A 2021 nyári labdarúgó Európa Bajnokság idején a rasszizmus elleni jelképként való letérdelés népszerűvé és vitatottá vált Európában. Magyarországon ez a kérdés fel sem merült, a válogatott labdarúgói nem csatlakoztak ehhez a gesztushoz.

A közelmúltban többször is felhívta magára a figyelmet néhány magyar néző erőszakos és rasszista viselkedésével, amelyben többek között kifütyülték a letérdeplő külföldi labdarúgókat. Miről is van szó? Orbán Viktor miniszterelnök határozott álláspontot képvisel a térdelésről: „A magyar ember letérdel az Isten előtt, letérdel a hazája előtt, és ha feleségül kéri kedvesét, az a harmadik eset. (...) Nem számolunk avval, hogy minden válogatott mezt viselő csapatunk letérdeljen, hanem az ellenkezőjét várjuk el tőlük. Azt várjuk el tőlük, hogy harcoljanak, nyerjenek, és amikor kudarcot vallanak, és [a sors] azt akarja, akkor állva haljanak meg. (...) Mindez kulturálisan teljesen idegen attól a világtól, amelyben élünk. (...) Alapvetően az egykori rabszolgatartó országok találták ki ezt a magatartásformát. Mi, magyarok pedig nem látjuk ennek súlyát és terhét, mert Magyarország soha nem volt rabszolgatartó ország." Orbán szavaiban van némi igazság, de az általa levont következtetés - mint szinte mindig - reflektálatlan és öntörvényű.

Mi a téma történeti háttere, főleg, ha nem egy politikai kommunikációs csata szemszögéből nézzük? 

Orbán tévesen tagadja a rasszizmust

Az az állítás, hogy a rasszizmus teljesen idegen Magyarországon, nem tartható. Valójában mind a rasszizmus és mind az idegengyűlölet nagyon is jelen van ma Magyarországon. A rasszizmus és az idegengyűlölet elsősorban a magyarországi zsidó lakosság és romák ellen irányult és irányul. A rasszizmus és idegengyűlölet az 1980-as évektől kezdve szórványosan megjelent az úgynevezett „más fajok" (ázsiai származásúak, színes bőrűek) ellen is. A 2015-ös úgynevezett „migrációs válság" óta ez a rasszizmus és idegengyűlölet a nem európai menekültekkel szemben is nagyon erős. 

Az viszont igaz, hogy a rasszizmus másképpen és más okokból van jelen Magyarországon, mint a nyugat-európai országokban. Magyarországnak nincs közvetlen tapasztalata a gyarmatosításról. Bár az akkori elképzelések eljutottak Magyarországra, az ország nem vált gyarmatosítóvá, és alig érintkezett a gyarmatokon élőkkel. Emiatt a nemzetiszocialista faji hierarchia elmélet nem nyert elfogadottságot a magyar szélsőjobboldalon. Ebben az is közrejátszott, hogy a magyarság is keletről érkezett, ami nem juttattott volna előkelő helyet a magyarságnak a „faji hierarchiában”.A magyar szélsőjobb például nem azzal indokolta a zsidónak tekintett személyek kizárását, hogy „alacsonyabb rendűek”, hanem egyszerűen kijelentette, hogy a különböző fajokhoz tartozó emberek keveredése káros.

A „népek civilizációinak hierarchiája” elmélet a két világháború közötti Magyarországon azonban igen elterjedt volt, amely szerint a saját államot alapítani tudó népek „felsőbbrendűek” voltak, így a „történelmi tapasztalatok” alapján a magyarság civilizáltabbnak tekinthető, mint azok a népek, amelyeknek csak a közelmúltban vagy egyáltalán nem sikerült saját államot alapítaniuk. 

Foto: AFP/MATTHIAS HANGST

Rasszizmus és diszkrimináció Magyarországon a XX. században További lényeges különbség, hogy Magyarországon 1945 után nem alakult ki olyan multikulturális jóléti társadalom, mint Nyugat-Európában. Ez 1989 után sem változott. Az első világháborút lezáró békeszerződés óta Magyarország etnikailag szinte teljesen homogén nemzetállam. Ráadásul a magyar közönség etnikai sokszínűségét – így az iskolai tankönyvekben is – nem értéknek, hanem fenyegetésnek fogják fel. Az első világháborút lezáró és a mai napig nemzeti traumának számító trianoni békeszerződés Magyarországon sokakat arra a meggyőződésre juttatott, hogy a nemzetiségek egy soknemzetiségű államban csak az elszakadás lehetőségére várnak. Többek között ezért is van bizalmatlanság Magyarországon a nemzeti kisebbségekkel szemben. A 20. században ez elsősorban a magyarországi német kisebbség ellen irányult, hiszen ők maradtak az egyetlen jelentős nemzetiség az országban. E két tényező mellett van egy harmadik fontos jellemzője is Magyarországnak: ez a társadalmi szolidaritás hiánya. A második világháború idején a szélsőjobboldal különféle eszközökkel (antiszemita propaganda, zsidó vagyonok szétosztása, a zsidóüldözéssel egyet nem értők megfélemlítése) igyekezett gyengíteni a szolidaritást az üldözött zsidókkal.Ehhez járult az 1945 és 1956 között egyre keményebb kommunista diktatúra paranoid, ellenséges légköre. A volt burzsoáziát, az arisztokráciát, a kulákokat és a kommunisták politikai riválisait üldözték*. 1956 után a diktatúra átalakult. Kádár János, a szocialista állampárt főtitkára paternalista paktumot kötött a társadalommal. A közügyektől való távolmaradásért cserébe a társadalom tagjai a keleti blokk országaihoz képest elfogadható (de a nyugathoz nem hasonlítható) szintű megélhetést és anyagi boldogulási lehetőséget kaptak. Az anyagi gazdagság megszerzéséhez azonban önkizsákmányoló életet kellett élniük. Ez a paternalista paktum megerősítette azt a 20. századi társadalmi tapasztalatot, hogy a normalitástól való eltérés, a közügyekben való részvétel, a társadalmi szolidaritás az emberek saját jólétét, sőt esetenként a túlélést is veszélyezteti. A 20. századi magyar történelem tanulsága, hogy az uralkodó hatalom rosszindulatát csak nyilvános passzivitással lehet elkerülni, a hatalom jóindulatát pedig csak a rendszer aktív támogatásával lehet elnyerni. Más szóval, a túlélés kulcsa a politikai rendszerhez való – passzív vagy aktív – lojalitás.

A mai magyar emlékezetpolitika fő célja, hogy Magyarországot a 20. század áldozataként jelenítse meg, és kibújjon a másokkal szembeni nemzeti felelősség alól. Ennek legszembetűnőbb példája a 2014-ben felállított ún. "Német megszállás emlékműve". Az emlékmű Magyarországot az 1944-es náci megszállás áldozataként ábrázolja, és elrejti azt a szerepet, amelyet a magyar állam és társadalom játszott a német megszállás támogatásában, a magyar zsidók kirekesztésében, amely már 1944 előtt elkezdődött és a magyar zsidók elpusztításában csúcsosodott ki (holokauszt). 

Miért nem térdelnek le a magyar futballisták? A térdelő gesztus elutasítását Orbán miniszterelnök támogatja, mert ez beleillik a „nyugat hanyatlásának” elutasításához és erősíti a keleti illiberális rezsimek** mintaként való feltüntetését. Ebben támaszkodik a nyugatitól eltérő magyar társadalom történelmi fejlődésére és tapasztalataira. Az az értelmezés, hogy a rasszizmus az egykori gyarmati hatalmak ügye, jól illeszkedik a hivatalos magyar emlékezetpolitikához és a magyar társadalom nagy részének önképéhez. Figyelemre méltó, hogy a térdepelést általános antirasszista gesztusként felkarolók hangja alig hallatszik a magyar nyilvánosságban. De az is nagyon fontos lenne, hogy a magyar társadalom megértse, mit jelent a rasszizmus vagy a strukturális diszkrimináció, és hogy mindez hogyan érintik a „normától” eltérőket, például a magyarországi romákat vagy a szexuális kisebbségeket.  

Szerzők:  Paksa Rudolf történész, a magyar szélsőjobboldal történetének szakértője, a Humán Tudományok Kutatóközpontjában dolgozik Budapesten.Balogh Róbert történész, Dél-Ázsia szakértő, a Debreceni Egyetem PhD-jelöltje.

EEastblog, 2021. november 3.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

(* közöttük persze a sztálinista állampárttól "elhajló" kommunistákat is, ** illiberalizmus = semmit nem változtat a neoliberális kapitalizmuson, viszont a lehető legtöbbet a demokratikus jogokon - Balmix szerk.)