A Pravda ebben az évben, amelytől most búcsúzunk, végig ezzel a kulcsfontosságú és aktuális kérdéssel foglalkozott. Hogyan volt lehetséges, hogy 30 évvel ezelőtt - sokak számára teljesen váratlanul! - megszűnt hazánkban a szovjet hatalom, és a nagy Szovjetuniót felszámolták? Ez mihez vezetett, mik voltak a következményei? Vajon mi vár ránk?

A Pravda oldalain számos cikk elemzi az eseményeket különböző nézőpontokból és különböző szemszögekből. A téma azonban rendkívül átfogó és széleskörű, ezért jövőre is folytatni kívánjuk. Várjuk tehát a visszajelzéseket!

Ma pedig átadom a szót az egyik legkompetensebb és leghitelesebb kortárs történésznek.

- Kedves Jevgenyij Jurijevics! Kutatásaiban, amelyeket szorosan követek, nemzeti történelmünk nagyon különböző, néha nagyon távoli korszakaira hivatkozik. Napjainkban azonban véleményem szerint nincs fontosabb számunkra, mint hogy a lehető legpontosabban megértsük a hozzánk történelmileg nagyon közel álló eseményeket, és ami a legfontosabb, hogy a lehető leghelyesebben értékeljük azok következményeit és a kilátásokat.

Az 1991-es év és minden, ami előtte és utána volt. Az év augusztusában a szovjet rendszer gyakorlatilag megsemmisült, decemberben pedig a Szovjetunió szétesett. Az idén van az akkori események 30. évfordulója. Úgy tűnik, komoly okunk van arra, hogy mélyrehatóan elemezzük és értékeljük, mit akartak a puccs szervezői, akik átvették a hatalmat, és mit tettek valójában az ország érdekében. Ám ezt a hatóságoktól az elmúlt 30 évben, és most sem hallottuk.

- Úgy vélem, hogy minden józan gondolkodású ember számára már régóta nyilvánvaló, hogy mi történt 30 évvel ezelőtt: egy klasszikus ellenforradalom, vagy inkább a régi rendszer restaurációja. És minden Hegel szerint történt, akit később Marx is megismételt "Louis Bonaparte Brumaire 18." című híres művében, emlékeztetve minket arra, hogy "a történelem kétszer ismétli önmagát: először tragédiaként, másodszor bohózatként".

Lényegében egy karikatúraszerű monarchikus rendszerrel van dolgunk, amelynek gazdasági alapja a perifériakapitalizmus rendszere. Ilyen történelmi fordulatokat már korábban is ismertek. A klasszikus példák erre az 1688-as angliai úgynevezett dicsőséges forradalom, vagy az 1814-es és az 1830-as franciaországi Bourbon-restauráció. De meg kell jegyezni: ahogy 100 évvel ezelőtt, Oroszország is az iparosodott országok félig-meddig nyersanyag gyarmatává vált, és pénzügyi rendszerét de facto a nyugati tőke irányította. Lenin a maga idejében közvetlenül írt erről, megjegyezve az orosz kapitalizmus katonai-feudális jellegét, amely az imperialista hatalmak rendszerének "gyenge láncszemévé" vált. Sztálin is írt erről, hangsúlyozva, hogy 1917 októbere megmentette Oroszországot attól, hogy végleg a nyugati gyárosok és bankárok gyarmatává váljon.

Mi vezetett az 1991-es fejleményekhez? Ennek számos különböző oka van, külső és belső. Például a kései szovjet párt "elitjének" elfogadhatatlan tudatlansága, amely, mint Sztálin helyesen megjegyezte, "a marxizmust újságokból és cikkekből tanulta". Aztán jöttek a teljesen téves elképzelések a szovjet gazdaság megreformálásának módjáról, majd konkrét lépések ebbe az irányba.

Ez az őrület Hruscsovval kezdődött, majd Brezsnyev, Andropov és Gorbacsov folytatta a maga módján. Az összes reformterv és azok végrehajtásának elemzése, beleértve a sokat dicsért "Koszigin-reformot" is, egyértelműen kimutatta, hogy a sztálini gazdasági modell Hruscsov általi lerombolása, a Goszplan helyének és szerepének felszámolása a nemzetgazdasági komplexumban, e modell fő elemeinek felszámolása - mint például a termelési költségek és a termelési ráfordítások folyamatos csökkentése - a gazdasági fejlődés ütemének erőteljes visszaeséséhez vezetett.

Nyikita Szergejevics utódai nem a sztálini modell újjáteremtésének nyomvonalán keresték a gyógyírt a "hruscsovi betegségre", amely pedig láthatóan bebizonyította hatékonyságát és minden polgári modellel szembeni fölényét, hanem a konvergencia és a piaci mechanizmusok eszméi alapján. Ezt a hibát legalább négyszer követtük el: 1965-1967, 1973, 1979 és 1985-1987 között.

Mindezen "reformok" eredménye jól ismert.

Végül nem szabad figyelmen kívül hagynunk a tisztán pszichológiai szempontot, és mindenekelőtt azt a tényt, hogy az 1960-as és 1980-as években a magasabb párt- és állami "elit" egy része, és különösen az amit "intelligenciának “  nevezünk, azaz a művészeti és tudományos értelmiség jelentős része ideológiai újjászületésen ment keresztül. Miközben párttagsági igazolványt szereztek és szavakban szovjetek maradtak, ám a szívükben már szovjet- és kommunistaellenesekké váltak. Valójában árulók lettek! Álruhában, de annál veszélyesebbek voltak. Nem kell messzire menni, hogy példákat találjunk: Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin, Alekszandr Jákovlev, Eduard Sevardnadze, Eldar Rjazánov, Márk Zaharov, Mája Pliszeckaja, Lev Durov, Lev Prigunov... Hogy is mondjam, talán egy egész légió!

- Amikor a társadalmi-gazdasági formáció és a politikai rendszer változásáról beszélünk (pontosan ez történt a hazánkban), elkerülhetetlen, hogy összehasonlítsuk, ez milyen volt és milyen lett. Például a szovjet hatalom első 30 éve alatt, azaz 1947-re a Szovjetunió megnyerte az emberiség történetének legsúlyosabb háborúját, és szinte teljesen újjáépítette az ellenség által elpusztított gazdaságot. És mi történt az első szovjetellenes 30 év alatt? A gazdaság hanyatlása meghaladta a háborús évek veszteségeit, és még mindig nem sikerült elérni a szovjet idők szintjét!

Talán először (30 év után!) a nemrégiben tartott Valdáj Fórumon az államfő jónak látta megjegyezni, hogy a szovjet időszakot nem kell teljesen fekete festékkel festeni. Megjött a józan eszük? Vagy ez csupán egy demonstratív gesztus a társadalom a szovjet korszakhoz való egyre pozitívabb hozzáállása miatt? Vajon lehet-e még mindig úgy építeni az ország jövőjét, hogy nem vesszük figyelembe a Szovjetunió hatalmas tapasztalatait, egyedülálló győzelmeit és eredményeit?

- Lehet erről a témáról hosszan, provokatívan és érzelmesen beszélni, rengeteg statisztikát idézve, amelyek mindig a szovjet hatalom mellett szólnak. Viszont egyetlen, de rendkívül szemléletes példára szorítkozhatunk. A Nagy Honvédő Háború befejezése után a Szovjetunió lakossága mintegy 167 millió fő volt, a Szovjetunió pusztulása idején pedig már csaknem 290 millió. Vagyis a háború utáni 45 évben az ország népességnövekedése 123 millió volt - és akkor még nem voltak anyasági támogatások születendő gyermekek után vagy más "nemzeti projektek".

Immár igazi csapás népünk kihalásának tragédiája! Hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy 1990-ben 148 millió ember élt az OSZSZK-ban (a Krím nélkül). Most, 30 évvel később, ez 146 millió.
És mindez annak ellenére, hogy a Krím (2,5 millió lakosával) három évtized alatt Oroszország részévé vált, valamint a Szovjetunió más szovjet köztársaságaiból repatriált mintegy 10 millió fő az Orosz Föderáció állampolgárává vált. Ehhez, mint mondani szokták, nem kell semmilyen kommentárt fűzni...

Nekem nem lennének illúzióim a "kijózanodásukkal" kapcsolatban. Az orosz komprádor burzsoázia számára a Szovjetunióról alkotott bármilyen pozitív kép olyan, mint a vörös rongy a bikának. Ezért a végtelen szappanoperák a sztálini elnyomásról, a Gulagról és az NKVD véres borzalmairól, a műanyag Lenin-mauzóleum, a "befejezetlen" Iszajics irodalmi szemét az iskolai tantervben, és így tovább. A jelenlegi hatalom valójában csak két kulcsfontosságú eseményt - a háborús győzelmet és Gagarin repülését - emeli ki a szovjet történelemből, de még itt is nélkülözik a szovjet szimbólumokat és minden utalást arra, hogy ezek a szovjet nép és az akkor uralkodó kommunista párt nagyszerű eredményei.

- Mivel eszembe jutott Putyinnak a Valdáj-fórum résztvevői előtt tett kijelentése, szeretném bővebben is kifejtené, hogy hogyan viszonyul az elnök által elmondottakhoz. Az orosz alkotmány szerint most nincs állami ideológiánk: kormányrúd és vitorla nélkül hajózunk. De azért mégiscsak szükség van arra, hogy ideológiailag megfogalmazzunk valamit, nem igaz?

És most azt halljuk, hogy a kapitalizmus jelenlegi modellje elavult. Nem világos, hogy mennyire elavult, és mi lépjen a helyébe, de sokaknak reményt keltett: az elnök "baloldali"! És azonnal elítélte a szovjet rendszert, amiért az "megfosztott minket a tulajdontól" (természetesen a magántulajdontól), és ezt összekapcsolta a munkához való hozzáállással. Ismét nem világos, hogy az egyik hogyan kapcsolódik a másikhoz. Nem gondolja, hogy az ilyen homályos pontatlanság is egyfajta menekülés a sürgető kérdések és problémák elől?

- Igaza van, amikor rámutat, hogy Putyin nem a kapitalizmusról, mint olyanról beszélt, hanem csak a kapitalizmus egy olyan modelljéről, amely kifulladt. Nyilvánvalóan az úgynevezett globalista liberális modellre utalt, amely az 1990-es és 2010-es években diadalmaskodott. Természetesen nincs és nem is lesz "balra fordulás", amiről a Kreml agytrösztjei és védelmezői harsogtak. Véleményem szerint Putyin, akit az ismert politikai szárnysegéd Markov^[i] "trónon ülő filozófusnak" nevezett, azt állítva, hogy Ivan Iljin^[ii] és társai szellemében a konzervatív ideológia elkötelezettje, meg van győződve arról, hogy a rothadó modellt a régebbi konzervatív "nemzeti" kapitalizmus III. Sándor korabeli modelljének kell felváltania - a maga kifejezett protekcionista politikájával, hazafias retorikájával stb. Állami ideológiánk tehát már régóta körvonalazódik, és nem számít, hogy az alkotmányban rögzítve van-e vagy sem. Valójában ezt erőltetik, többek között az iskolai történelem- és irodalomtankönyvekben, a kormánypárti médiában stb. A lényeg azonban az, hogy a kapitalizmus bármely modellje a priori képtelen feloldani a munka és a tőke közötti antagonisztikus ellentmondásokat, és ez az, ami elkerülhetetlenül forradalmi folyamatot generál magában a polgári társadalomban. A marxizmus-leninizmus klasszikusai mindig is rámutattak erre a körülményre, és számos nép és állam, mindenekelőtt hazánk gazdag történelmi tapasztalata is megerősítette ezt.

A tulajdonjog kérdésében az elnök ismét tévedett. Igen, a Szovjetunióban nem voltak a termelőeszközök magántulajdonban. De minden szovjet alkotmány a tulajdon három formáját határozta meg - az állami, a kollektív-szövetkezeti (azaz részvényes vagy artel tulajdon) és a fogyasztási eszközök - beleértve a lakást, az autót stb. - személyes (vagy magán) tulajdonát. Tehát az emberek félrevezetése (amikor azt mondja, hogy meg voltunk fosztva a tulajdontól) valahogy kellemetlen...

Végezetül a szovjet "egyenlősdiségről", amelyről most folyamatosan beszélnek minden sarkon. Ez hazugság. Az 1930-as évek elejétől kezdve a Szovjetunióban alakult ki a munkaeredményekért járó bérezés legnagyobb és legstabilabb rendszere, amelyet bármely kapitalista ország valaha is ismert. Az iparban például a darab bérek aránya az összbér szintjén elérte a 77 százalékot. És nem is kell továbbmenni: amikor én a főiskolán tanultam - a Moszkvai Állami Pedagógiai Egyetem Történelem Tudomány Karon az 1980-as évek második felében az ösztöndíjban részesülők között pontosan meghatározott rendszer volt. Akik közepes eredménnyel végezték az adott szemesztert, nem kaptak ösztöndíjat; akik jó és kitűnő jegyeket kaptak, 50 rubelt, akik pedig, mint én is, mindenből ötösre vizsgáztak, 75 rubelt kaptak havonta. Hol volt itt az egyenlő versenyfeltétel?

- A jelenlegi kormány számára talán a legijesztőbb szó a forradalom. Paradox módon azonban gyakran forradalomként emlegetik az 1991-es eseményeket. Bevallom, hogy számomra ez istenkáromlásnak hangzik. És mit vett észre a liberális és kormánypárti kiadványokban az 1991-es puccs és a Szovjetunió megsemmisítésének 30. évfordulója kapcsán?

- Többször mondtam már, hogy minden forradalom nem személyes vágy, hanem objektív történelmi folyamat. Ebben az esetben véleményem szerint forradalomról beszélhetünk, de burzsoá forradalomról, amely az összes "vlaszovista^[iii]" (beleértve a legmagasabb hatalmi pozíciókat betöltőket is) és mindenféle fehérgárdista bevándorló (visszatérő) bosszúja volt. A történelem, amely Marx szerint spirálisan fejlődik, ezúttal nem felfelé, hanem lefelé csúszott a leépülés útján. Ilyen bukfencek történnek vele. Ez azt jelenti, hogy a regressziós vonal mentén a mennyiségi változások érvényesültek, és minőségi változásokká alakultak át. Ezen változások és érzelmek szószólóinak megtalálása, beleértve a párt vezetőségét is, gyerekjátéknak bizonyult. Mihail Gorbacsov, Alekszandr Jakovlev, Borisz Jelcin, Anatolij Csernyajev, Fjodor Burlatszkij, Georgij Arbatov, Alekszandr Bovin, Karen Brutenz és más "párton belüli disszidensek", de valójában korrupt karrieristák és árulók a legvilágosabb bizonyíték erre. Mindenkinek azt tanácsolom, hogy olvassák el a személyes naplóikat és emlékirataikat. Azonnal minden világossá válik és érthető lesz.

Ami az 1991-es évforduló 30. évfordulójával kapcsolatos kiadványokat illeti, a következőket mondom. Különösen felháborított Viktor Losaknak a Kommerszant oldalain megjelent projektje, amelyben részt vesznek  Anatolij Csubajsz, Gennagyij Burbulisz, Alekszej Kudrin, Szergej Sztyepasin és mások, akik mind a nagyszerű Szovjetuniónk összeomlásának aktív résztvevői voltak. Véleményem szerint ők maguk sem vették észre, hogy nyilvános önleleplező üléseken vettek részt, és megmutatták minden felszínességüket, álságosságukat és romlottságukat. Részt venni egy olyan ország szándékos elpusztításában, amelyért honfitársaid milliói haltak meg a nácizmus elleni harcban, és még a dicsőséget is magadénak tudni... Egyszerűen nincsenek szavaim!

- A Nagy Októberi Forradalom elutasítását 1991 előestéjén mindenféle hamisítások tömkelege kísérte. Szerintük a forradalom kirobbanásának fő oka a szegényeknek a gazdagok iránti irigysége volt. Bár természetesen nem irigység volt ez, hanem valami egészen más - a kirívó igazságtalanság érzése. Napjainkban, amikor Oroszországban a hátrányos helyzetű munkástömegek szembe kerülnek a pénzben és luxusban fuldokló, kövér oligarchákkal, az igazságtalanság egyre élesebb és mélyül!

Putyin azt mondta, hogy a szocializmushoz nem lehet visszatérni. Mit gondol erről? Ön hogyan látja országunk jövőjét, figyelembe véve, hogy 1917 októbere és 1991 augusztus-decembere is megvolt? Egyetért azzal, hogy a szocializmus akkori veresége hazánkban a szocializmus végét és a jövőre nézve a végzetét jelezte?

- Természetesen nem. A történelem objektív menetét még soha senki nem tudta megállítani. Igen, átmeneti vereséget szenvedtünk, de történelmi és gyakorlati tapasztalatokkal gazdagodtunk. Ha ezt nem használjuk fel, akkor bűnt követünk el. A kommunisták most számos nehéz és fontos feladat előtt állnak. Ez magában foglalja a marxista-leninista elmélet kreatív fejlesztésének feladatát is, amit az 1950-es és 1980-as évek pártideológusai soha nem tettek meg, mivel halott skolasztikában és idézetek hajtogatásában vergődtek. Ezt a veszélyt egyébként korábban Sztálin is láthatóan felismerte, aki nem sokkal halála előtt, egy, a szocializmus politikai gazdaságtanáról szóló tankönyv szerzői csapatával folytatott beszélgetésen kifejezetten ezt mondta: "Tudományos elméletre van szükségünk a fejlődésünkhöz. Elmélet nélkül halottak vagyunk!" Abban az időben Joszif Viszarionovicsot alig értették meg. Remélem, hogy ez a megértés most megtörténik. Ellenkező esetben mi, valamint az egész emberi civilizáció valóban meghalunk. A kapitalizmus el fogja pusztítani az egész emberiséget, és ezt semmiképpen sem szabad megengedni.

A szerző, Jevgenyij SZPICIN történész.  Megjelent 2021. december 7-8

Az eredeti cikket orosz nyelven a Pravda újság honlapján az alábbi hivatkozáson lehet elérni:

Что же это было — роковой 1991-й?, выпуск №134 (31194) 7—8 декабря 2021 года - Gazeta-Pravda.ru

Fordította: Péter János

 
 ^[i]

Szergej Alekszandrovics Markov (született 1958. április 18-án, Dubna, Moszkvai terület, Szovjetunió)

A katonai szolgálat után 1986-ban a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem filozófia tanszékére került, ahol kitüntetéssel diplomázott. 1995-ben védte meg doktori disszertációját "A többpártrendszer kialakulása Oroszországban" címmel. 2012-ben hivatalosan Vlagyimir Putyin elnökjelölt és hivatalban lévő miniszterelnök megbízottjaként jegyezték be.

^[ii] Ivan Alekszandrovics Iljin (1883. március 28.   Moszkva - 1954. december 21., Zollikon, Svájc) orosz filozófus, író és esszéista, a fehér mozgalom támogatója és az oroszországi kommunista hatalom következetes bírálója, a Vrangler fehérgárdista erők főparancsnoka által 1924-ben létrehozott fehérgárdisták Orosz Össz-Katonai Szövetségének ideológusa, a kommunizmussal való kibékíthetetlenség elvének elkötelezett híve.

^[iii] A vlaszovisták az Orosz Felszabadító Hadsereg tagjai voltak, akik a második világháborúban a náci Németország oldalán harcoltak a Szovjetunió ellen.