroszországra stb. - még ott is, és különösen ott, ahol azt állítják magukról, hogy demokráciák.

A valóságról beszéljünk!

A műsorterv első eleme, hogy intenzíven összpontosítsanak arra a helyzetre vagy válságra, amely a háború alkalma vagy ürügye kíván lenni. A média úgy viselkedik, mint egy reflektor, amely egy adott helyre világít, a világ többi részét sötétségbe burkolva. Ma tehát Ukrajna és Oroszország van a középpontban, és nem Jemen, Izrael/Palesztina vagy bárhol máshol, ahol jelenleg is háború és konfliktus zajlik.

Természetesen van egy indoklásuk, hogy ez az, ami éppen most történik, de a hatékony propaganda akkor működik a legjobban, ha jelentős igazságelemeket tartalmaz, és a fókusz ilyen irányítása és leszűkítése arra szolgál, hogy megvédje uralkodóink viselkedésmintáját és így valódi indítékaikat eltakarja mindenféle vizsgálat elől.

A közvetlen értékeink korlátozott szempontjain túllépve

A háborús dobokat verve uralkodóink mindig úgy mutatják be magukat, mint akik ellenállnak az agressziónak, védik a demokráciát, kiállnak az emberi jogokért és így tovább, de ez az állítás csak akkor hiteles, ha nem nézzük a nagyobb képet - a nagyobb képet geopolitikai összefüggéseiben és történelmileg. Ezért lényeges, hogy a vitát Ukrajnára korlátozzuk, és ne is gondoljunk a jemeni háborúra, az Afganisztán elleni háborúra, az Irak elleni háborúra, a Palesztina elleni háborúkra, a Csecsenföld elleni háborúra, a kubai rakétaválságra és számtalan más konfliktusra, ahol a jelenlegi "agresszióval szemben állók" és "a demokrácia védelmezői" vagy a kisujjukat sem mozdították az agresszió ellen vagy a demokrácia védelmében, vagy ellenkezőleg: aktívan részt vettek az agresszióban és a demokrácia eltiprásában.

“Mit is kellene tennünk?”

A következő lépésük az, hogy azt mondják, hogy tennünk kell valamit, és a napirendjükkel szembeni ellenállásnak szegezik a kérdést: "Szóval, mit mondasz, mit is kellene tennünk?" Az állítás és a kérdés kulcsa a "mi" szó, amelyről azt remélik, hogy nem vizsgálja meg senki közelebbről, de amely a politikában kulcsfontosságú szó. Kik azok a "mi" ebben a helyzetben? A Nyugat? De a 'Nyugat' valójában az amerikai kormányt, az EU-t és szövetségeseiket jelenti. Vajon a „mi”-be beleértendők vagyunk, mi, az ír nép? De "ők", azaz az uralkodóink, nem igazán kérnek "minket", azaz az ír átlagembereket, hogy tegyünk valamit. Valójában azt kérik, hogy "mi", az emberek, támogassuk azt, amit "ők", a kormány tesznek és tenni akarnak. Azt remélik, hogy természetesnek vesszük, hogy az ő érdekeik és céljaik megegyeznek az emberek érdekeivel és céljaival, ám ez egyáltalán nem így van a belpolitikai kérdésekben sem – pl. az adópolitika, közkiadások, megszorítások stb. terén. A valóságban az ő érdekeik, az 1% érdekei szöges ellentétben állnak a mi érdekeinkkel. Ebben az esetben azt akarják, hogy menjünk bele a szankciókba és esetleg a katonai akciókba, a háború lángjának szításába, míg az egyszerű emberek érdeke Oroszországban, Ukrajnában és itt a béke és a nemzetközi szolidaritás. Ez az, amit a "mi" szócskával szeretnének elrejteni.

Történelmi példák és démonizálás

Egy másik, ugyanebből a műsortervből vett lépés az ellenség és tetteik démonizálása. Mint fentebb említettem, a hatékony propaganda tartalmaz egy igazságelemet, és a világ helyzetét tekintve az "ellenség" általában eléggé rossz, gonosz és elég szörnyen viselkedik, de ettől még nem lesz a legrosszabb zsarnok, akit a világ valaha látott. Putyin kétségtelenül egy tekintélyelvű zsarnok, de vajon ő a legrosszabb zsarnok a modern időkben? Aligha. Vajon rosszabb zsarnok, mint Margaret Thatcher és az USA közismert barátja, Pinochet tábornok volt Chilében? Vajon nagyobb diktátor-e, mint az egyiptomi Al-Sisi tábornok, aki jelenleg 60 000 politikai foglyot tart fogva, és akivel minden "mi" kormányunk és vállalatunk a szokásos módon üzletel, és akiről alig esik szó a médiában?

Azt mondtam, hogy uralkodóink szűkíteni akarják a fókuszt, és nem akarnak a történelemmel foglalkozni. Ez alól van egy nagy kivétel, egy történelmi analógia, amelyhez újra és újra nyúlnak, amikor fel kell szítaniuk a háborús lázat: a Hitlerrel való összehasonlítás. Sajnos elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzek, amikor azt mondták nekem, hogy Nasszer egyiptomi ezredes, aki 1956-ban (teljesen jogosan) államosította a Szuezi-csatornát, az új Hitler, akit meg kell állítani - feltehetően még mielőtt lerohanta volna Franciaországot és lebombázta volna Londont! Ezzel akarták igazolni a katasztrofális francia-brit katonai beavatkozást, hogy "visszaszerezzék" a csatornát az imperializmus számára. Aztán ott volt Líbiában Kadaffi ezredes, aki váltakozva volt új Hitler, majd Tony Blair és a Nyugat barátja, majd ismét "a mi" ellenségünk, amikor a NATO beavatkozása Líbiát feldúlta. És ugyanez volt a helyzet Szaddám Huszeinnel is. Szaddám valóban brutális diktátor volt, aki megszállta Kuvaitot és zsarnokoskodott az iraki nép felett, de nem volt Hitler. Nem akart Nyugat-Európába vonulni, hogy lerohanja vagy lebombázza Nagy-Britanniát. Valójában, egyetlen közel-keleti vezető sem vonult be Nyugat-Európába, bármilyen zsarnoki is legyen az, mióta a mórok Kr. u. 711-ben elfoglalták Spanyolország egy részét. Pontosan azért, hogy túllépjenek ezen a kis nehézségen, Bush és Blair előállt a "tömegpusztító fegyverekről" szóló hazugsággal, amelyek - ha emlékeznek rá - 45 perc alatt lecsaphatnak Londonra!

Imperialista blokkok s befolyási övezetek

A 18. század közepétől a 19. század közepéig a brit propaganda a Franciaországból érkező fenyegetésre összpontosított, amely a francia forradalommal és Napóleonnal érte el csúcspontját. A Franciaországgal szembeni "védekezés" során Nagy-Britanniának sikerült létrehoznia a világ valaha látott legnagyobb birodalmát, amely végül 35,5 millió négyzetkilométert foglalt el - a Föld felszínének 26,35%-át, és hétszer akkora volt, mint a Római Birodalom. A hidegháború alatt többször is azt mondták, hogy a Szovjetuniót meg kell akadályozni abban, hogy Nyugat-Európába vonuljon, holott erre semmi bizonyíték nem volt. Valójában az 1945 februárjában tartott híres jaltai konferencián Sztálin kifejezetten beleegyezett abba, hogy Nyugat-Európa az USA/UK befolyási övezetébe kerüljön, és ezt azzal támasztotta alá, hogy azt mondta az olasz, francia és görög kommunista pártoknak, hogy ne szálljanak szembe a hatalommal, amikor pedig a háborús ellenállás sikerei után a szembe szálláshoz jó helyzetbe kerültek. A "kommunizmus fenyegetésével" igazolták a világ valaha látott legnagyobb katonai arzenáljának létrehozását, amely képes az egész emberiség többszörös elpusztítására, számtalan helyettesítő és regionális háború legitimálására, számos felszabadító mozgalom leverésére és a legaljasabb diktátorok támogatására, mindezt az informális gazdasági birodalom szolgálatában, amely szabad kezet adott óriásvállalatainak, és még a brit hivatalos birodalomnál is messzebbre nyúlt.

A Szovjetunió valójában nem Nyugat-Európát akarta meghódítani, hanem saját birodalmi befolyási övezetét, "közeli külföldjét", például Kelet-Európát, valamint déli és keleti szárnyait akarta ellenőrzés alatt tartani. Ami pedig Kelet-Európát illeti, az USA és a NATO belenyugodott ebbe, és semmit sem tett, hogy segítse Magyarországot 1956-ban, Csehszlovákiát 1968-ban vagy Lengyelországot 1979-ben. Csak amikor a Szovjetunió saját ellentmondásai miatt összeomlott, az USA és a NATO lépett, hogy felkarolja Litvániát, Lettországot, Észtországot stb. Putyin vissza akar szerezni valamit abból, ami Sztáliné volt - tudja, hogy nem veheti fel a harcot Kínával vagy Délkelet-Ázsiával. Ő egy imperialista, de nem Hitler, és Hitlerhez hasonlítani őt csak elfuserált történelmi hasonlat a háborúskodás szolgálatában.

Egy rövid kis analógia

A Hitler-analógiával kapcsolatban még egy dolgot meg kell említenünk. Hitlerről, a háborúról és a holokausztról többé-kevésbé mindenki hallott. Sokkal kevesebben tudják, hogy valójában hogyan került Németországba. Kevéssé ismert például, hogy amikor Hitler szervezkedni kezdett, Németországban éppen szocialista, nem pedig fasiszta forradalom zajlott. Az 1918-23-as német forradalom megállította az 1. világháborút és megdöntötte a császárt. Ha a forradalmat nem árulták volna el a szociáldemokraták, akik összejátszottak a forradalom vezetőinek - Rosa Luxemburgnak és Karl Liebknechtnek - a meggyilkolásában, akkor Németországban szocializmus lehetett volna, és Hitlert megállíthatták volna pályáján. Azt sem említik gyakran a főáramú történettudományban, hogy Hitler 1933-as hatalomátvételét megelőzően volt egy olyan erő Németországban, amely megállíthatta volna őt. Ez a nagyon erős és jól szervezett német munkásmozgalom volt. Ezt az akadályozta meg, hogy a német szociáldemokraták és kommunisták nem tudtak egységfrontot alkotni a nácik ellen. Ez a tragédia megnyitotta az utat Hitler előtt, hogy komolyabb ellenállás nélkül átvegye a hatalmat.

A Putyin-Hitler összehasonlítás sántít

Ez a pont ma nagyon fontos, mert a fő erő, amely megállíthatja Putyint és az ukrajnai inváziót, pontosan az oroszországi háborúellenes mozgalom. A háború elleni tömeges felkelés Oroszországban, bár nem könnyű és nem is garantált, sokkal hatékonyabb lesz, mint a szankciók vagy a NATO kardcsörgetése. A hatalom politikusai és a főáramú média soha nem bízik abban, hogy a tömegmozgalmak képesek a változás elérésére vagy a szembeszállásra a zsarnokok és háborúik ellen, pedig a történelem, beleértve az orosz (1917) és az ír történelmet is, tele van példákkal. Tehát a válasz az eredeti "Tennünk kell valamit" érvre az, hogy igen, egy nemzetközi háborúellenes mozgalmat kell létrehoznunk, amely a szolidaritáson, nem pedig a nyugati beavatkozáson alapul.

Mit tegyünk a háborús lázítás ellen?

Az utolsó tényező, amit szem előtt kell tartanunk, amikor uralkodóink háborús propagandájával foglalkozunk, hogy ahogyan a demokráciáról és az önrendelkezésről szóló retorikájuk sem őszinte, éppúgy túlzásba viszik a háborúskodást, hogy "nagynak tűnjenek". Tudják, hogy még ha nem is mennek ténylegesen háborúba, akkor is hasznot húznak az általuk gerjesztett "háborús lázításból". Hasznot húznak, ahogy mindig is hasznot húztak a háborús dobokból, abból, hogy a munkásosztálybeliek a valódi elnyomóikkal való hamis összetartozás és egység érzetében félretegyék saját sérelmeiket és küzdelmeiket.

Ezért a szocialisták feladata és kötelessége, hogy szembeszálljanak uralkodóik háborús propagandájával, és leleplezzék azt, ami valójában öncélú, képmutató és veszélyes!

Fordította: Kleinheincz Ferenc