Aymeric Monville filozófus, a Delga kiadó igazgatója és a La Pensée főszerkesztő-helyettese beszélget a Pravda nyugat-európai tudósítójával, Andrej Dulcevvel Sztálin történelmi és elméleti örökségének mai megítéléséről a nyugat-európai történetírásban.

- Ön most jelentetett meg egy könyvet Sztálinról: Et pour quelques bobards de plus (És még néhány koholmány) címmel. Ön szerint mi a probléma Sztálin mai megítélésével a nyugati országokban?

- Nyugaton az olyan történelmi elemzés, ha ezt lehet elemzésnek nevezni, amely Hitler és Sztálin összehasonlításán alapul, mindenekelőtt a "nyugati demokrácia" igazolásához szükséges. A második világháborúról kialakított összképben mára teljesen háttérbe szorul a nyugati kapitalizmus és a nácizmus közötti objektív összejátszás, miközben a nyugati kapitalizmus és a nácizmus valójában ugyanazon gazdasági formáció két oldala a politikai helyzet különböző szakaszaiban. Ugyanakkor propaganda- és ideológiai eszközként a "totalitarizmus" kifejezést használják – amelynek semmilyen pontos valóságalapja sincs – annak bemutatására, hogy a náci Németország és a "sztálinizmus" jelentik a legfőbb veszélyt a "nyugati értékek" társadalmára.

Könyvemmel a marxista szemléletet szeretném visszahozni a közéletbe. Az összejátszás a nyugati demokráciák és a nácizmus közötti egy olyan fogalom, amely nyugaton a háború utáni erőszakos antikommunizmus következtében tűnt el, és ezt a látásmódot mára sikerült Franciaországra is rákényszeríteni, amely pedig a Nyugat politikai szerkezetének a leggyengébb láncszeme. Végül is Franciaország a Kommün országa, a nagyon erős munkásmozgalom országa, egy olyan ország, amely (Olaszországgal együtt) a legerősebb kommunista párttal rendelkezett a vasfüggöny másik oldalán. Érdekes tehát nyomon követni hogyan alakult a közvélemény a Szovjetunióról és a sztálini korszakról.

Először is ránk kényszerítették "A kommunizmus fekete könyve" című művet, amely intellektuális színvonala miatt rendkívül negatív nemzetközi kritikát kapott a tudományos világtól. Ugyanakkor a könyv éppen azért íródott Franciaországban, hogy elkezdje megváltoztatni a tudományos körökben a történelem megítélését. Míg Latin-Amerikában, általában engedik, hogy marxista professzorok dolgozzanak az egyetemeken – majd amint egy államcsíny és egy junta hatalomra kerül, az egyetemeket tankok veszik körül, és a professzorokat akár meg is ölik – addig Franciaországban a marxistákat nem tűrik meg az egyetemeken. Itt másmilyenek a forradalmi hagyományok, ahogy azt nemrég a "sárga mellényesek" mozgalma is megmutatta, így az értelmiségiek keményen harcolnak, de "puha módszerekkel" belülről próbálják megváltoztatni a gondolkodásmódot.

És ezt az elmékért folytatott szellemi csatát egy olyan triviális jelenség, mint a "személyi kultusz" démonizálásának gyerekes módszerével vívják. Ám az eredményből ítélve, a módszer eddig eredményes volt és a köztudat erősen átalakult. Egy apokaliptikus kép kialakításának fontos része Sztálin démonizálása, mint a "vörös zsarnok", vagy a "katyni hóhér". Valójában mindez a szovjetellenes propagandát szolgálja, a Szovjetunió becsmérlését és a jelenleg folyó oroszellenesség szítását és elmélyítését. Mert a franciák barátságos hozzáállása és hálája a szovjet nép iránt szálka az antikommunisták szemében, mint az is, amikor Maurice Thorez^[1] egyszer azt mondta: "A francia nép soha nem fog háborúba lépni a Szovjetunió ellen". Thorez e kijelentése elsősorban a szovjet nép által a Győzelem oltárán hozott áldozatokkal kapcsolatos, Európa a fasizmus alóli felszabadításáért folytatott küzdelemben.

Amikor tavaly nem hívták meg az Orosz Föderáció képviselőjét a franciaországi május 8-i ünnepségekre, elsősorban a szovjet hőstettek emlékét, a hitleri Németország által elkövetett mészárlás 27 millió szovjet áldozatának emlékét gyalázták. Sztálin démonizálása pedig minden bizonnyal ehhez a hisztériához járul hozzá. A közvélemény-kutatások is ezt tükrözik: míg a háború végén a legtöbb francia meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió játszotta a döntő szerepet a nácizmus legyőzésében, ma már fordított a helyzet – a legtöbben úgy vélik, hogy az Egyesült Államok nyerte meg a háborút.

Ez mindenekelőtt Hollywood befolyásának a következménye. Az amerikai filmek elhitették a lakossággal, hogy az Egyesült Államok felszabadítani jött Franciaországot, holott valójában az Overlord hadműveletet hajtották végre, amelynek célja Franciaország vazallussá tétele volt az Egyesült Államok érdekében. Viszonylagos függetlenségünket egy erős kommunista pártnak köszönhetjük, amely aktívan részt vett a náci megszállás elleni harcban.

Azt is meg kell jegyezni, hogy de Gaulle tábornok volt az, aki elrendelte a Párizs melletti Mont Valérien hegyen – ott végeztek ki nagyon sok ellenállót – lévő kápolna lerombolását (a falakat lebontották, a kripta megmaradt - A. Dulcev). Mielőtt agyonlőtték őket, az ellenállók a kápolna falára azt írták: "Éljen Sztálin!". Ez szemet szúrt de Gaulle tábornoknak, hiszen egyértelmű volt, hogy a kommunisták szerepe az ellenállási mozgalomban elsöprő volt, és ennek az emléknek a nyomait akarta eltörölni.

- Bár azon önkormányzatokban, ahol a háború utáni években is a kommunisták maradtak hatalmon, még mindig vannak "Sztálingrád" nevet viselő terek és sugárutak...

- Kétségtelen, hogy Hruscsov jelentése a Kommunista Párt XX. kongresszusához hatással volt a Francia Kommunista Pártra is. Mindazonáltal az FKP olyan párt maradt, amely nem ismerte el azonnal a jelentés azon részeit, amelyek egyszerűen őrültségnek tűntek (pl. hogy a Szovjetunió állítólag nem állt készen a háborúra). A francia kommunisták nem voltak hajlandók megtagadni Sztálint. De végül a revizionizmus mégis győzött, és ma is nagyon erős. A valódi kommunisták számára azonban a kérdés még mindig megoldatlan.

- A Politikai Foglyok Honecker^[2] Bizottságának tagjaként – a Bizottság a volt NDK üldözött és bebörtönzött vezetőinek támogatására jött létre – úgy gondolja, hogy a Sztálinellenes kampány, amelyet az európai álbaloldaliak (zöldek, szociáldemokraták, ARTE csatorna) folytatnak, és amelyet a NSZK történészei és politikusai kezdeményeztek, a második világháború kimenetelének revideálására irányuló történelmi revizionizmus kiterjesztése?

- Erre a legjobb példa az ARTE Katyn-ról szóló dokumentumfilmje, amelyben "tekintélyes európai történészek" minden komolysággal a Jelcin által Lengyelországnak átadott dokumentumokra támaszkodnak, amelyeken 1940-ben "OKP(b)^[3]" helyett a "KPSZSZ" szerepel, ami durva történelemhamisításra utal. Ugyanez a helyzet a Mednoje emlékkomplexummal, ahol Gorbacsov és Jelcin hivatalos verziója szerint állítólag 6000 kivégzett lengyelt temettek el, és akiknek a holttestét soha nem találták meg. Sajnos csak a történelem iránt érdeklődők vannak tisztában ezekkel az eltérésekkel.

De ennél a történelmi ellentmondásnál sokkal ijesztőbb az a tény, hogy a film nem ismeri el a modern Lengyelország valódi határait. Azt állítani, hogy Sztálin a német-szovjet paktum után "megszállta" Lengyelországot, helytelen. Az orosz polgárháború után a lengyelek foglaltak el fehérorosz és ukrán területeket. Lengyelország határainak kérdése fontos a németek számára. Ez azt jelenti, hogy a németek számára Lengyelországot keletre kell szorítani, Németország ekkor igényt tarthatna a mai Nyugat-Lengyelország területeire, ami megnyitná az utat egy új "Drang nach Osten"^[4] előtt.

Lehet persze azzal érvelni, hogy a mai politikusok nem ismerik a történelmet, és nem is érdekli őket, de szerintem ez csak egy trükk, mert vannak közöttük olyanok, akik nagyon is jól ismerik. Mert amikor Európa június 22-én jelent be szankciókat Fehéroroszország ellen, akkor szerintem a felelős politikusok tudják, hogy mit tesznek. Az ukrajnai náci mozgalmak szemérmetlen finanszírozásáról szólva nyugodtan beszélhetünk egy új "Negyedik Birodalomról", ezért elengedhetetlen a német kommunistákkal való szolidaritás. Láthatjuk, hogy a Német Kommunista Pártot milyen mértékben üldözik, ugyanez vonatkozik a "Junge Welt" című lapra is, amely számomra, akárcsak a Pravda, a mai marxista gondolkodás etalonja. Pedig a Junge Welt-et a NSZK-ban valójában a megszűnés veszélye fenyegeti.

Tavaly Németországban még a Náci Rezsim Áldozatainak Egyesületét is megvádolták "szélsőségesség" ürügyén. Természetesen a Honecker-bizottság franciaországi létrehozása szimbolikus volt, mert védeni akarjuk azt a kommunistát, akit a nyugatnémet hatóságok az 1990-es évek elején ugyanabba a moabiti^[5] börtönbe zártak be, ahová a nácik is bezárták az 1930-as években. A nyugatnémet igazságszolgáltatás pontosan tudta, hogy mit csinál. A kommunistaellenes elnyomással szemben védenünk kell a kommunistákat mindenhol, az egész világon.

- Egyetért Ön is azzal, hogy a Sztálin elleni támadás mögött az antifasizmus és általában a szocializmus eszméi elleni támadás áll?

- Hogy egy példát mondjak, volt egy nagyon fontos együttműködésem egy csodálatos íróval, Domenico Losurdoval^[6]. Én fordítottam le a műveit olaszról franciára, és segítettem a könyveinek más európai nyelvekre való fordítását, és itt futottam bele a cenzúrába. Miközben Losurdo a liberalizmust bírálta, többek között angol kiadók is megjelentették. A liberalizmus kritikája teljesen megengedhető.

Csakhogy amint Losurdo kiállt a valódi szocializmus, sőt Kína védelmében, a britek abbahagyták a kiadását. Ez cenzúra. Nem is annyira a szerző, hanem bizonyos témák – a lenini gondolat, a szocializmus, mint társadalmi modell iránti egyértelmű elkötelezettség – elutasításáról és cenzúrázásáról van szó. A baloldaliak pedig mindenféle trockista sztereotípiára - "pártbürokrácia" stb. - hivatkoznak, csakhogy ne kelljen az új állam, a valódi szocializmus felépítéséről beszélni.

- Az ön kiadója nemrég megjelentetett egy könyvet Daniele Burgio, Massimo Leoni és Roberto Sidoli olasz történészek művét Trockijnak a nácikkal történt együttműködéséről, Pjatakov^[7] és Radek^[8] elleni “második moszkvai per"^[9] eddig ismeretlen dokumentumairól.

- Ez a könyv számomra feltétlenül szükségesnek tűnik, mert az 1937. januári második "moszkvai perről" szól, és cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltat Trockij és a Szovjetunió Trockij-központja, valamint a nácik közötti együttműködésre. Ragaszkodom a "cáfolhatatlan" szóhoz, mivel a Hruscsov-jelentés az egész időszakot megkérdőjelezte.

Természetesen voltak sötét foltok a párt tisztogatásainak időszakában, de különbséget kell tenni Jezsov népbiztos^[10] és a "Jezsovscsina" tevékenysége, valamint a "moszkvai perek" között. A probléma az, hogy a "Jezsovscsina^[11]", majd később a Hruscsov-jelentés a XX. kongresszuson megrágalmazta, befeketítette a "moszkvai pereket": így ez a kifejezés Európában a manipulált perek szinonimájává vált.

Ezzel a kiadvánnyal azt szeretném bizonyítani, hogy különösen a második "moszkvai per" indokolt volt. Ezt az ügy levéltári forrásai is megerősítik, ami nem tagadható; ez a probléma Trockij archívumával is fennáll, és az ebből az időszakból származó írásainak, a Dewey-bizottság előtt tett nyilatkozatainak ellentmondásosságával. A könyv gondosan összegyűjti Trockij baklövéseit, a levéltárakban előkerült, eddig ismeretlen leveleit, amelyek bizonyítják például, hogy kapcsolatban állt Radekkel, bár ezt mindketten tagadták.

A történészek vizsgálatának fő témája lett Jurij Pjatakov titkos repülése Trockijhoz Oslóba 1935. december 10-én. Minden bizonyíték megvan arra, hogy a norvég hatóságok hazudtak, amikor ezt tagadták. Pjatakov egy hivatalos kiküldetést használt fel, hogy találkozzon Trockijjal: 1935 decemberében a párt utasítására Berlinbe repült, hogy ipari árubeszállítókat keressen (a nácik hatalomra kerülése után a Szovjetunió és Németország közötti intenzív gazdasági kapcsolatok fennmaradtak még egy ideig). Pjatakov Berlinből Oszlóba repült Trockijhoz egy egynapos találkozóra, ami nem jöhetett volna létre a német hatóságok cinkossága nélkül, akik vízumot adtak neki.

A kérdés inkább az, hogy Pjatakov miért tett meg egy ilyen lépést, annak tudatában, hogy a szovjet nagykövetség megfigyelése alatt áll? Mert Trockij kész tények elé állította a nácikkal való szövetségét. És azért, mert Pjatakov úgy döntött, hogy mindenáron és ekkora kockázatot vállalva is találkozik Trockijjal, mert az ő szemszögükből nézve fennállt egy államcsíny lehetősége a Szovjetunióban.

Egy másik példa: 1939-ben Trockij az ukrán függetlenség mellett foglal állást, és négy cikket is publikált, amelyekben szenvedélyesen kiáll emellett, és támogatja a nacionalistákat, miközben jól tudja, hogy Ukrajna a németek számára a Kaukázus és a bakui olajfúrótornyok kulcsa. Ezekkel a tényekkel kell szembesíteni a jelenlegi trockistákat és a nyugati szélsőbalosokat. Sztálin-ellenesek Trockij vonalát követve és a szociáldemokratákkal együtt most az Európai Uniót védik.

- Az “És még néhány koholmány” című könyvében Ön a Szovjetunióban az elnyomás valós számadatait is feleleveníti, elutasítva a "lemészárolt százmilliók" téveszméjét... Mennyiben hozhat áttörést a könyve, hogy megváltoztassa az erőviszonyokat a történelmi igazságért folytatott harcban?

- Szeretek vitába szállni, és kihasználom a legkisebb lehetőségeket és platformokat is. De tekintve a Nyugat Szovjetunióval és Sztálinnal szembeni stratégiáját, kevés reményem van az erőviszonyok megváltoztatására. Új könyvünk, a "Pjatakov menekülése" kapcsán ellenfeleinknek bizonyítjuk a "moszkvai perek" történelmi helyességét. Sőt, ha elolvassa az említett perek anyagát, látni fogja, hogy lehetetlen ilyen mennyiségű bizonyítékkal előállni.

Mit kell egyáltalán bizonyítani? Míg 1935 decemberében Trockij azzal dicsekedett, hogy Pjatakov meglátogatta őt Norvégiában, később Trockij hamis tanúvallomást tett a Dewey-bizottságnak arról, hogy Norvégiában elesett a sílécein, és nem tudott találkozni senkivel. Igen, tényleg elesett, de az tíz nappal később történt, Pjatakov látogatása után. Bebizonyítottuk az oslói reptéri jelentések érvénytelenségét is, ahol a "nem érkezett külföldi repülőgép" szavakkal trükköztek. Pjatakov azonban egy norvég repülőgéppel érkezett Berlinből.

Továbbá: Trockij naplóját 1935-ig kiadták, de élete utolsó éveinek feljegyzéseit soha nem adták ki... Mindezeket a tényeket feltárjuk, és örülök, hogy feltárhatjuk. A mi fő feladatunk a történelmi igazság helyreállítása olyan megközelítéssel, amely még a nem marxisták számára is befogadható. Hiszem, hogy hosszú távon győzni fogunk.

- Idén jelent meg Franciaországban Hitler Mein Kampf című művének történészek kommentárjaival ellátott kiadása, 55 000 példányban - ez az eddigi rekord -. Eközben Sztálin műveit senki sem adja ki, de Lenin és Marx művei is csak ritkán találhatók meg a könyvesboltok polcain...

- Ugyanakkor Sztálin írásai rendkívül fontosak és időszerűek - a nyelvészetről, a nemzeti kérdésről és a szocializmus problémáiról szóló műveit tanulmányozni kell. Sztálint, mint teoretikust kell elemezni. Nagy érdeklődéssel olvastam Viktor Trushkov "Sztálin mint teoretikus" című könyvét, és nagyra becsülöm az általa végzett hatalmas munkát.

Franciaországban még messze vagyunk ettől, először is tanulmányoznunk kell Sztálin történelmi szerepét, meg kell értenünk a Szovjetek Országának működését, az gazdasági áttörést, az első ötéves tervek felépítését, a piaci mechanizmusok szerepét a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetben. Mindez része annak az elemzésnek, amelyre Franciaországban szükségünk van.

A Delga kiadónál nem adjuk ki a marxizmus-leninizmus klasszikusainak műveit, ez nem a mi szerepünk és nagyságrendünk, de közzé fogjuk tenni például a "moszkvai perek" jegyzőkönyveit, hogy leleplezzük a Nyugaton elterjedt hazugságokat, miszerint a pereket manipulálták. Itt sokaknak az a téves elképzelésük, hogy Sztálin Kirov meggyilkolása után, mint egy őrült zsarnok minden emeleten, minden gombot, mindig megnyomott. Ez képtelenség.

Vegyük például a Dimitrov-per esetét a náci Németországban: az abszolút törvénytelenséggel és a náci terrorista rendszerrel szemben Dimitrov bátran védte magát, és Göring sem tudott neki semmit sem bizonyítani. Akkor miért nem tett semmit Pjatakov és Radek, akiknek minden eszközük megvolt a védekezésre, a szocialista demokratikus igazságszolgáltatással szemben?

Kétségtelen, hogy Sztálin korszaka ellentmondásos, de amikor azt a korszakot vizsgáljuk, meg kell értenünk, hogy Sztálin volt az az ember, akinek a huszadik században a legnagyobb politikai felelőssége volt a világ sorsáért. Igen, Sztálin az ellentétek embere volt, akinek időnként nehéz politikai döntéseket kellett hoznia. De az a tény, hogy ennek a "csodálatos grúznak", ahogy Lenin nevezte, a könyveit ma nem adják ki Európában, az azért gond, sőt szégyen.

- Miért éppen Sztálin marad a mindenféle antikommunisták első számú célpontja?

- Jean-Paul Sartre egyszer azt mondta, hogy az 1956-os magyarországi események után a burzsoázia fellélegzett: találtak valamit "a vasfüggöny mögött", amit kritizálni tudtak. 1956 előtt a burzsoázia folyamatosan egyoldalú támadások alatt állt a kapitalista társadalom igazságtalansága, belső zűrzavara miatt, de 1956-ban látták, hogy konfliktus van a szocialista blokkon belül - és ezt a kártyát kijátszották. Ez a huszadik kongresszus legnagyobb tragédiája.

A háború után Sztálin a burzsoázia számára egyfajta monolit lett, amelyet mindenáron el kellett pusztítani. A "Gulag borzalmairól" szóló meséket finanszírozzák, hogy saját bűneiket igazolják. Míg az átnevelésen alapuló szovjet börtönrendszer, amelyben könyvtárak, kulturális tevékenységek és egészségügyi ellátás működött (maga Szolzsenyicin is ott gyógyult meg a rákból), nem hasonlítható a náci haláltáborokhoz, amelyek szigorúan véve megsemmisítő táborok voltak.

Hasonlóképpen helytelen Sztálint "vörös cárnak" nevezni - ő soha nem volt az, élete végéig bolsevik, leninista maradt. Sztálin a tipikus esete annak, amit az antikommunisták nem tudnak elfogadni. A szovjet tapasztalat, Sztálin, bizonyos mértékig a mai Kína sikere fejfájást okoz a kapitalistáknak. Számukra ez egy érthetetlen mátrix. Képtelenek megérteni a sztálini Szovjetunió gazdasági és katonai csodájának okait. Sztálin gyűlölete adja nekünk, marxisták-leninistáknak a kulcsot ahhoz, hogy felismerjük az imperialisták gyűlöletét a társadalom minden, a kapitalizmusnál modernebb szervezeti formája iránt.

 

Pravda, 2021. december 21-22.

Az eredeti orosz nyelvű cikk az alábbi hivatkozáson található:

Сталин — образ того, с чем антикоммунисты не могут смириться, выпуск №140 (31200) 21—22 декабря 2021 года - Gazeta-Pravda.ru

(Fordította: Péter János)

 

^[1] Maurice Thorez a Francia Kommunista Párt vezetője 1930-tól haláláig, 1964-ig.

^[2] Erich Honecker a volt NDK (Német Demokratikus Köztársaság) vezetője 1971-től 1989-ig. A náci időszakban börtönben ült 1935-től 1945-ig, majd a kapitalista restauráció után újra bebörtönözték 1992-től 1993-ig, és után röviddel a betegségébe halt bele 1994-ben. 

^[3] Az orosz kommunisták szervezetének neve többször változott az államformával összhangban.
Az OKP(b) [ВКП(б)] - jelentése Összovjet Kommunista Párt 1925-1945-ig volt érvényben.

Az “SZKP” [КПСС] - jelentése a Szovjetunió Kommunista Pártja 1945-1991-ig működött.

^[4] "Drang nach Osten" „Előre keletre” v „támadás kelet felé” a középkortól kezdve a németek keleti irányba tartó áttelepülésének és terjeszkedésének a jelszava – L. https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_keleti_koloniz%C3%A1ci%C3%B3 .

^[5] Moabit egy Berlin melletti kisváros, ahol jelenleg is egy börtön található.

^[6] Domenico Losurdo (1941. november 14. - 2018. június 28.) olasz marxista filozófus és történész. Losurdo leginkább az antikommunizmus, a gyarmatosítás, az imperializmus, a liberalizmus európai hagyományának és a totalitarizmus fogalmának kritikájáról volt ismert. Az olyan filozófusokról, mint Antonio Gramsci, Hegel, Martin Heidegger, Immanuel Kant, Lukács György, Karl Marx, Friedrich Nietzsche írt munkái mellett Losurdo javasolta a kommunista autofóbia fogalmát, és megfogalmazta az egyén a társadalomból való kizárásának politikai-morális és naturalista-biológiai okainak megkülönböztetését.

^[7] Georgij (Jurij) Leonyidovics Pjatakov ; 1890. augusztus 6. (18), Cserkaszi járás, Kijevi vajdaság, Orosz Birodalom - 1937. február 1., Moszkva, Szovjetunió) szovjet pártfunkcionárius, gazdasági vezető államférfi.

Az ukrajnai forradalom és polgárháború aktív résztvevője. Az Ukrán SZSZK Kommunista Pártjának első vezetője. Ukrajna Ideiglenes Munkás- és Parasztkormányának egyik alapítója és elnöke.

^[8] Karl Berngardovics Radek (álnév Radek - az osztrák képregénysajtó népszerű szereplője után, igazi neve Karol Sobelsohn, (1885. október 31., Lemberg, Ausztria-Magyarország - 1939. május 19., Verhnyeuralszk) - forradalmár, a nemzetközi szociáldemokrata és kommunista mozgalom alakja, szovjet politikus, író, diplomata, irodalomkritikus és újságíró.1923-tól Trockij híve lett és kizárták a pártból. 1937-ben a második moszkvai perben 10 éves börtönbüntetést kapott.

^[9] A második moszkvai per, hivatalos nevén a "Párhuzamos Szovjetellenes Trockista Központ" pere volt a második az úgynevezett moszkvai perek közül, egy volt pártvezetőkből álló csoport, az ellenzék egykori aktív tagjai elleni per. A tárgyalást 1937. január 23-30. között tartották a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma előtt. A fő vádlottak G. L. Pjatakov, K. B. Radek, L. P. Szerebrjakov és G. J. Szokolnyikov voltak. 1963-1988 között minden elítéltet rehabilitáltak, mivel nem volt corpus delicti a cselekményükben.

^[10] A népbiztosok 1917-től hosszú időszakon keresztül az ágazati irányítás vezetői voltak. Ez a mai minisztereknek felel meg. A Népbiztosok Tanácsa pedig a minisztertanácsnak.

^[11] A köznyelvben a jezsovscsina a ”nagy terrort” jelenti.