 |
| A tibeti megállapodás alkotóelemei az adminisztratív autonómia és az önigazgatás kulturális és vallási kérdésekben (2011. május 23-i ünnepségek Lhászában) |
Tibet, mint politikai entitás története a 7. században kezdődik, az első történelmileg dokumentálható király, Szongcen Gampo (604-650) idején. Ez a király egyesítette a klánokat és a településeket Tibet felföldjén és környékén, és ezzel megalapította a tibeti birodalmat. Ő vezette be a buddhizmust és az indiai bráhmi-írást a tibeti nyelvhez igazította. A birodalom átmenetileg regionális hatalom volt, és mint ilyen a Tibeti-fennsík északi részén részt vett a Selyemút körüli történésekben. Itt a Tang-kori Kínával (618-690, majd 705-907) is versenyben állt, amelyet házassági politikával kellett megbékítenie.
A tibeti birodalom a 9. században apró fejedelemségekre esett szét, amelyek változó szövetségekben háborúztak egymással. A politikai és a spirituális szféra összeolvadására is ebben az időszakban került sor. A nemesi családok bizonyos kolostorok és buddhista iskolák támogatóiként működtek, és szerzeteseket és apátokat biztosítottak számukra. Ezeket viszont a politikai hatalmi harcok érdekében használták fel.
A mongol Jüan-dinasztia (1279-1368) alatt a tibeti felföldet a kínai birodalomhoz csatolták. A Jüan-császárok kormányzókat neveztek ki, akik több-kevesebb támogatást kaptak a klánoktól és a
kolostoroktól. A láma, vagy egy adott iskola spirituális tanítójának, mint közigazgatási és politikai vezetőnek a kinevezése megszilárdította a világi és a vallási hatalom összefonódását.
A Ming-korszakban (1368-1644) viták támadtak a különböző tibeti csoportok között, amelyek közül egyesek elismerték a kínai császár fennhatóságát, mások pedig nem.
A 15. század elején alakult ki a tibeti buddhizmus gelug vagy gelugpa iskolája. A "sárga sapkásoknak" is nevezett iskola a mongolokkal kötött szövetségben kezdte uralni a tibeti területet, s így a tibeti buddhizmus legbefolyásosabb (de nem az egyetlen) iskolája lett. A tiszteletbeli Dalai Láma címet (ami annyit tesz, mint "a bölcsesség óceánja") 1578-ban a mongol uralkodók adományozták a gelug iskola központi vezető személyiségének. A Dalai Lámát bódhiszattvának ("megvilágosult lénynek") tekintik, aki elhagyhatta a szamszárát, azaz az újjásszületések körforgását, de együttérzésből, tudatosan reinkarnálódik, hogy enyhítse más lények szenvedését.
A Csing-korszak (1644-1912) alatt Tibetet 1720-ban újra visszaintegrálták a Kínai Birodalomba. A tibeti elit még a kínai fennhatóság idején is viszonylagos autonómiával rendelkezett, ami az egyszerű tibetiek számára azonban teokráciát és kizsákmányolást jelentett. A központi kormányzat meggyengülése során a gyarmati betörések és támadások miatt a teokratikus elit a teljes hatalom megszerzésére törekedett. Ez viszont a nyugati hatalmak, különösen Nagy-Britannia számára kedvezőnek bizonyult.
Spirituális délibáb
A Csing-rendszer 1911-es megdöntése után a polgári demokratikus forradalomnak az is célja volt, hogy megállítsa Kína imperialista hatalmak általi feldarabolódását. A fiatal köztársaság ellenállása ellenére azonban Tibet 1913-ban kikiáltotta függetlenségét, és engedményeket tett Nagy-Britanniának. Ennek ellenére egyetlen más ország sem ismerte el önálló államként.
Tibet teokratikus elitje viszonylag zavartalanul uralkodott a háborúk és a polgárháborúk zűrzavara alatt. Ez a szélsőséges kizsákmányoláson, a jobbágysági rendszeren és a rabszolgaságon alapult, amelyben az elnyomott teremtmények sikoltását a spirituálisan nyújtott délibáb elfojtotta. Miközben a szinte az összes földet birtokló papság és a hűbérurak kis elitje hatalmas vagyonban dőzsölt, az írástudatlan lakosság nagy része középkori körülmények között, mélyszegénységben élt.
A forradalom és a népköztársaság kikiáltása után Kína területi integritását meg kellett őrizni. A Népi Felszabadító Hadsereg nagyrészt harc nélkül tudott bevonulni Tibetbe, ahol csak részben mutatkozott aktív ellenállás. Miközben a feudális elit vezető körei gazdagságukkal együtt távoztak, a 16 éves, ma már világhírű Tenzin Gyatso, a 14. Dalai Láma a Népköztársaság kormányának fontos tárgyalópartnere lett.
1951. május 23-án tibeti és a kínai kormány képviselőinek aláírásával megkötötték "A Központi Népi Kormány és Tibet Helyi Önkormányzata közötti megállapodást Tibet békés felszabadítására irányuló intézkedésekről", amely a népköztársaságba való beolvadást szabályozta. A Dalai Láma október 24-én Mao Ce-tungnak címzett - akiről azt mondta, hogy olyan volt neki, mintha az apja lenne - táviratában megerősítette a megállapodást. Széles körű közigazgatási autonómia és önkormányzat biztosítása kulturális és vallási ügyekben éppúgy része a 17 pontos megállapodásnak, mint a tibeti kultúra, nyelv és írás támogatása. (Lásd a keretes írást.)
A bátortalan reformokat és a modernizáció kezdetét határozottan támogatta a Dalai Láma, aki a Kínai Nemzeti Népi Kongresszus alelnöke lett.
Társadalmi haladás
A reformmozgalom saját lendületet vett. A jobbágyságból felszabadított emberek közül sokan, nem utolsó sorban a Kína más részein tapasztalható társadalmi és gazdasági fejlődésről szóló jelentések által ösztönözve, megkérdőjelezték a középkori uralmi rendszert. A nemesség és a papság fenyegetve érezte magát, és hosszas habozás után megnyerték maguknak a fiatal Dalai Lámát. A tibeti uralkodó körök 1959-ben a 17 pontból álló megállapodást egyoldalúan felmondták. A központi kormány ezt követően visszavonta a megállapodást, és szociális és földreformot kényszerített ki. A feudális egyházi elit már az 1950-es évek közepe óta Nagy-Britanniához és az Egyesült Államokhoz fordult segítségért, és most a CIA által finanszírozott és kiképzett kis hadsereg segítségével lázadást robbantottak ki. A lázadókat legyőzték, és a tibeti uralkodó elit a Dalai Lámával együtt indiai száműzetésbe vonult. Ez egyúttal Tibet felszabadításának befejezését is jelentette.
A száműzetésben élő tibetiek körében - beleértve a Dalai Lámát is - ma már alig vannak olyan releváns erők, amelyek Tibet állami függetlenségét követelnék. Az imperialista államok érdeke, hogy viszályt szítsanak és súlyosbítsák a belső konfliktusokat, az utóbbi időben átkerült - legalábbis átmenetileg - a Tibeti Autonóm Területről a Hszincsiang Autonóm Területre. A Népköztársaság belügyeibe való neokolonialista beavatkozás irányai azonban továbbra is ugyanazok, mint amelyeket az 1950-es években Tibetre is alkalmaztak.
Kivonat a Tibet békés felszabadítására született 17 pontos megállapodásból:1. A tibeti nép egyesülni fog, és kiűzi az imperialista agresszív erőket Tibetből; a tibeti nép visszatér a Kínai Népköztársaság nagy családjának kebelébe. 2. A Kínai Népi Politikai Tanácskozó Konferencia közös programjában elismert nemzetiségi politikával összhangban a tibeti népnek joga van a nemzeti területi autonómia gyakorlására a Kínai Népi Kormány egységes vezetése alatt. ... 4. A központi hatóságok nem fogják megváltoztatni a Tibetben fennálló politikai rendszert. A központi hatóságok nem fogják megváltoztatni a Dalai Láma jelenlegi státuszát, funkcióit és hatáskörét. A különböző rangú tisztviselők a szokásos módon maradnak hivatalukban. ... 7. A vallásszabadsággal kapcsolatos politikát a Politikai Tanácsi Konferencia közös programjával összhangban kell kialakítani A vallási meggyőződéseket, szokásokat és a tibeti nép szokásait tiszteletben tartják, és a láma-kolostorokat védelmezik. A központi hatóságok nem fognak változást bevezetni a kolostorok bevételeit illetően. ... 9. A tibeti nemzetiség beszélt és írott nyelvét, valamint oktatását a Tibetben fennálló körülményeknek megfelelően kell fejleszteni. 10. A tibeti mezőgazdaság, állattenyésztés, ipar és kereskedelem lépésről lépésre fejlődik, és az emberek megélhetése javulni fog a Tibetben fennálló körülményeknek megfelelően. 11. Ami a különböző tibeti reformokat illeti, a központi hatóságok nem fognak kényszert alkalmazni. A tibeti helyi kormányzat saját elhatározásából fog reformokat végrehajtani, és ha a nép reformokat követel, akkor azokat a tibeti vezetőkkel való konzultáció útján kezdeményezik. |
Fordította: Kleinheincz Ferenc
