Az elmúlt harminc évben a szovjet állam felszámolásának okairól sokféle verzió született.
A köztudatban még mindig él az az összeesküvés-elmélet, hogy az ellenforradalmi peresztrojkát a KGB vezetése találta ki, és hogy annak ideológiai kiagyalója Jurij Andropov volt, aki tizenöt évig (1967 májusától 1982 májusáig) állt a KGB élén. Úgy véljük, hogy ez a változat nem felel meg a korabeli társadalom tényeinek és jelenségeinek, az elemzésék és értékelések, az objektív, dialektikus megközelítés nem támasztja alá.
Bevezető megjegyzések
Mielőtt azonban - Gogol kifejezésével élve - rátérnénk a kérdés, az ügy vizsgálatára, tegyünk három előzetes megjegyzést.
Az első ezek közül az, hogy a szerző nem tűzte ki célul a kérdéses téma átfogó, teljes körű tanulmányozását, hanem az olvasók széles köre számára elérhető kiadványok prizmáján keresztül vizsgálja azt. Jelen cikk szerzője nem levéltári anyagokat elemez, hanem saját értelmezésével átvett néhányat olyan könyvekből, amelyekben az Andropov-jelenséget véleményünk szerint átfogóan és objektíven feltárják, mint pl.: "KGB és hatalom", a szerző F. D. Bobkov, Moszkva, 1995; "Andropov", szerzője Roy Medvegyev, Moszkva, 2012; "Andropov paradoxona", szerzője Oleg Hlobusztov, Moszkva, 2014. A szerző ezeken kívül a Politikai Könyvkiadó által 1983-ban Moszkvában kiadott Andropov beszédeket és cikkeket is tanulmányozta.
Második észrevétel: a szerző nem említi Andropov állítólagos romboló tevékenységéről szóló konteo szerzőinek írásait és neveit, amelyek a Gorbacsov vezette "ötödik hadoszlop" megalakulásához vezettek. Soraik között vannak tiszteletre méltó emberek, köztük olyanok is, akik már elhunytak. A szerző úgy véli, hogy etikátlan lenne vitába szállni azokkal, akik tegnap még éltek, és ma már azonban nem tudnak válaszolni. Ez nem jelenti azt, hogy a szerző elkerüli az Andropovot élesen bírálók legjellemzőbb vádjait.
Végül egy harmadik előzetes megjegyzés: e cikk fő feladata nem az, hogy átfogóan - történelmileg, politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg - leleplezze az összeesküvés-elméletet és a politika kudarcát, hanem az, hogy Jurij Vlagyimirovics Andropovot széles közönségnek, elsősorban a fiataloknak bemutassa, mint egy nehézségekkel teli korszak emberét, amely befolyásolta az állam szolgálatában kibontakoztatott tehetségét, és meghatározta (igen) ideológiai és elméleti korlátait. Bemutatni őt úgy, ahogyan az emberek emlékezetében megmaradt - a szovjet állam és az SzKP kiemelkedő vezetőjeként. A népnek még mindig van róla egy tömör és pontos véleménye, amelyet egyszerű szavakba foglalnak: "Alatta rend volt".
Az Andropov jelenség az 1956-os magyarországi események tükrében
Úgy gondoljuk, hogy a 20 és 40 év közötti olvasók számára érdekes lesz Jurij Andropov politikai pályájának kialakulása. Hadd mutassuk be tömören. 1939-ben, 25 évesen lépett be a pártba. 1940-ben a Karéliai-Finn Szovjet Szocialista Köztársaság Komszomol KB első titkárává választották. A Nagy Honvédő Háború idején, 1941 és 1944 között részt vett a karéliai partizánmozgalom szervezésében, részt vett a megszállt területeken az illegális mozgalom létrehozásában. 1944-ben a petrozavodszki kommunista párt városi bizottságának másodtitkárává, 1947-ben pedig a Karéliai-Finn Szovjet Szocialista Köztársaság kommunista pártja Központi Bizottságának másodtitkárává választották, mindezt 33 évesen (!). 1951-1953-ban az SzKP Központi Bizottságának inspektora volt.
Mindez az időszak, a SzKP-ba való belépéstől egészen az 1954-es, a Szovjetunió rendkívüli és meghatalmazott magyarországi nagykövetévé történő kinevezéséig, Andropov hivatásos politikusként való fejlődése szempontjából előkészítő iskolának nevezhető. 1956-ban a szocialista Magyarországon ellenforradalmi lázadásra került sor. Jurij Andropov nemcsak kivételes adottságait, hanem politikai intelligenciáját is megmutatta, amikor mint a Szovjetunió nagykövetének kellett határozottan fellépnie, képes lennie felfogni az események dialektikus láncolatának lényegét, az események osztályjellegét. Ez meghatározta az akkor még fiatal politikust (ekkor 43 éves volt), aki ekkor vált nagyformátumú, állami jelentőségű személyiséggé.
A magyarországi politikai válságot mindenekelőtt a politikai vezetés válságának tekintette, amelynek élén Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának első titkára állt, aki magát a magyar Sztálinnak képzeli. Rákosi már rég elfelejtette a magyar dolgozó emberek érdekeit, törekvéseit és szükségleteit. A volt horthysták, az ellenforradalmárok ezt használták ki, hogy magukhoz vonzzák a munkások és alkalmazottak nagy részét, a Nyugatról átküldött deklasszált és felforgató elemeket. Ráadásul Nagy Imre, aki az MDP egyik, a nép által ismert vezetője volt, amikor kinevezték a magyar kormány élére, ambivalens, kétirányú politikát folytatott, és végül a felkelők oldalára állt, ezzel hihetetlen módon lejáratva a pártot a tömegek szemében.
Nagy Imre követelte a Lascsenko tábornok vezette szovjet hadtest kivonását Budapestről. Szuszlov és Mikojan, az SzKP KB Elnökségének tagjai, akiket N. Sz. Hruscsov küldött Budapestre, kezdetben kategorikusan nem értettek egyet Andropovval, aki ellenforradalmi és szocialistaellenesnek tartotta a magyar fővárosban kitört lázadást. Úgy vélték, hogy a szovjet nagykövet eltúlozza a történtek veszélyességét, hogy az MDP vezetése képes lesz megbirkózni a kialakult konfliktussal, és hogy a dolgok hamarosan megnyugszanak. A Lascsenko tábornok által irányított hadtest Budapestről való kivonásának kérdésében haboztak. De hamarosan meg kellett győződniük arról, hogy Andropovnak igaza van.
És ő kitartott, annak ellenére, hogy az SzKP KB Elnökségének két, a Szovjetunió politikai vezetésében meghatározó/mérvadó tagja nem értett egyet vele: Moszkvába küldött kódolt üzenetekkel bizonyította álláspontját. Ezt még akkor is megtette, amikor Szuszlov és Mikojan hezitált, és Lascsenko tábornok készen állt arra, hogy kivonja hadtestét Budapestről. "Csapatainkat – mondta Lascsenko - ki kell vonni a városból, mivel lényegében inaktívak. Andropov kategorikusan tiltakozott: "Mit mondtok? Hagyni, hogy a néphatalmat, a kommunistákat és a hazafiakat felkoncolják?". A tábornok válasza nem kevésbé kategorikus volt: "Hadd védjék meg magukat és a hatalmukat ők maguk. Nem szabad értük harcolnunk. Aki akar, jöjjön velünk." "Miután a szovjetek elmennek - mondta Andropov – másnap már itt lesznek az USA és a szövetségesei. Budapesten le kell győznünk a lázadó fegyveres egységeket, és minden meg fog nyugodni.”
A szocialista Szovjetunió nemzeti érdekeinek és a világszocializmus érdekeinek védelme a belső és külső osztályellenségekkel szemben, más szóval a szocializmus érdekeinek védelme az imperializmussal szemben - ez volt Andropov egész politikai tevékenységének hitvallása.
Ez volt az, ami meghatározta Andropov személyiségének lényegét.
De visszatérve az 1956 őszén Budapesten történt tragikus eseményekhez. Kádár János, a párt és a nép egyik legkiemelkedőbb vezetője, hívei támogatásával elérte, hogy 1956. október 30-án feloszlassák a Magyar Dolgozók Pártját. Másnap hivatalosan bejelentették, hogy új pártot alakítanak, a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspártot (MSzMP). Nagy Imre azonban bekerült a vezetésébe, a Végrehajtó Bizottságba, ami felveti a reményt, hogy a "magyar kérdés" békésen megoldható. Moszkva úgy dönt, hogy kivonja a szovjet csapatokat Budapestről. Elhagyják Magyarország fővárosát, és 15-20 kilométerre helyezkednek el a várostól. Nagy Imre ledobja magáról a szocializmus bajnokának álarcát, és felfedi ellenforradalmár arcát: bejelenti a magyar állambiztonsági szervek feloszlatását. Pogrom kezdődik azon a telephelyen, ahol a magyar csekisták állomásoztak. Akiknek nem volt idejük elmenni, azokat meggyilkolták. A főváros lakóinak megfélemlítése érdekében az állambiztonsági-tiszteket megverik és fejjel lefelé felakasztják. Hamarosan feldúlják a városi pártbizottság épületeit. A városi pártbizottság dolgozóit és az őket őrző magyar katonákat brutálisan meggyilkolják.
A szovjet katonák emlékműveit lerombolják. Budapestet véres bacchanália öntötte el. A felkelők által üldözöttek számára abban a szörnyű időben az egyetlen védelmi- és mentőközpont a szovjet nagykövetség volt, amelyet tankok és ejtőernyősök őriztek. A szovjet nagykövet nem ült az íróasztalánál, hanem autójával – amelyet többször is meglőttek – körbejárt a városban, mentve azokat, akiket még lehetett. Andropovnak sikerült evakuálnia a szocialista és a tőkés országok diplomáciai személyzetét és családjaikat a szovjet csapatok által biztosított területre.
Igaza volt abban a megítélésében, ami 1956-ban Magyarországon történt. Nemcsak magának az ellenforradalomnak az értékelésében volt igaza, hanem abban is, hogy bebizonyította a sürgős, határozott cselekvés szükségességét, vagyis azt, hogy a szovjet vezetésnek késedelem nélkül meg kell mutatnia politikai akaratát. Az elszántság és a politikai akarat, amely mindig nagyfokú felelősségvállalással járt együtt, az Andropov-jelenség jellemzője lesz, amikor a Szovjetunió sorsában betöltött szerepe növekszik. Erre később még visszatérünk. Egyelőre csak annyit jegyzünk meg, hogy ezek a vonások 1968-ban, a "prágai tavasz" néven ismert csehszlovákiai szocialistaellenes események során is megmutatkoznak.
De térjünk vissza még egyszer a magyar kérdéshez. 1956. november 1-jén reggel Konyev marsallt behívták Hruscsovhoz. Arra a kérdésre, hogy mennyi időbe telik, amíg a Varsói Szerződés csapatai legyőzik a magyarországi ellenforradalmi erőket és helyreállítják a rendet, a marsall így válaszolt: "Három nap kell, nem több". Ezzel a Központi Bizottság Elnöksége felhagyott a tétovázással. Megszületett a döntés, hogy csapatokat küldenek Magyarországra. Konyev abban az időben a Varsói Szerződés tagállamai közös fegyveres erőinek főparancsnoka volt. A marsall által meghatározott három nap alatt, november 4. és 7. között, a magyarországi fő ellenforradalmi erőket legyőzték.
Portrévázlatok
Jurij Andropovot, a Magyar Népköztársaság szovjet nagykövetét Moszkva nagyra értékelte. 1957-ben kinevezték a SzKP KB a kelet-európai kommunista és munkáspártokkal, valamint a Kínai Kommunista Párttal (KKP), Észak-Korea, Észak-Vietnam, Laosz és Kambodzsa kommunista pártjaival, 1959 után pedig a Kuba Kommunista Pártjával fenntartott kapcsolatokért felelős osztályának vezetőjévé. Jurij Vlagyimirovics Kelet-Európa összes országát meglátogatta. Az 1957-1961 közötti időszakban csak a csehszlovákiai és a bulgáriai utazások voltak problémamentesek. Kádár Jánossal mindig baráti találkozókat tartottak.
Ami a többi országot és az ott uralkodó kommunista és szocialista pártokat illeti, a Szovjetunióval és a KGST-vel való kapcsolatuk - ahogy mondják - sok kívánnivalót hagyott maga után. Különösen nehéz volt a viszony Albánia és Románia vezetésével, amelyek egyre inkább hajlamosak voltak a Kínai Kommunista Pártot támogatni, amely már a 20. kongresszuson (1956) a "sztálini személyi kultusz leleplezése" után az ideológiai konfrontáció útjára lépett a SZKP KB-val.
Az NDK társadalmi-politikai helyzete sem volt egyszerű, ahogy a politikai diplomácia nyelvén szokás mondani. A fentiek megkövetelték Andropovtól, hogy szakmai politikai tevékenységének olyan vonásait érvényesítse, mint az óvatosság és az éberség, különösen a kormánypárttal és az értelmiséggel szemben. Ez sikerült is tökéletesen megvalósítania.
Erről tanúskodik részben az 1958. augusztus 25-én az SzKP KB Elnökségéhez intézett, a német kérdésről szóló feljegyzése. A közlemény szerint: "Az SzKP Központi Bizottságának Osztálya adatokkal rendelkezik arról, hogy az utóbbi időben egyre több értelmiségi távozik az NDK-ból Nyugat-Németországba…. A Nyugatra távozó értelmiségiek száma 50%-kal nőtt a tavalyi évhez képest... A köztársaságban már most érezhető a különböző szakemberek, műszaki értelmiségiek és különösen az orvosok akut hiánya. Figyelemre méltó, hogy a NSZK-ba távozók között sokan vannak olyanok, akik korábban hűségesek voltak a népi demokratikus rendszerhez és a NESZP (Németországi Egyesült Szocialista Párt - a szerző) politikájához. A NESZP vezetése a nyugat-németországi magasabb életszínvonallal magyarázta az értelmiségiek távozását az NDK-ból. Maguknak a disszidenseknek a nyilatkozataiból azonban egyértelmű, hogy távozásuknak nem annyira anyagi, mint inkább politikai okai voltak. Sok szakember hagyta el az NDK-t, akik fejenként 4-5 ezer márkát kaptak, jó életkörülmények között éltek, és néha még saját autójuk is volt... Amint az számos német jelentésből kiderül, az értelmiségiek nyugatra távozásának fő oka az, hogy sok NSZEP pártszervezet nem bánik megfelelően az értelmiségi dolgozókkal, nem veszi figyelembe igényeiket és követeléseiket, ami növeli elégedetlenségüket ... Az értelmiségiekkel való állandó, aprólékos munka helyett az elsődleges pártszervezetek, különösen a rostocki, berlini, jénai, hallei és lipcsei egyetemeken, durva parancsolgatást és kiabálást is megengednek maguknak. Különösen elfogadhatatlan torzulások és hibák vannak az alapszervezeteknek az egykori értelmiséghez való viszonyulásában, amely az NDK-ban nagyon fontos réteg. Sok pártmunkás hajlamos a régi értelmiség minden tagját konzervatívnak tekinteni, akik nem hajlandók részt venni a szocialista építésben... Tekintettel arra, hogy az NDK-ból Nyugatra távozó szellemi dolgozók kérdése mostanra különösen kiéleződött, tanácsos lenne erről beszélgetést folytatni Ulbricht elvtárssal a Szovjetunióban való tartózkodása során, hogy kifejezzük neki az ezzel kapcsolatos aggodalmainkat...".
Ulbricht elvtárssal megbeszélésre került sor, de gyakorlati lépések nem történtek az ügyben. A szellemi dolgozók elhanyagolása nagyon szerencsétlen következményekkel járt. Legtöbbjük üdvözölte a berlini fal 1989-es lerombolását...
Véleményünk szerint Andropov a Párt Központi Bizottságának Elnökségéhez írt idézett feljegyzésében a kérdést tágabb értelemben vetette fel, mint a NSZEP német értelmiséghez való viszonyulásának kérdését. Ez a kommunistáknak az értelmiséghez való hozzáállásának kérdése volt és ma is az, beleértve a modern tudományos és technológiai termelésben dolgozó értelmiségét is. Jurij Vlagyimirovics jegyzetében kifejezte, hogy szükség van arra az óvatosságra és körültekintésre, amelyre Lenin gondolt, amikor azt mondta, hogy a tömegekhez különös türelemmel kell közeledni, "a lehető legkisebb súrlódással elérve a tömegek kulturális és politikai vonatkozásban magasabb szintre való emelkedését".
Az értelmiség a dolgozó tömegek legérzékenyebb és legingadozóbb része, amely hajlamos az elpolgáriasodásra. Velük kapcsolatban az idézett lenini figyelmeztetés ma is aktuális. Különösen feltételezi ugyanis magának a pártvezetésnek az intellektualitását. Megvolt-e Jurij Vlagyimirovics Andropov ez a képessége? Igen, kétségtelenül, méghozzá a legteljesebb mértékben. A szovjet értelmiség klasszikus példája volt, aki az orosz proletárforradalmárok nemzedékeitől örökölte a Marx és Lenin általi önképzés, a közös ügy - a társadalom szocialista forradalom általi újjáépítése - érdekében történő szüntelen önfeláldozást.
A lelkiismeretet és kötelességtudatot, a párt iránti felelősségérzetet – amely megbízta a szocialista haza sorsának irányításával – élete utolsó napjaiig ápolta. Nem túlzás ezt állítani. Már a halál torkában volt, és ő, aki képtelen volt felkelni kórházi ágyáról, a Párt Központi Bizottságának plénumán elmondott beszédének szövegét diktálta. Beszédének fő téziseként a Központi Bizottság tagjainak a párt és a nép iránti felelősségét tette meg.
A gazdag általános műveltséggel és a marxista-leninista elmélet kiváló ismeretével rendelkező polihisztor Jurij Andropov ismerte és értette a klasszikus orosz és világirodalmat, valamint a kortárs szovjet és külföldi irodalmat. Zenélt és szabadon alkotott, meglehetősen magas költői színvonalú verseket költött.
Ami a legfontosabb, hogy ismerte a szovjet átlagmunkások szükségleteit és törekvéseit, és nem kímélte magát a munkában, hogy ezeknek a szükségleteknek és vágyaknak megfeleljen. Életét nem kímélve dolgozott a közjóért. Aszkéta volt, nem engedte meg sem magának, sem a családjának, hogy többet kapjon, mint amennyit az általa betöltött tisztségért kapott. Ebben a tekintetben rendkívül lelkiismeretes volt.
"Valamiféle tankönyvi fényességűre sikeredett személy ez a mi Jurij Vlagyimirovicsunk. Egyfajta intellektuális és morális abszolútum" - mondják valószínűleg a becsmérlői. Az ultrabaloldali és ultrapatrióta kritikusok pedig elkerülhetetlenül hozzá fogják tenni: "Nem ő alakította-e ki az általa vezetett Központi Bizottság osztályán a fiatal liberálisok évfolyamát, akik Gorbacsov aljas peresztrojkája idején és azon túl is megmutatták magukat? Nem ő volt-e a keresztapja az áruló Gorbacsovnak?"
Valójában Andropov az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején fiatal értelmiségiek egy csoportját hívta meg a tanszékére: filozófusokat, közgazdászokat, jogászokat és politológusokat. Gorbacsov, Jakovlev, majd Jelcin későbbi munkatársai - G. Arbatov, A. Bovin, G. Sahnazarov, F. Burlatszkij és mások - az ő osztályán kezdték pártkarrierjüket, tanácsadóként és konzultánsként. Mindannyian a hruscsovi olvadás gyermekei voltak, az SzKP XX. kongresszusának gyermekei – amely levette a napirendről a marxizmus fő gondolatát, a proletariátus diktatúráját – és amely valójában a revizionizmus és így az opportunizmus útjára terelte a pártot.
A Szovjetunió össznépi nemzetállammá nyilvánítása és ebből következően a szovjet demokrácia össznépi demokráciakénti értelmezése az állam osztályjellegének és a munkásosztály forradalmi értelemben vett vezető szerepének elutasítását jelentette a szocializmus építésének befejezése és a kommunizmus megvalósítása során. Hruscsov és Brezsnyev továbbra is beszélt a munkásosztály forradalmi szerepéről, de egyre ritkábban.
Fiatal értelmiségiek a SZKP KB apparátusában
Hogyan fogadta el Andropov a SzKP új ideológiai hitvallását? Mint a párt fegyelmezett katonája. Ahogyan néhány kivételtől eltekintve (Molotov és szűk köre) a párt túlnyomó többsége elfogadta – csendben és szinte vonakodás nélkül. A Hruscsov-korszakban jelentős változások történtek a szovjet társadalom ideológiai és kulturális életében. A szovjet-, és pártbürokratákat, a szovjet kispolgárságot a maga fél-intelligenciájával és a magántulajdonhoz való hozzáállásával már nem tekintették osztályidegennek a szocializmustól. Úgy jellemezték őket, mint a múlt puszta relikviáit, amelyek az idővel eltűnnek múlásával eltűnni látszanak. Az ideológia kialakítása nem arra irányult, hogy feltárja a fennmaradásuk okait és azt a veszélyt a társadalomra, amely puszta jelenlétükből fakad.
Igen, az élet ment tovább. Ott voltak a század grandiózus építkezései, a szűzföldek feltörése és az ifjúság hőstettei az építőtáborokban. Ott volt a fiatal fizikusok a tudományért tett áldozatos szolgálata.... A kispolgári értékek az értelmiségi fiatalok körében komszomol-, és pártkarrierizmus formájában mutatkozott meg, és ez egyre nyilvánvalóbbá vált. A folyamat különösen aktív volt a humán tudományok területén: a társadalomtudományok, az újságírás és részben a művészet területén. Ott bukkant fel, a hruscsovi "olvadás" idején a későbbi peresztrojka "áruló hőseinek" egész serege - a liberális demokraták. Ez érthető: maga az eszme, amelyet úgy hirdettek meg az egész világ számára, mint a marxizmus egy új válfaját - az össznépi állam és az össznépi demokrácia eszméje - liberális eszme. A Szovjetunió Kommunista Pártjának 22. kongresszusa zöld utat adott a liberalizmusnak. Nem kellett sokáig várni, hogy az antisztálinizmus gyökeret verjen: egyik megjelenési formája a szovjetellenes disszidens lett.
Az Andropov által a hivatalában foglalkoztatott fiatal értelmiségiek tehát a korszak jellegzetes képviselői voltak. Hasonlóan gondolkodó fiatal karrieristákat Ponomarjov és Iljicsov, az SzKP Központi Bizottságának titkára és a KB alá tartozó ideológiai bizottság elnöke által vezetett osztályok apparátusában is alkalmaztak tanácsadóként és konzultánsként. Itt jött a képbe a jól ismert Kraszin és Karjakin. Hasonlóan Arbatov, Bovin, Burlatszkij és mások hamarosan az SzKP Központi Bizottságának főtitkárának, Brezsnyevnek a tanácsadói közé kerültek, aki nagy szeretettel úgy emlegette őket, hogy "az én szociáldemokratáim".
Nem Andropov akarta és alakította, azt az objektív folyamatot – a fiatal értelmiségi karrieristák alkalmazását a párt központi bizottságának apparátusában – amellyel elkezdődött az ország legfelsőbb pártvezetőit szolgáló liberális generáció kialakulása. Konzultatív, szavazati jogot adott nekik, a döntést azonban megtartotta magának. Tudták, hogy a vele való együttműködés diktatúrájának önkéntes elfogadását jelenti.
Fjodor Burlatszkij, akitől Andropov meglehetősen keményen vált el, így jellemzi vezetői stílusát: "Nagyon hamar meggyőződtem arról, hogy bármilyen szöveget is javasoltam, ő azt az elejétől a végéig saját kezűleg és minden szót átírt. Mindössze egy szilárd alapanyagra volt szüksége, amely tartalmazta az összes szükséges összetevőt, mind szemantikai, mind verbális értelemben. Andropov ekkor több embert behívott az irodájába, leültetett minket egy hosszú asztalhoz, levette a kabátját, maga is leült a székre, és tollat vett a kezébe. Hangosan felolvasta a dokumentumot, minden egyes szót megízlelve, és mindannyiunkat meghívott, hogy vegyünk részt a szöveg szerkesztésében, vagy inkább újraírásában. Ez kollektíven és meglehetősen kaotikusan történt, mint egy árverésen. Mindenki javasolhatott egy szót, egy új kifejezést vagy egy gondolatot. Ő elfogadta vagy elutasította a felajánlottakat... Szerette az értelmiségi politikai munkát. Egyszerűen szeretett személyesen részt venni a beszédek megírásában, és vezetni a politikai gondolkodás és beszéd érlelődésének folyamatát".
Az SzKP XXIII. kongresszusa (1966) után Andropov elvált a fiatal értelmiségiek csoportjától.
A válság kialakulása az SzKP-ban
1967 májusában az SzKP Központi Bizottságának Politikai Irodája (Politbüró) Jurij Andropovot kinevezte a Minisztertanács alá tartozó KGB elnökévé. Később Jurij Vlagyimirovics magasabb státuszt ért el a hivatala számára - a Szovjetunió Állambiztonsági Bizottsága (KGB) névvel és miniszteri ranggal. Ezt a rendkívül felelősségteljes pozíciót 15 évig, 1982 májusáig tölti be. Egyik elődje sem állt ilyen hosszú ideig az ország legfőbb állambiztonsági szervének élén, és nem is fejezte be az ottani munkáját, hiszen az SzKP Központi Bizottsága ideológiai titkárának nevezték ki, ami egy magasabb politikai státusz volt.
Andropov elsősorban azért volt sikeres, mert nem tartozott a Központi és a Politikai Bizottságban az egymással, a főtitkára feletti befolyásért versengő frakciók egyikébe sem. Brezsnyev, aki felajánlotta neki a KGB vezetőjének szerepét, jól tudta ezt, ahogy azt is, hogy Andropov intelligens, becsületes és kiváló szervező, nem pedig karrierista.
Az Andropov vezetésének évei alatt a KGB által végrehajtott hírszerzési és kémelhárítási műveletekről nem fogok írni, mivel nem értek hozzá. Csak megjegyezhetjük, hogy Jurij, mint jelentős politikai tehetség, gyorsan megragadta a rábízott ügy lényegét, és mint minden tehetség, megmutatta, hogy képes kezdeményezően fellépni új munkájában. Ő volt az, aki 1974-ben kezdeményezte egy szigorúan titkos terrorelhárító egység létrehozását, amelyet "Alfa" néven ismertek. Néhány évvel később Jurij Drozdov vezérőrnagy javaslatára, Andropov támogatásával létrehozták a Vympel[2] diverzió-felderítő csoportot, amely felülmúlhatatlan volt.
Figyelemre méltó, amit az Alfa-csoport első parancsnoka, Bubenyin mondott Andropovról egy interjúban: "Jurij Vlagyimirovics Andropov a KGB elnökeként többször figyelmeztette az ország vezetését, hogy a terrortámadások, a terrorista csoportok nem csak a Nyugat jellemzői. A mi polgárainkat is érintheti. De akkoriban, tudja, én sem hittem benne". A valóság bebizonyította Andropov igazát. De már volt az "Alfa"... Arra a kérdésre, hogy "mi a benyomásod erről az emberről?". - V. Bubenyin így válaszolt: "Természetesen, ő egy nagy személyiség. Alapos tudású, magas kultúrájú ember".
Éppen azért, mert Jurij Vlagyimirovics Andropov magas kultúrájú ember volt (amiben kiemelkedett az ország vezetéséből), kész volt előrelátóan dolgozni egy, a terrorizmusnál sokkal összetettebb és nehezebb kérdés - a Szovjetunió által vezetett nemzetközi szocializmus és az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi imperializmus közötti ideológiai szembenállás - kezelésében. Ez élet-halál harc volt, a szó legszorosabb értelmében.
Maradjunk őszinték: Andropov a Munka és a Tőke közötti osztálykonfrontációról beszélt, bár nem ezeket a fogalmakat használta. Amiről beszélt, az ütközött a Szovjetunió nemzetállamként[1] való meghatározásával, mert amit mondott, az a megkövetelte a munkásosztály diktatúrájának állami politikáját, az országon belül és kívül egyaránt. Úgy véljük, hogy ez a körülmény csakis szellemi drámát jelenthetett a Szovjetunió-KGB elnökének dialektikus elméje számára.
Annak bizonyítására, hogy a két társadalmi rendszer szembenállásának elemzése és értékelése során tisztán osztályalapú szemlélet vezérelte (minden elvontan humánus és pándemokratikus illúzió nélkül), álljon itt néhány részlet Andropov 1973. április 27-i jelentéséből, amelyet az SzKP KB plénumához intézett, amely beválasztotta őt a Párt Központi Bizottságának Politikai Bizottságába (Politbüró) .
Idézzük: "Az imperialista erők nagy reményeket fűznek az imperialista vezetők titkos szolgálatainak felforgató tevékenységéhez. Az amerikai titkosszolgálatok egyik titkos utasítása ezzel kapcsolatban kifejezetten így szól: "Végső soron nemcsak a szovjetellenességet és az antikommunizmust fogjuk hirdetni, hanem gondoskodni fogunk a szocializmus országaiban konstruktív változásokról. Milyen "konstruktív változásokról" beszélünk? Erre a kérdésre a választ egy amerikai hírszerző tiszt, a Radio Liberty Committee egyik vezetőjének nyilatkozatában találjuk meg. Nemrég egy forrásunkkal folytatott beszélgetésben ez a személy kijelentette: "Nem vagyunk képesek átvenni a Kreml irányítását, de olyan embereket nevelhetünk, akik képesek erre, és előkészíthetjük azokat a feltételeket, amelyek mellett ez lehetséges lesz...
...Az imperialisták nagyon elégedetlenek azzal, hogy nincs ellenzék hazánkban, ezért a Nyugat különböző felforgató és propagandaközpontjai minden eszközzel megpróbálnak egyet létrehozni....
...Az ideológiai diverzió (ez a jelentés lényege - a szerző) akciói különböző formákban valósulnak meg: a szovjetellenes földalatti csoportok létrehozására tett kísérletektől és a szovjethatalom megdöntésére irányuló közvetlen felhívásoktól (ilyenek is vannak) a "szocializmus javításának" jelszavával a "törvény határáig elmenő" felforgató akciókig.
Ez utóbbival Gorbacsov peresztrojkájában találkoztunk: "Több demokráciát, több szocializmust".
Fontos megjegyezni, hogy két hónappal Andropov KGB-elnöki kinevezése után, 1967. július 17-én, saját kezdeményezésére az SzKP KB PB úgy döntött, hogy az ellenséges ideológiai szabotázs elleni küzdelem érdekében megalakítja a KGB önálló 5-ös osztályát. Ez a tény azt bizonyítja, hogy az állambiztonság legfelsőbb szervének élén egy nagyszabású államférfi állt. Az ideológiai szabotázs veszélyét, mint a Szovjetunió belülről történő megsemmisítésének fő eszközét Jurij Vlagyimirovics élesebben és erősebben érzékelte, mint a Központi Bizottság és a Politbüro[3] (PB) számos tagja. Azt mondhatnánk, hogy az ország politikai vezetésének e szerveihez intézett számos felhívásában hallani lehetett a lelkének kiáltását.
Íme egy 1977. január 24-i összefoglaló, amelyet 1991 júliusában hoztak nyilvánosságra a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának zárt ülésén, amikor már túl késő volt - azok, akikről szólt, már hatalmon voltak:
"A CIA terveiről, hogy befolyásoló ügynököket szerezzen a szovjet állampolgárok körében.
Az Állambiztonsági Bizottság megbízható információi szerint a Szovjetunió jövőjéről készített szakértői elemzések és előrejelzések alapján az amerikai CIA terveket dolgozott ki az utóbbi időben a szovjet társadalom bomlasztására, a szocialista gazdaság megzavarására és az ellenséges tevékenységek fokozására. Ennek érdekében az amerikai hírszerzés feladata, hogy a szovjet állampolgárok közül befolyásoló ügynököket szervezzen be, kiképezze őket, majd a szovjet politika, gazdaság és tudomány irányítóiként támogassa őket.
A CIA programokat dolgozott ki a befolyásoló ügynökök egyéni kiképzésére, beleértve a kémkedési készségek elsajátítását, valamint a koncentrált politikai és ideológiai felkészítést. Az ilyen ügynökök képzésének egyik legfontosabb szempontja a nemzetgazdasági irányú menedzsment technikák és módszerek tanítása…
...A szovjet állampolgárok közül választott ügynökökkel foglalkozó amerikai hírszerzők szerint az amerikai titkosszolgálatok által jelenleg végrehajtott program minőségi változásokat fog elősegíteni társadalmunk életének különböző területein, mindenekelőtt a gazdaságban, ami végső soron ahhoz fog vezetni, hogy a Szovjetunió elfogadja a nyugati eszméket.”
Oleg Hlobusztov, Andropov egyik életrajzának szerzője helyesen jegyezte meg: "A messzire látó Andropov ezzel a levéllel a pártvezetést arra a döntésre vezette, hogy feloldja a vezető káderek fejlesztésére vonatkozó tilalmakat. De az "1937-es szindróma" szilárdan tartotta a párt vezetőit... A párt Központi Bizottsága nem hallgatott a figyelmeztetésre, ahogy sokan mások sem. És akkor a Szovjetunióban az "ötödik hadoszlop" kialakulásának folyamata töretlenül megkezdődött. Sajnos, a KGB elnökének számítása, hogy a párt felső vezetése a hozzá intézett felhívását figyelmeztetésként fogja fel, miszerint fenyegető az a veszély, hogy a burzsoázia befolyásoló ügynökei beépülnek az állami és főleg a pártvezetésbe és a figyelmeztetése arra kényszeríti az Állambiztonsági Bizottságot, hogy figyeljen fel azokra a pártvezetőkre, akiknek a viselkedése már régóta jelezte, hogy tisztességtelenek és becstelenek.
Természetesen mindez a szocialista törvényesség szigorú betartásával történt volna. Ehhez jött még az az ideológiai szférában beállt teljes stagnálás. Az SzKP válsága a küszöbön volt.
...Az öregedő PB tagjai azonban ragaszkodtak a hatalomhoz, kihasználva a gyengélkedő Brezsnyev politikai egyensúlyra és békére való hajlamát. A kedves Leonyid Iljics, aki már nem volt az az energikus és megfontolt politikus, aki az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záróokmányának aláírásakor (1975 augusztusában) volt, féktelen hízelgésbe vonták, karikírozott személyi kultuszt erőltetettek rá, és elzárták az országot és a szovjet államot fenyegető valós veszélyekről szóló információk elől.
"A hidegháborút nem a szovjet rendszer létét fenyegető veszélyként fogták fel: a lényeg az, hogy katonai paritásban vagyunk az Egyesült Államokkal, és ezért nem lesz "forró" háború. Ez volt a logikája azoknak az embereknek, akik nagyon magas pozíciót töltöttek be az államban és a pártban. Nemcsak a vezetők, hanem az egész szovjet társadalom meg volt győződve arról, hogy a szovjet hatalmat 1917-ben örökre megszerezték.
Jurij Andropov drámája abban állt, hogy megértette, mit és hogyan kell tennie a katasztrófa elhárítása érdekében, és hajlandó volt megvédeni a szovjet államot attól a veszélytől, hogy belülről aláássák, ha ő kerül a legfelső politikai vezetés élére, ugyanakkor azonban nem volt abban a helyzetben, hogy meghozza a szükséges intézkedéseket. Akarva-akaratlanul szemtanúja és cinkosa volt a párt legfelsőbb politikai vezetőinek gerinctelenségének, valamint e gerinctelen csúcshatalom a legmagasabb (Központi Bizottság és PB) és a középső szintjein (területi, városi és járási szintű) történő bomlásának.
Egyáltalán nem mindenki engedett a kispolgári bürokratikus hatalommánia és a klientizmus kísértésének, de persze mondanom sem kell, hogy sokan engedtek. A megtévesztő peresztrojka idején a pártelit soraiban az árulás nem elszigetelt eset volt, hanem tömeges. A pártról leszakadók gyorsan csatlakoztak az "ötödik hadoszlop" előőrséhez. Ma az Egységes Oroszország soraiban vannak.
Andropov mindenkinél jobban meglátta a felsőbb és helyi párt- és szovjet "elit" hanyatlásának (vagy átalakulásának) legfőbb jelét. Ez az „elit” nem összetévesztendő a párt és a társadalom valódi elitjével, amely a dolgozó emberek tömegével és tömegei számára hozta létre a nagy szovjet civilizációt. A legfőbb jel pedig a tömegektől való elszakadás, elsősorban a dolgozó tömegek igényeitől és érdekeitől, akiknek a társadalmi hangulata mindent eldönt a politikában.
Andropov félévente feljegyzéseket küldött az SzKP Központi Bizottságának, mint például azt, amelyet 1968. május 6-án a Központi Bizottság tagjaihoz intézett. A jelentés szerint: "Az Állambiztonsági Bizottság rendelkezésére álló információk szerint 1967-ben és 1968 elején az ország egyes régióiban a munkások egyes csoportjai, brigádjai és műszakjai a munkahelyeiken nem jelentek meg, kollektív hiányzások és munkamegtagadások történtek...
...A vizsgálat feltárja, hogy a megnyilvánulások sorozatának okai elsősorban a munkaügyi normák súlyos hiányosságai, az egyes vezetők és a szakszervezetek figyelmetlensége a munkavállalók igényeivel és követeléseivel szemben....
...A tények azt mutatják, hogy a helyszínen még mindig nem történnek megfelelő intézkedések e jelenségek okainak megszüntetésére, amelyek negatív hatással vannak a munkafegyelemre, nemkívánatos helyzeteket teremtenek, és amelyeket lázító és ellenséges elemek bűncselekmények elkövetésére használhatnak fel.
Az Állambiztonsági Bizottság célszerűnek tartaná, ha az ügyet megvizsgálva az SzKP Központi Bizottságában is tárgyalnák".
Ezek, az ország különböző régióiban végbemenő spontán sztrájkok, nem okoztak komoly aggodalmat a PB-ben és a Központi Bizottságában. A téma nem került napirendre az SzKP Központi Bizottságában sem.
A disszidencia[2], a disszidensek és az értelmiségiek
A Szovjetunió elleni ideológiai diverzió kérdését vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül Andropov a másként gondolkodókhoz és a disszidensekhez való hozzáállásának kérdését. A másként gondolkodást, disszidenciát a szovjet rendszerben idegen és káros jelenségnek tekintette, amellyel szemben kibékíthetetlen harcot kell folytatni. A KGB főnöke minden egyes disszidenst külön-külön vizsgált meg az alapján, hogy milyen ember volt: becsületes és tisztességes volt-e? Tévhitből vagy meggyőződésből fogadta el a másként gondolkodást? Vajon mi volt a kiváltó ok: felettesei közönnyel, sőt durvasággal reagáltak-e a hiányosságokra vonatkozó kritikáival szemben, vagy mások közömbössége az őt és a hozzá közel állókat ért igazságtalansággal szemben? És így tovább.
Jurij Vlagyimirovics arra tanította a csekistákat, hogy egy konkrét személy értékeléséhez konkrét megközelítést alkalmazzanak. Megtanította őket arra, hogy kizárólag az állambiztonsági érdekektől vezérelve foglalkozzanak a másként gondolkodókkal. Ha valaki tudatosan szembemegy ezekkel az érdekekkel, nem lehetnek elnézőek (a szocialista törvényesség keretein belül) az ellene foganatosított intézkedés során.
Andropov konkrét másként gondolkodókhoz való politikai elvi hozzáállását jól példázza a Pjotr Kapica[4] akadémikusnak adott válasza, aki Szaharov[5] akadémikus és társa, Orlov[6] védelmezőjeként lépett fel.
Pjotr Kapica részben ezeket a sorokat is írta Jurij Andropovnak: "A valóságban az alkotó tevékenység általában rossz fogadtatásra talál, mert az emberek a társaik közt konzervatívak és nyugodt életre törekszenek. Ennek eredményeképpen az emberi kulturális fejlődés dialektikája a konzervativizmus és a másként gondolkodás közötti ellentmondás szorításában van... Semmit sem értünk el azzal, hogy növeltük a Szaharovra és Orlovra gyakorolt adminisztratív intézkedéseket. Ennek eredményeképpen az elégedetlenségük csak növekszik... Nem lenne jobb egyszerűen kihátrálni az ügyből?"
A KGB elnökének válasza az akadémikusnak: "Az első elvi kérdés. A véleménykülönbség értékelésére vonatkozik... Ha jól értem, filozófiai kérdést vet fel az eszméknek a társadalom fejlődésében betöltött szerepéről. Ha így van, akkor nyilván helyesebb lenne a haladó és a reakciós eszmék szerepéről beszélni... Kommunistaként természetesen csak a konkrét megközelítést fogadom el a politika vagy a kultúra bármely eszméjéhez és jelenségéhez, és csak abból a szempontból tudom értékelni, hogy progresszív vagy reakciós...
... Szaharov akadémikus 1968 óta szisztematikusan felforgató munkát végzett a szovjet állam ellen. Több mint 200 különböző, a Szovjetunió bel- és külpolitikája elleni hamisítást és durva rágalmakat tartalmazó anyagot készített és terjesztett Nyugaton... Mint látható, ez nem "másként gondolkodás", hanem a Szovjetunió biztonságát és védelmi képességét sértő cselekedet... Hogy ebben a kérdésben szükség van-e arra, hogy - ahogyan ön mondja - "visszalépést" tegyünk, az a fentiekben elmondottakból is kiderül".
Andropovnak a disszidensekhez való hozzáállását gyakran összetévesztik a szovjet értelmiséghez való hozzáállásával, ami alapvetően téves. A disszidensek többnyire szovjetellenesek voltak, ami nem mondható el a szovjet értelmiség nagy részéről: a tudomány és a kultúra vezető személyiségei, nagyüzemi mérnökök, iskolai és egyetemi tanárok, könyvtárosok, kulturális dolgozók, egészségügyi dolgozók. A disszidensek és az értelmiségiek közötti egyenlőség jegyét a "peresztrojka" után kezdték felvetni, amelyben az értelmiségiek - kevés kivételtől eltekintve - a SZKP KB-val és a szovjethatalommal szemben az antagonista szerepét játszották. Ez többek között azért történt, mert a párt a háború utáni időszakot követően nem tűzte napirendjére az értelmiséggel való együttműködés kérdését, és nem vette figyelembe annak heterogenitását.
Vajon Andropov megértette ezt a körülményt? Persze, hogy értette. A KGB elnökeként kapcsolatban állt az értelmiség különböző csoportjainak és rétegeinek képviselőivel, ismerte igényeiket és érzéseiket, beleértve a kritikus véleményüket is. A következő személyeket vonta be - különböző években - a társalgásba: Hariton[7] és Szaharov akadémikusok, Julian Szemjonov és Georgij Markov írók, Jevgenyij Jevtusenko és Andrej Voznyeszenszkij költők, Richard Kosolapov filozófus, Vadim Kosziginov irodalomkritikus és történész, Oleg Trojanovszkij diplomata, Muszlim Magomajev énekes. Még hosszan lehetne sorolni azokat a neveket, akikkel Andropov néha csak egy alkalomra, néha évekig tartó kapcsolatba került.
Ez volt a hivatásos munkája. Az értelmiségi körökben egyszerre féltek tőle, emlékezve pozíciójára, és tisztelték, tudatában személyiségének nagyságrendjével. Elérhető volt. Hozzá lehetett fordulni segítségért a nehéz élethelyzetekben. Andropov például gyorsan reagált az orosz írók kérésére, hogy küldjék vissza Moszkvába a beteg Mihail Bahtyint, a jelentős orosz irodalomkritikust és művészet-elméletírót, akit összeesküvés miatt Szaranszkba száműztek. Nemcsak az orosz kultúra e klasszikusának a fővárosba való visszatérését segítette elő (lakást biztosítva neki), hanem a Kreml kórházában való kezelését is. Sok ilyen eset volt.
"Még mindig nem tanulmányoztuk kellőképpen a társadalmat, amelyben élünk."
1982. november 10-én meghalt Leonyid Brezsnyev. November 12-én Jurij Andropovot a Központi Bizottság plénuma megválasztotta a SzKP Központi Bizottságának főtitkárává. A szovjet társadalom nagy része, ha nem is jelentős része, a helyzet javulása és - ami a legfontosabb - az ország rendjének helyreállítása reményében üdvözölte ezt. A Nyugat, az amerikai politikai elit elsősorban pragmatikus érdeklődéssel tekintett Andropovnak a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárává történő megválasztására: vajon az új szovjet vezető képes lesz-e felülkerekedni a szovjet gazdaságban a néhai Brezsnyev alatt állandósult negatív tendenciákon? Az amerikai kongresszus gazdasági vegyes bizottsága jelentést kért a CIA-tól a szovjet gazdaság helyzetéről.
William Proxmire szenátor, a nemzetközi kereskedelemmel, pénzügyekkel és az USA gazdasági érdekeivel foglalkozó albizottság alelnöke a CIA-jelentés alábbi megállapításait ismertette a Kongresszusban:
"A Szovjetunióban folyamatosan csökkent a gazdasági növekedés, de ez a növekedés belátható időn belül pozitív marad.
A gazdaság nem működik jól, gyakran eltér a gazdasági hatékonyság követelményeitől. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szovjet gazdaság veszít vitalitásából vagy dinamizmusából.
Bár vannak eltérések a Szovjetunió gazdasági tervei és azok megvalósítása között, az ország gazdasági összeomlása még csak távoli lehetőségként se jöhet szóba...
...Tudomásul kell venni, hogy a Szovjetunió, bár meggyengült az agrárágazat eredménytelensége miatt és súlyos védelmi kiadásokkal terhelt, gazdaságilag a világ második legnagyobb bruttó nemzeti termék termelője, nagy és jól képzett termelőerővel, és magasan fejlett iparral rendelkezik...
...Komolyan kell vennünk a dolgokat, és el kell gondolkodnunk azon, hogy mi történhet, ha a szovjet gazdaságban a tendenciák negatívról pozitívra fordulnak.”
Mint látható, fő osztályellenségünket a szovjet gazdaság állapotának objektív elemzése vezérelte, és tisztában volt azzal, hogy nincs értelme annak állítólag elkerülhetetlen összeomlásában bízni. Hogy a gazdasági háború mellett (szankciók bevezetése és a szövetségesek arra kényszerítése, hogy felhagyjanak a Szovjetunióval közös, számukra gazdaságilag jövedelmező projektekkel) meg kellett erősíteni az ideológiai és pszichológiai háborút, amely az individualista pszichológia és erkölcs helyreállításának előmozdításával egy "ötödik hadoszlop" kialakítását jelentette a szovjet társadalomban. Először is az értelmiség és a pártelit soraiban.
Andropov tisztában volt ezzel, és e politikai felforgatás ellenszereként a tudatos fegyelemért folytatott küzdelmet használta, amelyet tágabb értelemben az állam, a tervezés és a termelés fegyelmeként értelmezett. Ami a legfontosabb, hogy erkölcsi és politikai jelenségnek tekintette. A moszkvai szerszámgép-építőkhöz szólva kiemelte, hogy "a fegyelem erősítésének kérdése nemcsak a munkásokra, mérnökökre és technikusokra vonatkozik. Ez mindenkire vonatkozik, kezdve a miniszterekkel" (1983. január).
Korábban, az SzKP Központi Bizottságának 1982. novemberi plenáris ülésén tartott beszédében Jurij Andropov a pártfegyelem megerősítését helyezte előtérbe, kezdve a párt Központi Bizottságával. Elmondta: a Központi Bizottság és a Minisztertanács számos döntést hozott, de azokat nem hajtották végre. Például a mezőgazdasági termékek felvásárlási árának 1983. január 1-jei, átlagosan 30 százalékos emelése ennek a döntésnek a végrehajtása volt. Ugyanakkor további támogatásokat állapítottak meg az alacsony jövedelmező és veszteséges gazdaságok számára a mezőgazdasági termékek felvásárlására. A legtöbb kollektív és állami gazdaság esetében a hitelhátralékokat törölték vagy meghosszabbították.
Andropov alatt a szó és a tett nem különbözött egymástól. A fegyelem megerősítése az országban, különösen a termelésben, lehetővé tette a gazdaságban zajló negatív folyamatok egy részének megállítását, sőt a munka termelékenysége enyhe növekedését is - mondta az objektivitásra törekvő disszidensek egyike, Roy Medvegyev. Az eredmények nem sokáig várattak magukra. 1983 januárjában a Szovjetunióban az ipari termelés 6,3 százalékkal, a mezőgazdasági termelés pedig 4 százalékkal nőtt az előző évhez képest.
Andropov sietett, hogy perspektívát adjon az embereknek az ország szociális fejlődésében, hogy javítsa a dolgozók jólétét.
Február 26-án a Központi Bizottság rendeletet adott ki "A lakóépületek és szociális létesítmények építésére vonatkozó tervek végrehajtását biztosító intézkedésekről". Március 30-án a Pravda közölte a Központi Bizottság és a Minisztertanács határozatát "A lakosságnak nyújtott lakossági szolgáltatások további javításáról és fejlesztéséről". Április 10-én megjelentek a Központi Bizottság és a Minisztertanács "A mezőgazdasági gépek és berendezések műszaki színvonalának és minőségének további javítására, használatuk javítására, termelésük és kínálatuk növelésére irányuló intézkedésekről 1983-1990-ben" szóló rendeletei. Május 7-én a Pravda közölte a Központi Bizottság és a Minisztertanács határozatát "A lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátásának javítására irányuló további intézkedésekről 1983-1985-ben"
V. Andropov szenvedélyesen akarta, hogy a munkások higgyenek önmagukban, abban, hogy képesek irányítani a társadalmi termelés ügyeit, és így az államot is. Azt akarta, hogy felismerjék, hogy a párthatározatok megvalósulása tőlük függ, attól, hogy ők ellenőrzik-e a határozatok végrehajtását a munkakollektívájukban és az egész országban. Ennek érdekében össznépi szintű megvitatásra javasolták "A munka-kollektívákról és a vállalatok, intézmények és szervezetek irányításában betöltött szerepük erősítéséről" szóló törvénytervezetet. A vitát követően a tervezetet számos módosítással együtt a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának következő ülésén törvénybe iktatták.
Volt azonban egy másik kérdés is, amelynek sürgős megoldását a társadalom és az emberek elvárták Andropovtól, ez pedig a korrupció, a megvesztegetés és a hatalommal való visszaélés felszámolása volt. E kérdés kezelése kulcsfontosságú volt az emberek pártba vetett bizalmának helyreállításához, mivel az jelentősen megrendült, mivel a SzKP magas rangú tagjai a fent említett bűncselekményekben érintettek voltak. Andropov megértette, hogy a velük szembeni fellépésének határozottnak, sürgetőnek kell lennie, a szovjet törvény és rend minden szigorával. Sem Scsolokov - a Szovjetunió belügyminisztere, az SzKP Központi Bizottságának tagja, sem Medunov - az SzKP Krasznodari területi szervezetének első titkára, a Központi Bizottság tagja, sem Rasidov - az Üzbég SZSZK Kommunista Pártjának első titkára, a PB tagjelöltje, sem számos kísérőjük nem úszta meg törvénytelen tetteik kivizsgálását.
Tagadhatatlan tény, hogy Andropov, a legnépszerűbb vezetője volt az országnak, és a szovjet társadalom igen jelentős része nagyra becsülte. Ebben a tekintetben csak Alekszej Kosziginhez hasonlítható. Az is vitathatatlan tény, hogy Sztálin halála után elsőként és egyedüliként Jurij Andropov a materialista dialektika módszerétől vezérelve mérlegelte a Szovjetunió további fejlődésének kilátásait, filozófiai általánosításokig emelkedve a valós helyzet elemzésében. Ez tette lehetővé számára, hogy kijelentse: "Még nem tanulmányoztuk kellőképpen a társadalmat, amelyben élünk és dolgozunk, még nem tártuk fel teljesen a benne rejlő törvényszerűségeket, különösen a gazdaság terén".
Sajnos, néha hallani ennek a mondatnak a torzítását: a "még nem tanulmányoztuk megfelelően..." helyett azt mondatják vele, hogy "nem ismerjük a társadalmat, amelyben élünk". Ezután a következő lépésben azzal vádolják Jurij Vlagyimirovicsot, hogy nem tudja azt, amit ő mindenkinél jobban tudott - a szovjet szocialista társadalom valóságát. Ennek megfelelő tanulmányozása először is a Szovjetunió dinamikusabb fejlődésének, új lehetőségeinek felfedezését feltételezte. Másrészt pedig ellentmondásainak mélyebb feltárását is magában foglalta.
Lenin gondolkodásának dialektikus logikájából kiindulva: "Az antagonizmus és az ellentmondás - írta - egyáltalán nem ugyanaz a dolog". Az előbbiek eltűnnek, az utóbbiak megmaradnak a szocializmusban". Andropov megfogalmazta a pillanatnyi helyzet élességét és fő követelményét: "Józanul kell elképzelnünk, hogy hol vagyunk... Látni társadalmunk valódi dinamikáját, annak minden lehetőségével és szükségletével - ez az, amire most szükség van... Igen, vannak ellentmondásaink és nehézségeink. Ha azt gondoljuk, hogy a fejlődésnek más iránya is lehetséges, akkor elfordulunk a valóság szilárd, bár néha merev talajától...".
Andropov előtt, Hruscsov és Brezsnyev alatt is, ha volt szó ellentmondásról, akkor az csak a jók és a legjobbak között volt. Három hónappal a párt Központi Bizottságának főtitkárává választása után Andropov írt egy cikket "Marx tanítása és a szocialista építés néhány kérdése a Szovjetunióban" címmel, amelyben elsősorban a szovjet társadalomban az "én" és a "mi" közötti társadalmi és pszichológiai természetű ellentmondásokról beszélt. Hangsúlyozza, hogy az általa felvetett súlyos problémák és nehézségek soha nem a köz- és kollektív tulajdonhoz kapcsolódnak: "A tulajdonviszonyok forradalma korántsem egyszeri esemény... A szocialista forradalmat végrehajtó embereknek hosszú időre van szükségük ahhoz, hogy elsajátítsák új helyzetüket, mint a társadalmi javak legfőbb és osztatlan tulajdonosai... Ha az "én" átalakulásáról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy hosszú, többdimenziós folyamat, amelyet nem szabad leegyszerűsíteni.”
Andropov nem az elvont elméletalkotás miatt írt erről. Lenin figyelmeztetése arról, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet során életképes marad magántulajdon pszichológiai hatalma a tömegekben, e figyelmeztetésének figyelmen kívül hagyása odavezette, hogy erősen megnőtt a hetvenes években az állami és köztulajdon lopása (1975 és 1980 között 30 százalékkal) és a megvesztegetés (majdnem 50 százalékkal). A legaggasztóbb, hogy 1980-ban a vesztegetésért elítéltek közel 30 százaléka volt a SzKP tagja vagy tagjelöltje.
Napirenden volt az a veszély, hogy az SzKP elveszíti a munkásosztály élcsapataként és a szovjet társadalom vezető erejeként betöltött szerepét. Nem véletlen, hogy Andropov a párt és a szovjet állam vezetőjeként a fegyelem megerősítésével és a rend helyreállításával kezdte meg tevékenységét az országban.
A Marx tanításairól szóló cikkében a szerző nem hagyott figyelmen kívül még egy fő nem-antagonista ellentmondást - a szovjet termelés, vagyis az ország termelőerőinek intenzív fejlesztésének akut szükségessége és a szocialista termelésben a tudományos-technikai forradalom legújabb vívmányainak bevezetésében mutatkozó (a vezető kapitalista országokhoz képest mutatkozó) elviselhetetlen lemaradás között. Andropov felvetette, hogy gazdaságilag elfogadhatatlan "a kézi, nem gépesített munkaerő jelentős arányának fenntartása, amely csak az iparban eléri a 40 százalékot".
Ugyanakkor Jurij Vlagyimirovics szem előtt tartotta, hogy le kell küzdeni a nemzetgazdaság irányításának bürokratizálódását. Az ő javaslatára a PB úgy döntött, hogy 20 százalékkal csökkenti az adminisztratív apparátust. Andropov azt is javasolta, hogy jelentősen csökkentsék a miniszterek jelenlétét a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsában, növelve a munkások, kolhozgazdák és alkalmazottak képviseletét.
Ki profitál a KGB befeketítéséből?
1984. január 4-én a Pravda megvitatás céljából közölte "Az általános oktatási és szakiskolai reform fő irányai" című tervezetet. Ezzel Andropov elhatározta, hogy megkezdi a tudományos és technológiai fejlődés felgyorsítását a Szovjetunióban. Tele volt kreatív ötletekkel. Kísérletet kezdeményezett az ipar irányításának átszervezésére, amelynek célja a vállalatok felelősségének és jogainak növelése volt, többek között az, hogy számos kérdésben önállóan dönthessenek...
Mindaz, amit Andropov tervezett, mint mondják, korai halála után darabokra hullott. Jurij Vlagyimirovics egészségi állapota már 1983 júliusában és augusztusában súlyosan megromlott. Szeptember 1-jén tartotta élete utolsó PB ülését. 1983. november 7-én nem volt ott a Mauzóleum pódiumán.
Az intellektus, a politikai tehetség, az etikai kultúra és a nagyszabású állami tevékenységben szerzett tapasztalat alapján Jurij Andropov minden bizonnyal alkalmas volt arra, hogy betöltse az SzKP és a szovjet nép vezetőjének szerepét. És be is töltötte az alatt a rövid idő alatt amíg a párt és egy nagyhatalom élén állt. Egészsége azonban megromlott: a köszvény, amelytől évtizedekig szenvedett, a veseműködés teljes megszűnéséhez vezetett.
Tudott a betegségéről, de remélte, hogy még 2-3 évet kibír, és a XXVII. kongresszusig vezetheti a pártot, hogy az új pártprogramban megszilárdítsa kezdeményezéseit. A sors azonban nem úgy hozta, hogy valóra váljon, ami Jurij Andropov legnagyobb drámája volt... 1984. február 9-én megállt a szíve. Ha még öt évet él, megakadályozhatta volna a párt válságát és a Szovjetunió összeomlását.
...Még nem is érintettük a külpolitikai problémákat (az enyhülési kurzust, az afganisztáni háborút, a szovjet-kínai kapcsolatok bonyolultságát), amelyek alakulásában Andropov szerepe igen jelentős. Ezt nem tettük meg, mert ez nem tartozott e dokumentum tárgykörébe.
Nem kerülhetjük meg azonban Mihail Gorbacsov, mint Andropov politikájának állítólagos továbbvivőjének a kérdését. Igen, Gorbacsovot Jurij Vlagyimirovics a pártvezetői posztra pályázók közül választotta ki. De a többi jelöltje is magas szellemi, politikai és erkölcsi érdemeket szerzett: Gejdar Alijev, Vitalij Vorotnyikov, Jegor Ligacsov, Grigorij Romanov, Nyikolaj Rizskov. Ami Andropov kötődését Gorbacsovhoz illeti, úgy véljük, ez azért volt, mert ez utóbbinak páratlan tehetsége volt ahhoz, hogy olyannak tűnjön, ami nem volt: merész értelmiséginek. Tehetséges utánzója volt az értelmiségi vitalitásnak. Minthogy pedig az intellektualitás a vezető pártkörökben hiánycikknek számított, még a politikailag legkifinomultabbak is hajlandóak voltak az intellektualitás imitációját készpénznek venni.
A politikatörténetben ilyen tévedés még a zsenikkel is megtörtént. Lenin, akinek nagy szüksége volt teoretikusokra a pártban, egy ideig tévesen, komoly marxista teoretikusnak nézte Buharint. Csak halála előtt, a ÖKP(b) 12. kongresszusához írt levelében írta, hogy Buharin soha nem értette meg Marx dialektikáját. Ennek tudatában Sztálin mégis sokáig nyíltan szimpatizált Buharinnal, és megvédte őt Kamenyev és Zinovjev támadásaival szemben az Össz-szövetségi Kommunista Párt XIV. kongresszusán. Ám egyetlen épeszű ember sem nevezné bűnösnek Joszif Visszarionovicsot abban, hogy Buharin elárulta a pártot és a szovjet államot.
Ami Gorbacsovot illeti, nemcsak Andropovot, hanem egy olyan politikai vezéregyéniséget is félrevezetett, mint Gromiko. Mondanom sem kell, hogy az értelmiséggel és a szovjet társadalom nagy részével is ezt tette. Ez az Andropov imitátor nem véletlenül soha nem említette a nevét. Csak egyszer engedte meg magának, hogy megkérdezze: "Mi különlegeset tett Andropov az országért?"
Ehhez nincs mit hozzátennem.
De mégis: mi a fő oka annak, hogy Jurij Vlagyimirovics Andropovot az ellenforradalmi peresztrojka állítólagos főideológusaként, Mihail Gorbacsov ideológiai mentoraként értékeljük? Vegyük észre, hogy egyesek tudatlanságból teszik ezt, mások pedig szándékosan. Azok, akik ezt szándékosan teszik, azt az érthető célt követik - ez a mi meggyőződésünk -, hogy eltereljék a figyelmet az antiszocialista peresztrojka valódi fő ideológusáról, A. N. Jakovlevről.
Különösen figyelemre méltó, hogy Andropov határozottan elutasította Gorbacsov javaslatát, hogy Jakovlev visszatérjen az SzKP KB-ban betöltött felelős munkakörbe, annak ellenére, hogy 1960 és 1973 között különböző pozíciókat töltött be a Központi Bizottságban. Andropov azonban egy nagyon fontos dologra emlékezett az igazolásához: Jakovlev 1973 és 1983 között szovjet nagykövet volt Kanadában, és egyéves kurzust végzett az Egyesült Államokban, a Harvard Egyetemen. Andropov nem mulasztotta el megjegyezni: Jakovlev túl sokáig élt egy kapitalista országban, és ott "született újjá". Jurij Vlagyimirovics soha nem beszélt a levegőbe.
Nem a szószátyár Mihail Gorbacsov, hanem Alekszandr Jakovlev a romboló peresztrojka főideológusa. Ő volt az egyes számú befolyásoló ügynök, akit az Egyesült Államokban és Kanadában képeztek ki. Ezért volt szükségük az ellenünk irányuló ideológiai felforgatás amerikai fejlesztőinek arra, hogy káromolják J.V. Andropovot, hogy eltereljék a figyelmet fő ügynökükről. Annak érdekében, hogy a tömegek tudatába beültessék azt a befeketítésre alkalmazott mítoszt, hogy a KGB vezetése készítette elő a Szovjetunió összeomlását, és hogy a külső erők csak kihasználják ezt.
Ideológiai ellenfeleink példáját követni azt jelenti, hogy megadjuk magunkat nekik, hogy meggyalázzuk nagyszerű szovjet múltunkat, amelyben Jurij Andropov neve az egyik legkiemelkedőbb.
Az eredeti szöveg az OFKP honlapján orosz nyelven az alábbi hivatkozáson található
Юрий Белов: Драма Юрия Андропова (kprf.ru)
A Pravdából szemlézve
2021-08-25 22:06
Fordította: Péter János
[1] Eredetileg össznépi államot használ az orosz a nemzetállamra
[2] véleményeltérés, másként gondolkodás
[1] Az ötödik hadoszlop kifejezés 1936-ban, a spanyol polgárháború idején hangzott el először. Emilio Mola nacionalista tábornok, a Madrid elleni támadás parancsnoka azt mondta a lázadók rádiójában, hogy a város felé tartó négy hadoszlopa mellett van egy ötödik hadoszlopa is, bent a városban, amely majd csatlakozik a katonáihoz, amint azok elérték Madridot. Az ötödik hadoszlop lehet a titokban az ellenséggel szimpatizálók egy csoportja, mely szabotázsakciókat hajt végre a katonai vonalak vagy országhatárok mögött. A taktika kulcspontja, hogy a titkos támogatók befészkelik magukat a megtámadott entitás szervezetébe. A titkos beszivárgás különösen a döntéshozói és védelmi pozíciókba való bejutás esetén eredményes. Ezekből a kulcspozíciókból aztán az ötödik hadoszlop számos dologra felhasználható a rémhírterjesztéstől a kémkedésig és szabotázsakciókig.
[2] Felségjel -oroszul Вымпел
[3] Politbüró (Политбюро) az Orosz Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt Központi bizottságának ülésén alakították meg ezen a néven 1917-ben. Később az SzKP KB Politikai Irodája elnevezéssel lett a párt csúcsszerve. Ez nem tévesztendő össze a magyar PB-Politikai Bizottsággal, mert a Szovjetunióban ilyen nem létezett.
[4] Pjotr Leonyidovics Kapica (oroszul: Пётр Леонидович Капица; 1894. július 8. – 1984. április 8.) szovjet mérnök, atomfizikus, akadémikus. Egyik kezdeményezője a Pugwash-konferenciák nevű, az atomfegyverek betiltását célul kitűző tudósmozgalomnak, amiért 1995-ben Nobel-békedíjat kapott.
[5] Andrej Dmitrijevics Szaharov (Moszkva, 1921. május 21. – Moszkva, 1989. december 14.), orosz magfizikus, politikai menekült, az 1975. évi Nobel-békedíj kitüntetettje. Róla kapta nevét az Európai Parlament 1988-ban alapított emberi jogi kitüntetése, a Szaharov-díj a gondolatszabadságért.
[6] Oleg Petrovich Orlov (born April 4, 1953 in Moscow) is a biologist, participator in post-soviet human rights movements in Russia, chairman of the Board of Human Rights Center “Memorial,” executive board member of the Center's International, Historic-Educational Society.
[7] Julij Boriszovics Hariton (1904-1996) atomfizikus, az szovjet nukleáris fegyvereket fejlesztő egyik laboratórium az Arzamasz -16 igazgatója.
