Egy Franciaországban élő, elismert orosz művész és író, Maxim Kantor nagyszerű, intelligens cikkére bukkantam, amely a távoli, de a nagy jelentőségű 2014-es évben jelent meg. Kantor bírálja az euroázsiai tanítást, amely felé Oroszország hajlik, elutasítva a nyugati irányzatot. Végül pedig arra a következtetésre jut, hogy nincs más út, csak a demokrácia és a liberalizmus, akárhogy is nézzük. Egyébként a fasizmus és Hitler marad a választék.

Mielőtt elkezdenénk találgatni, hogy létezik-e a liberalizmuson és a fasizmuson kívül egy harmadik út (és hogy a fasizmus maga is a liberális kapitalizmus származéka-e), gondoljuk végig, hogy mi is ez a demokrácia, amit Oroszország állítólag elutasít a nyugatizmussal együtt? Állandóan a demokráciáról beszélünk, és ezzel valami jót sugallunk, a demokrácia elutasítását pedig valami rossznak tartjuk. Állandóan megnevezzük, de szinte soha nem fedjük fel ennek a fogalomnak a tartalmát és jelentését.

Ha a demokrácián és a liberalizmuson azt a színvonalat és életmódot értjük, amelyet a nyugati civilizáció egyes országaiban elértek, akkor az nem egyszerűen jó, hanem nagyon jó: emberi jogok, bírói védelem, szólásszabadság, szociális garanciák, magas jövedelmek. Nem szabad elfelejteni, hogy az Egyesült Királyságban, a gazdasági liberalizmus és a szabadpiac bástyáján az egészségügyi alapellátás ingyenes. Nem biztosítással, mint az Egyesült Államokban és más országokban, hanem egyszerűen ingyenes állami egészségügyi ellátással, mint a Szovjetunióban. Mindenki szerint, aki találkozott már vele, a brit egészségügy borzalmas, sokkal rosszabb, mint a miénk. A minőség azonban más kérdés. Az IMF-né munkálkodó brit tanácsadók azt tanácsolják az elmaradott országoknak, hogy csökkentsék a költségvetést, csökkentsék a szociális juttatásokat, ne finanszírozzák az egészségügyet, hagyják, hogy az üzleti alapon működjön. Viszont náluk, az Egyesült Királyságban az egészségügy ingyenes.
Ilyen demokráciára van szükségünk!

A kérdés csak az, hogy lehet-e a demokráciát magas életszínvonallal együtt exportálni anélkül, hogy évszázados történelmet és kultúrát, egy országnak a globális munkamegosztásban elfoglalt helyét, valamint politikai és katonai hatalmát exportálnánk? Lehet-e Európává válni pusztán a formális demokratikus intézmények lemásolásával anélkül, hogy átélnénk a Római Birodalom összeomlását,
a keresztes háborúkat, a pestisjárványt, a reformációt, a francia forradalmat, a gyarmati hódításokat és a munkások jogaikért folytatott küzdelmeit? Lehetséges-e olyan gazdaggá válni, mint Amerika, úgy, hogy átírjuk a Bill of Rights^[i] angol törvénykönyvet, ha azonban nem profitálunk az első világháborúból, és nem nyerjük meg a második világháborút? Lehetséges-e, hogy olyanok legyünk, mint az USA, kétkamarás parlamenttel, de repülőgép-hordozók és a guantánamói kínzótábor nélkül?

Vagy egy másik kérdés is: a gazdasági jólét és a jó élet a demokratikus rendszerek következménye,
és nem fordítva? Mert a szemünk előtt van a Perzsa-öbölbeli olajmonarchiák példája. Ott valódi monarchiák vannak, és nem hemzsegnek a demokratikus intézmények, épp ellenkezőleg: itt a saría törvényei az irányadók. A helyiek azonban nagyjából gazdagon élnek, és elégedettek az életükkel. Mert rengeteg pénzük van. Vajon nem lehetséges-e, hogy minden demokratikus jog és szabadság, valamint a szociális garanciák is a gazdasági fellendülés után keletkeznek, amikor az ország és még az uralkodó osztály is megengedheti magának azt a luxust, hogy mesés bevételeinek egy részét arra fordítsa, hogy megvásárolja a helyi munkásokat, hogy ne lázongjanak? A nyugati országok gazdasági fellendülése pedig, ahogy a történelemből látjuk, általában nem a "piaci reformok", hanem a rablóháborúk, hódítások, gyarmati vagy neokolonialista politikák következményei.

Itt van tehát egy másik paradoxon. Hazai liberálisaink gyakran mondják, hogy nem kellene politikai uralomra törekednünk a világban. Nem szabad katonai potenciálra törekednünk. Nincs szükségünk ezekre a birodalmi törekvésekre, ezek sokba kerülnek a gazdaságnak. Gondoskodnunk kell az embereinkről. Növelnünk kell az emberek jólétét. Ösztönöznünk kell a jövedelem növekedését. Így az országunk gazdag és komfortos lesz, és mindenki győzni fog anélkül, hogy egyetlen lövés is eldördülne, mert mindenki szeretni fog minket, és velünk akar majd barátkozni. Ez ésszerűnek tűnik.

De hogyan lehetsz gazdag és kényelmes anélkül, hogy erős és befolyásos lennél? A liberálisok ezt nem képesek elmondani nekünk. Végül is nem Szingapúr vagy akár Finnország vagyunk. Mi vagyunk Oroszország. Nekünk van a legnagyobb területünk a világon. Ha gyengék vagyunk, akkor szétszednek minket, átszabják a határokat, levágnak részeket, vagy "átengedik" az erőforrásainkat (Itt a koncessziós szerződésekre gondol az író- a fordító megjegyzése). A békeszerető, demokratikus és liberális Nagy-Britannia tegnap a fél világot birtokolta. És miután kirabolta a gyarmatait, végül képes volt fenntartani az ingyenes egészségügyi ellátást otthon. Legyünk reálisak. Nem válhatunk ma vagy holnap Szingapúrrá. Nincs olyan, hogy nagy Szingapúr. Napjainkban Oroszország és polgárainak jóléte például a gázexporthoz kapcsolódik. Ugyanis a gázból származó bevételeket nyugdíjakra és gyógyszerekre fordítják. A gáz eladásához pedig folyamatosan nyomást kell gyakorolnunk európai érdekeinkre. Ez a politika.

Ha holnap végre úgy döntünk, hogy a globális munkamegosztásban betöltött szerepünket a nyersanyagszállítók helyett a csúcstechnológiát előállító termelőkké változtatjuk, milyen politikai és katonai erőt igényel ez tőlünk? Ha valóban a csúcstechnológia vezetői akarunk lenni, akkor ahhoz, hogy pozícióinkat megszerezzük és megszilárdítsuk, meg kell nyernünk a III. világháborút, és a világ valaha látott legnagyobb birodalmává kell válnunk! Mert senki sem fogja ingyen és harc nélkül átadni nekünk a pozícióját.

Az elmúlt évtizedekben Kína a nemzetközi vállalatok "összeszerelő üzeméből" szuverén technológiai hatalommá vált. De, hoppá, miért tartják fenn a kínaiak a világ legnagyobb hadseregét, és miért fejlesztik az összes fegyverüket, beleértve a nukleáris fegyvereket is? Nem tudnának egyszerűen a gazdaságuk ereje és az életmódjuk vonzereje révén nyerni? Vagy tudnának?

Visszatérve azonban a demokráciához. Elméletileg a demokrácia a nép hatalma. Illetve a széles néptömegek részvétele az ország irányításában. Vagy legalábbis olyan rendszerek kialakítását jelenti, amelyek a lakosság többségének érdekeit szem előtt tartva kormányoznak. De tegyünk fel egy kérdést: az USA-ban, a fennállása során, a példaértékű demokrácia országában miért nem lett egyetlen egyszer sem egyszerű farmer vagy munkás az elnök? Úgy tűnik ez nem is olyan bonyolult folyamat: népszavazással kiválasztanak egy embert. A lakosság többsége egyszerű emberekből áll - földművesek, munkások, szállodai és éttermi szobalányok, pénztárosok, tanárok, kis állami és vállalati tisztviselők, szegények és munkanélküliek -, és mégis egy okos és tehetséges embert jelölnek közülük, és elnökké teszik, hogy az ő érdekükben kormányozzon. Ez egyszer sem fordult elő. Az elnökök mindig a földbirtokosok, a pénzemberek, az oligarchák és az arisztokraták szűk csoportjaiból, klánjaiból kerülnek ki, sőt, gyakran ugyanazok - egy apró kisebbség tagjai. Az egyik nap George Bush az idősebb, a másik nap George Bush a fiatalabb. Ha nem Bush, akkor ki? Még a néger Obama sem volt igazi néger, nem rabszolgák leszármazottja, hanem egy gazdag afrikai család leszármazottja volt, aki a rabszolgaság eltörlése után érkezett az USA-ba, de ami a legfontosabb, ugyanannak a burzsoáziának a pártfogoltja. És az elnök egyszer sem volt nő, de ez már csak egy apróság.

A totalitárius Szovjetunióban azonban a munkások és parasztok gyermekei főtitkárok és miniszterek lettek. Amikor egy szegény farmer vagy fia, vagy lánya lesz az elnök Amerikában, akkor lehet majd azt mondani, hogy az USA valahogyan megközelíti a valódi demokrácia szintjét, ami a Szovjetunióban volt. Addig is az egész egy blöff, nem demokrácia. Marx megtanított minket arra, hogy a polgári demokráciában ez úgy működik, hogy a választásokat mindig a burzsoázia nyeri meg. Ez egyébként az "általános" és a "közvetlen" választások trükkje a politológia szempontjából. Egy elnökválasztáson vagy akár egy parlamenti képviselőválasztáson a választó arra kényszerül, hogy olyan emberekre szavazzon, akiket személyesen nem ismer. Ezért csak az uralkodó vagy gazdag osztályból származó jelöltnek van esélye, mert csak ő lesz képes reklámkampányt folytatni.

A szovjet demokrácia valódi népi demokrácia volt, és többlépcsős választásokat tartottak.
Csak többlépcsős választásokon lehet népképviseletet kialakítani. Kína egyébként alkalmazta a szovjet demokrácia tapasztalatait. Közvetlen választással csak az alacsonyabb szintű önkormányzatok (népképviseleti gyűlések) tagjaira szavaznak: a kerületek (városrészek), a megyék és a települések közgyűléseinek a képvislőire. Minden magasabb szintű képviselőtestületet az alacsonyabb szintű képviselőtestületek választanak. Szentpéterváron például a többlépcsős demokrácia a következőképpen nézne ki: a város kerületeinek (Nyevszkij, Centralnij, Vasziljostrovszkij és a többi kerület) lakói választanak egy kerületi képviselőtestületet. A kerületi képviselőtestületek választják a városi tanácsot. Szentpétervár városi tanácsa (a Föderáció egyik alanya) pedig megválasztaná az ország Legfelsőbb Tanácsát, más régiók testületeihez hasonlóan. A szovjet demokrácia ismert és megszokott rendszere.

Persze, a valódi szovjethatalom különösen az utóbbi években korrupt és korrumpált nomenklatúra volt, a bonyolultabb (bár stabilabb) rendszert az egypárti vezető szerepe tette, és mégis, a szovjet (és kínai) modell minden hiányossága ellenére - sokkal demokratikusabb, mint a félrevezető,  amerikai blöff rendszer! Apropó, még egyszer az USA-ról: miért van az, hogy a politika minden elemében a demokráciában a szólásszabadságban, pártoknál, mozgalmakban és általában véve a politikában csak két párt vesz részt - a republikánus és a demokrata? Hol van a politikai sokszínűség, hol van a többpártrendszer?

Egyszer lemásoltuk az amerikai alkotmányt, a választásokat, a parlamentet. Azt hittük, hogy ez a cargo-kultusz^[ii] majd a bőség repülőgépeit vonzza hozzánk. Hittünk a "demokrácia" és a "liberalizmus" varázslatos erejében. De nincs varázslat. A polgárok jó élete nem a "demokratikus választás", hanem a gazdasági fejlődés következménye. A gazdasági fejlődés nem a "piaci reformok", hanem a politikai hatalom következménye. A politikai hatalom csak saját erején, történelmén és hagyományain alapulhat. Tehát nincs más választásunk, mint elhagyni a nyugatra orientált gondolkodást. Nem szabad tovább a nyugatra figyelnünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanilyen alázatosan kellene tekintenünk a keletre. Egykor mi tanítottuk az egész világot: Nagy-Britannia igyenes állami orvoslás, Kína szabad szovjet demokrácia. Itt az ideje, hogy elkezdjünk önmagunktól tanulni.

A szerző Germán Szadulájev, Író, publicista. Az eredeti, a Vzgljád üzleti lapban megjelent orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:

ВЗГЛЯД / Когда США приблизятся к демократии советского уровня :: Автор Герман Садулаев (vz.ru)

(Fordította Péter János)

^[i] Az Amerikai Egyesült Államokbeli Bill of Rights az Egyesült Államok Alkotmányának első tíz módosítását tartalmazza. Az Alkotmány ratifikálásáról folytatott, gyakran elkeseredett 1787-88-as vitát követően javasolt, és az anti-föderalisták által felvetett ellenvetések megválaszolására írt Bill of Rights módosítások a személyes szabadságjogok és jogok konkrét garanciáit, a kormány hatalmának egyértelmű korlátozását a bírósági és egyéb eljárásokban, valamint annak kifejezett kijelentését, hogy minden olyan hatáskör, amelyet az Alkotmány nem ruházott kifejezetten a szövetségi kormányra, az államoknak vagy a népnek van fenntartva. Az ezekben a módosításokban kodifikált fogalmak a korábbi dokumentumokban, különösen a Virginiai Jognyilatkozatban (1776), valamint az Északnyugati Rendeletben (1787), az angol Bill of Rights-ban (1689) és a Magna Chartában (1215) foglaltakra épülnek.

^[ii] A rakománykultuszok fogalma az európai gyarmatosításra válaszul alakult ki a Csendes-óceán déli részén, a melanéziai régióban. A "cargo kultuszok" fogalma a nyugati gazdasággal és kereskedelmi árukkal integrált őslakos spirituális gyakorlatokra utal. Először a XIX században a hajórakományok osztogatásával kezdődött, majd a XX század elejétől a repülőgépekről ledobált áruk istenítéseként nyilvánult meg.