Az ukrajnai események senkit sem hagytak hidegen. Az orosz csapatok különleges művelete, amely szinte a semmiből jött, felkavarta a társadalmat. A háború első napjai megmutatták, hogy a történtek mértéke messze túlmutat nemcsak az Oroszország és Ukrajna közötti kapcsolatokon, hanem az európai kontinensen is. A gazdasági következmények a világ nagy része számára láthatóak lesznek, és Oroszországban is sok minden gyökeresen meg fog változni.

Szerző: D. A. Parfenov, az OFKP moszkvai városi részlegének agitációs és propagandatitkára, az Állami Duma képviselője.

A katonai akciók, a legelszántabb információs hadviselés és a kemény gazdasági szankciók hátterében az orosz polgárok jó része vegyes érzelmeket táplál, a társadalom szélsőségek között ingadozik: az őrjöngő hurrá-patriotizmustól, örömujjongástól egészen a radikális pacifizmusig, amely a békét követeli itt és most, bármi áron.

Ugyanakkor fontos, hogy ne engedjünk az orosz és a Nyugat-barát propaganda próbálkozásainak, hogy a történéseket marxista-leninista szemszögből elemezzük. E cikk szerzője őszintén hisz abban, hogy nehéz helyzetekben a válaszokat először Lenin ideológiai örökségében kell keresni, mert annak ereje olyan nagy, hogy ma is aktuális.

Lenin dialektikus-materialista és konkrét-történelmi megközelítésből indult ki a különböző háborúk elemzése során, és megjegyezte, hogy az egyik háború nem olyan, mint a másik. Lenin szerint a háborúk két típusra oszthatók.

Az első típushoz az uralkodó osztályok érdekében folytatott, általában agresszív, hódító háborúk tartoznak, a befolyási övezetek, piacok, erőforrásokhoz való hozzáférés stb. újraelosztásáért folytatott háborúk. A "Szocializmus és háború" [1] című művében Lenin szemléletes példát hoz arra, hogy amikor egy 200 rabszolgával rendelkező rabszolgatartó és egy 100 rabszolgával rendelkező rabszolgatartó háborút indítanak egymás ellen, az utóbbi természetesen úgy szeretné a maga számára igazságosabbá tenni az elosztást, hogy növeli rabszolgái számát, és csökkenti riválisa rabszolgáinak számát.

Természetesen az ilyen háborúk nem tesznek jót az átlagembereknek. Ezek, mint minden háború, bánatot, szenvedést és halált hoznak, de semmiképpen sem támadják magát a kizsákmányolás és rabszolgasorba taszítás rendszerét, nem érintik a termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalom alapjait, és nem fenyegetik a kizsákmányolók osztályuralmát.

Ennek ellenére vannak más háborúk is, olyan háborúk, amelyek progresszívek lehetnek.
A felszabadító háborúk.

Itt elsősorban a nemzeti elnyomás elleni háborúkról beszélünk, egyes népek mások általi gyarmati leigázása ellen, de az uralkodó osztályok elleni háborúkról is - polgárháborúkról vagy forradalmi háborúkról. Az ilyen háborúk végső soron a dolgozó többség helyzetének javulásához vezethetnek, és ebben az értelemben egy ilyen háború igazságos és indokolt lehet, még akkor is, ha erőszakkal és nagy megpróbáltatásokkal jár, amelyek minden háborúra jellemzőek.

Ebből a szempontból kell megérteni az Ukrajnában zajló eseményeket: itt mindkét típusú háborúnak vannak jelei. Más szóval, az ukrajnai háború egyszerre rendelkezik a felszabadító háború és az imperialista háború jellemzőivel.

 Egyrészt a donbászi népek és nem kis mértékben egész Ukrajna népe szempontjából a nácik, a banderisták és az Amerika-barát félgyarmati adminisztráció elleni harc nagy áldás. Nyolc évi gyalázkodás és népirtás az ukrán katonaság és a nacionalisták részéről, 14.000 halott, hatalmas pusztítás, szenvedés és a donbászi emberek fájdalma nem felejthető!

Mindezen évek alatt az OFKP következetesen kiállt a DNK és az LNK elismerése mellett, a kommunista képviselők és pártvezetők minden platformon beszéltek erről, és minden választás előtt benne volt a programanyagban. Ez idő alatt az OFKP 93 humanitárius konvojt küldött a Donbászba, amelyek összesen több mint 13 000 tonna élelmiszert, építőanyagot és orvosi ellátmányt szállítottak a Donbász védői és lakosai számára. Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy a 2014-2015-ös donbászi események pontosan népi forradalomként kezdődtek, és a kapitalizmus elleni, a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelemnek határozottan szocialista vonulata volt. Sajnos a Kreml a befolyását arra használta fel, hogy megfékezze a szocialista törekvéseket, és ma például a Kommunista Párt a DNK-ban, bár jogi státusszal rendelkezik, nem vehet részt a választásokon. Azt is fontos megjegyezni, hogy az orosz hatóságok mind a 8 év alatt csak halogatták a Népi Köztársaságok elismerését és próbáltak tárgyalni a kijevi banderistákkal, hogy támogatást találjanak az ukrán oligarchák körében.

Amint arra G. A. Zjuganov, a OFKP Központi Bizottságának elnöke helyesen mutatott rá "Ideje megállítani a NATO fasiszta akcióit Ukrajnában" című nyilatkozatában, a náci-banderista bandától való megszabadulás, az ország nácítalanításának feladatát ma már nem tudja megoldani az ukrán nép maga. Ebben a tekintetben Ukrajna nácítalanítása és demilitarizálása, a rezsim Oroszország számára barátságosabbá tétele és Ukrajna NATO-csatlakozásának megakadályozása elvi kérdés. Ugyanakkor ne legyenek illúzióink, hogy Ukrajna nácítalanitását az orosz vezetés idézte elő, akik maguk is olvassák a fasiszta filozófus Ivan Iljin^[i] műveit, nem finnyáskodnak a Mannerheim^[ii] emléktábla avatás és a Jelcin-központnál történő koszorúzás miatt, és nem fukarkodnak a szovjetellenes ideológiai maszlagra szánt pénzzel, az olyan anyagokra, mint a "Strafbat" (Büntetőosztag néven futó TV sorozat) vagy a "Zulejka" (Zulejka nevű többrészes TV film).

Ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy Oroszország semmiképpen sem szocialista állam, amely más nemzetek számára a kizsákmányolók alóli felszabadulást és a társadalmi igazságosság eszméit hozza el. Oroszország maga is tőkés állam oligarchikus uralommal. Ha egy figyelmes néző, aki hallgatja Putyin elnököt beszélni a TV-ben, ha tegyük fel késett 20 percet, lehet, hogy nem érti melyik országról beszél az államfő, aki elítéli a korrupciót, az oligarchiát, az ipar összeomlását stb. - ténylegesen Putyin Ukrajnát bírálta, de az általa kiemelt hibák nagy része Oroszországra is jellemző, így akár Oroszországról is beszélhetett volna.

Az Ukrajnáért folyó harc a kapitalista hatalmak között zajlik: a kapitalista Oroszország megpróbálja kivonni Ukrajnát a legnagyobb imperialista hatalom, az Amerikai Egyesült Államok külső ellenőrzése alól.

 A háború kettős természete az orosz társadalomban annak kettős, sőt ellentmondásos megítélését diktálja.

A kollektív Nyugat jelentős erőfeszítéseket tett, hogy előkészítse az eseményeket a mai tragikus fordulatra. Mi volt Oroszország politikája Ukrajnával szemben a Szovjetunió összeomlása óta eltelt szinte valamennyi évben? Ukrajna főleg szilveszterkor került szóba, amikor a gázszerződések újratárgyalására került sor, gyakran botrányok közepette. Eközben nyugati "partnereink" nem vesztegették az időt arra, hogy felvásárolják az ukrajnai médiát, hamis történelmi irodalmat adnak ki, elnézik a náci bűnözők dicsőítését, és befektetnek az oktatási rendszer megváltoztatásába, hogy a fiatalabb generációkat a nacionalizmus, az önérvényesítés és a sovinizmus szellemében neveljék. Oroszország ukrajnai külpolitikája az elmúlt évtizedekben az maga a teljes kudarc volt. Az orosz vezetésnek az ukrán oligarcha csoportokra való támaszkodása csődöt mondott.

A most kibontakozó tragédia pontosan ennek a megközelítésnek a következménye. Biztos vagyok benne, hogy a nyugati hatalmak vezetése titokban örömében dörzsöli a kezét: végül is a Nyugat ősi álma, hogy egymás ellen uszítsa a szláv népeket, az oroszokat és az ukránokat, valóra vált.

Érthetőek azoknak az embereknek az érzései, akik ma elborzadva és keserűséggel nézik a harcok menetét és békéért kiáltanak. Épeszű ember nem kívánna háborút a hazája és a népe ellen. Ugyanakkor a sokak által hirtelen felfedezett pacifista magatartást is meg kell érteni, és itt ismét Lenin elvtárs jön segítségünkre: "A munkásosztály becsapásának egyik formája a pacifizmus és a béke elvont hirdetése. A kapitalizmusban, és különösen annak imperialista szakaszában a háborúk elkerülhetetlenek. Másrészt a kommunisták nem tagadhatják a forradalmi háborúk pozitív értékét, vagyis nem az imperialista háborúkét, hanem azokét, <...> amelyeket a nemzeti elnyomás megdöntéséért vívnak<...>, vagy amelyek a burzsoázia elleni harcban győztes proletariátus vívmányainak védelmében lehetségesek.”

A jelenlegi békepropaganda, amelyet nem kísér a tömegek forradalmi cselekvésre való felhívása, csak illúziókat szít, megrontja a proletariátust azáltal, hogy bizalmat ébreszt a burzsoázia humánus voltában, és játékszerré teszi a háborúzó országok titkos diplomáciájának kezében. Különösen az az elképzelés, hogy az úgynevezett demokratikus béke <...> forradalmak nélkül lehetséges[2], mélységesen téves.

 Így a békéért folytatott valódi küzdelem csak a forradalomért, a társadalmi élet radikális átalakításáért, a kapitalizmus rendszerének elutasításáért, egy alapvetően más társadalmi-gazdasági rendszer megteremtéséért, a társadalmi igazságosság társadalmának felépítéséért folytatott küzdelemmel együtt lehetséges.

Tavaly 146 találkozót tartottam a választókkal. Az emberekkel folytatott beszélgetésekből egyértelműen kiderült, hogy az emberek, bár egyes állampolgáraink naivan, a propagandának engedve, vagy őszintén a stabilitásban reménykedve, készek voltak a jelenlegi kormányra szavazni a "Bárcsak ne lenne háború!" elv alapján. Most úgy érzik, mintha jeges vízzel locsolták volna le őket egy tömlőből, ami azt mutatja, hogy a stabilitásra és a többé-kevésbé tisztességes polgári jólétre vonatkozó minden remény összeomlott. Az új szankciócsomag gazdasági következményei - és legalábbis a receptek egy része, amelyekkel a kormány és a jegybank a gazdaság "megmentését" tervezi - az átlagmunkás, diák, nyugdíjas, fiatal anya stb. amúgy is vékony zsebét fogják sújtani. Hamarosan a katonaság, amely ma bátran és különleges körülmények között bonyolult harci feladatokat lát el, szintén érezni fogja ezt. Szeretnénk hinni, hogy ez lesz az út népünk öntudatának végső ébredéséhez, hogy felébredjen a tömegekben a társadalmi és gazdasági jogaikért és érdekeikért való küzdelem elszántabb vágya.

A kommunisták többször figyelmeztették az uralkodó elitet, hogy ne bánjon könnyelműen a tartalékalapokkal, ne csak megtakarítsa azokat, hanem költse az ipar és az ország humán potenciáljának fejlesztésére. De nem hallgattak ránk. Most az IMF liberális receptjei, amelyek szerint Oroszország vezetői a Nyugaton tartották az arany- és devizatartalékok nagy részét, a több milliárd dolláros megtakarítások - a mi népünk pénzének - zárolásába torkolltak. Ez pedig csak egy példa: nagyon hamar a jegybanki diszkontráta emelése a hitelpiac összeomlásához fog vezetni, amit az építőipar és sok más ágazat "összeomlása" követ. Az orosz légitársaságok flottájának siralmas állapota, amely kilenctized részben külföldi gyártmányú, és most pótalkatrészek nélkül marad, csak sajnálatra ad okot. A gazdaság általános állapota jelentősen romlani fog, az infláció és a munkanélküliség pedig még erőteljesebben fog emelkedni.

Valószínű, hogy a háború viszontagságai és következményei, amelyek az emberek vállára nehezednek majd, mint valamivel több mint 100 évvel ezelőtt, sokakat arra kényszerítenek, hogy észhez térjenek és megértsék, hogy az oroszországi kapitalizmus teljes és végleges csődöt jelent. A szocializmus nélkül, és Oroszország, Fehéroroszország és Ukrajna népeinek egysége nélkül történelmi túlélési esélyeink elenyészően kicsik. A helyzet tehát egyértelmű: az Oroszországért és Ukrajnáért folytatott politikai harc még csak most kezdődik. A népeknek stabil és igazságos békére van szükségük: olyan békére, amely csak akkor lehetséges, ha felszámoljuk a kapitalizmust, annak végtelen konfliktusaival és ellentmondásaival együtt; olyan békére, amely csak akkor lehetséges, ha felszámoljuk az élősködő osztályokat, és létrehozzuk az esélyegyenlőség társadalmát; egy valóban demokratikus békét a dolgozó emberek számára. A szocializmusért folytatott harc a békéért folytatott harc!

Az eredeti, az OFKP honlapján megjelent orosz nyelvű szöveg az alábbi hivatkozáson található:

Денис Парфенов: Народам нужен мир! (kprf.ru)

(Fordította: Péter János)

[1] V.I. Lenin Összes Művei 5. kiadás. 313 oldal

[2] V.I. Lenin Összes Művei, 5. kiadás. 165-166 oldalak

A fenti idézetekben kisebb törlések és minimális stilisztikai változtatások történtek, hogy az olvasó számára könnyebben érthető legyen. A változtatások nélküli szöveg a következő:

"A munkásosztály becsapásának egyik formája a pacifizmus és a béke elvont hirdetése. A kapitalizmusban, és különösen annak imperialista szakaszában a háborúk elkerülhetetlenek. Másrészt a szociáldemokrácia nem tagadhatja a forradalmi háborúk pozitív értékét, vagyis nem az imperialista háborúkét, hanem azokét, amelyeket például 1789 és 1871 között azért folytattak, hogy megdöntsék a nemzeti elnyomást és a feudálisan széttöredezett államokból nemzeti kapitalista államokat hozzanak létre, vagy amelyek a burzsoázia elleni harcot megnyerő proletariátus vívmányainak megőrzése érdekében lehetségesek.

A jelenlegi békepropaganda, amelyet nem kísér a tömegek forradalmi cselekvésre való felhívása, csak illúziókat vethet, megrontja a proletariátust azáltal, hogy bizalmat ébreszt a burzsoázia emberségében, és játékszerré teszi a háborúzó országok titkos diplomáciájának kezében. Különösen az az elképzelés, hogy lehetséges egy úgynevezett demokratikus világ forradalmak sorozata nélkül, mélyen téves.”

^[i] Ivan Alekszandrovics Iljin (1883. március 28.  Moszkva - 1954. december 21., Zollikon, Svájc) orosz filozófus, író és esszéista. Az államtudományok doktora és professzor volt.

A fehér mozgalom támogatója és az oroszországi kommunista kormány következetes bírálója, az orosz összkatonai szövetség (ROVS) ideológusa, a kommunizmus elleni harcban a kibékíthetetlenség elvének elkötelezett híve volt.

Az emigrációban az úgynevezett monarchisták-"bizonytalanok" támogatója lett, a szlavofil szellemi hagyományok felé húzott, és továbbra is ellenezte a kommunizmust és a bolsevizmust. 1923-tól 1934-ig a berlini Orosz Kutatóintézetben dolgozott.

Iljin nézetei erősen befolyásolták a 20. század más orosz konzervatív értelmiségiek, köztük Alekszandr Szolzsenyicin világnézetét is. Iljint Putyin egyik kedvenc filozófusának nevezik.

Iljin számos műve (köztük az 1945-ös német vereség után írtak is) a fasizmust pártolta. Iljin kezdetben Adolf Hitlerben a civilizáció védelmezőjét látta a bolsevizmustól, és helyeselte, ahogy Hitler szerinte az orosz fehérek ideológiájából merítette antiszemitizmusát. 1933-ban megjelentette a "Nemzetiszocializmus. Egy új szellem" című írásában támogatta Németország náci hatalomátvételét.

Iljint emigráns írótársa, Roman Gul antiszemitizmussal vádolta. Gul egy Iljinnek írt levele szerint az előbbi rendkívül felháborodott Iljin azon gyanúja miatt, hogy mindazok, akik nem értenek vele egyet, zsidók.

A "Feladataink" "A lényeg" című cikkében Iljin ezt írja: "A nagy és hatalmas Oroszországot lehetetlen bármilyen gyűlöletre építeni: sem társadalmi osztálygyűlöletre (szociáldemokraták, kommunisták, anarchisták), sem fajgyűlöletre (rasszisták, antiszemiták), sem politikai gyűlöletre".

^[ii] Carl Gustaf Emil Mannerheim báró (svéd kiejtés 1867. június 4. - 1951. január 27.) finn katonai vezető és államférfi.  Az 1918-as finn polgárháborúban a fehérek katonai vezetőjeként, Finnország régenseként (1918-1919), a második világháború idején a finn védelmi erők főparancsnokaként (1939-1945), Finnország marsalljaként (1942-) és Finnország hatodik elnökeként (1944-1946) szolgált.

1944-ben, amikor világossá vált, hogy a náci Németország vereséget szenved a második világháborúban, a finn parlament Mannerheimet nevezte ki Finnország elnökévé, és ő irányította a béketárgyalásokat a Szovjetunióval és az Egyesült Királysággal.
Mannerheim személyes hírneve a mai napig erősen megosztja az emberek véleményét, a kritikusok kiemelik a Fehér Gárda tábornokaként betöltött szerepét a vörös foglyok sorsában a finn polgárháború alatt és után.