Kétséges, hogy egy ilyen jelenség széles spektrumára egységes megközelítés alkalmazható-e. Még bizonytalanabbnak tűnik a „jobboldali populizmus” fogalmának alkalmazása, amely elkerülhetetlenül felveti azt a kérdést, hogy olyasmi, mint „baloldali populizmus” létezik-e.

A politikatudomány „jobboldali populizmus” fogalma alatt azokat a pártokat foglalja össze, amelyek sikeres kihívást jelentenek a liberális hegemónia számára. Amennyiben ez a megfigyelés helyes – szerintem igen – akkor ezeket az új pártokat a kapitalista elitek versengése fényében kell elemeznünk, amelyek azon kérdés körül sokasodnak, hogy hogyan kell az egyre elmélyülő politikai és gazdasági válságban kormányozni.

Igaz, hogy populista baloldali pártok sikere a liberális hegemónia ugyanazon válságából ered. De a baloldal célja egy gazdasági-szociális és internacionális reformprogram megvalósítása, amely a demokrácia kiépítését és megerősítését tartalmazza. A populáris baloldali politika és a jobboldali populizmus nem ugyanazon politikai stílus két variánsa, hanem szociális tartalma szerint pont egymás ellenkezője.

Miben áll ez a különbség?

Egészen jobbra állnak azok a pártok, mint a FIDESZ Magyarországon, vagy Jog-és igazságosság Pártja (PiS) Lengyelországban, amelyek ki tudták használni a szovjet modellből való fájdalmas átmenetet a brutális neoliberalizmusba. Ez azonban csak azért volt lehetséges, mert ez a folyamat a posztkommunista pártok vezetésével ment végbe, akik neoliberális szociáldemokratákká alakultak át. Aztán ott vannak az újfasiszta tömegpártok, Franciaországban (Rassemblement National, RN, egykor Front National) vagy Olaszországban (Lega, egykor: Lega Nord), akik a szociáldemokráciával szembeni csalódottságból profitálnak, miközben a jobboldali pártok néhány gazdag EU-országban (Skandinávia, Németország, Ausztria) a középosztály félelmeit használják ki, akik joggal félnek a szociális lecsúszástól. Beszéljünk erről a párt konglomerátumról, de a fasizmus fogalmával óvatosnak kell lennünk. Először is azért, mert az a rezignáció kifejezése lenne, ha a választók egy jelentős részét „fasisztaként” egyszerűen leírnánk. Ehhez járul hozzá, hogy a fasizmus egy történelmi fogalom. Nem lehet elválasztani a Holocaust-tól, a Keleten lezajlott (megsemmisítő) háborútól és az összes többi szörnyű bűncselekménytől, amelyet a fasiszták mindenütt elkövettek, ahol hatalomra kerültek. De az éremnek van egy másik oldala is. Az 1920-as és 30-as évek klasszikusainak, mint pl. Arthur Rosenberg, Otto Bauer, Walter Benjamin, Käthe Leichter, Leo Trockij és mások műveinek tanulmányozása során meglepődéssel tapasztaljuk, mennyire erősen hasonlítottak a fasiszta mozgalmak hatalomra kerülésük előtt mindahhoz, amelyet ma a politikatudomány jobboldali populizmusnak tekint.

Ténylegesen, a történelmi fasizmus a kapitalizmus addig még ismeretlen válságának terméke volt. Ebben a vonatkozásban párhuzamba állíthatók a mai helyzettel Európában. A válság az egész társadalmat érinti és szétrombolja a jóléti államok bázisát is, amelyen az osztályok között létrejött kompromisszum nyugszik, amelynek létrejöttében a szociáldemokraták szerepet játszottak.

Európa jelenleg egy olyan transzformációs folyamatban van, amelyre gazdaságilag, politikailag és mentálisan nincs felkészülve.

Ennek alapján az eliteken belül két politikai opció kristályosodik ki: az egyik a nemzeti érdekek és az európai integráció által létrejött korlátok között fokozatos alkalmazkodással és óvatos mérlegelésekkel manőverezik. A másik opció abban áll, hogy mindazokat az akadályokat, amelyek a liberális demokráciák alkotmányai nyomán a válságból való kilábalás autoriter útjában áll, felrobbantsák. Az ideológiai formák ebben különbözőek: nemzeti sovinizmus, patriarchális nőszerepek restaurálása, rasszizmus, mind annak a kísérletnek az ideológiai pillanatképei, amelyek során a nemzetállamok szándékolt erősítése elkerülhetetlenül európaellenes álláspontok kialakulását hozza magával. Ezzel együtt jár annak kockázata is, hogy a régi imperialista konfliktusok újból kiéleződnek az európai államok között.

Egyelőre még nem dőlt el, hogy a fenti koncepciók közül melyik fog felülkerekedni.

Itt nem valamiféle összeesküvésről van szó az uralkodó osztályokon belül, hanem különböző polgári pártok versenyéről, közöttük a szélsőséges jobboldali pártokról is, az elit anyagi és mediális támogatásának megszerzésében.

A különbség az államhoz való viszonyban van. Minden szélsőséges jobboldali mozgalom, amelyik hatalomra kerül, célul tűzi ki az államapparátus struktúrájának és karakterének megváltoztatását. Ez „forradalmi módon” következhet be, mint 1933-ban Németországban, vagy lépésről-lépésre történő intézményi változások formájában, mint ahogy ezt mi Magyarországon és Lengyelországban megfigyelhetjük. Mindenesetre a cél, a jogállamiság megbénítása, a szervezett politikai és kulturális ellenzék terének beszűkítése és felszámolása annak érdekében, hogy megóvják a kapitalista kleptokraták csoportjának hatalmát a „nemzet vezető személyisége körül”.

Mint említettem, politikai szempontból nem segít a fasizmusról beszélni. Másrészt a fasizmus fogalma az analízis szempontjából fontos, mert világossá teszi, hogy az egyenlet független változója - az uralkodó osztály meghatározott részei érdekeinek és szövetségeinek súlya – dönti el, hogy a szélsőséges jobboldali pártok hatalomra jutnak vagy sem.

Mi a helyzet a munkásosztállyal?

A munkásosztály szerepe egy nagy, ideológiailag lefoglalt téma, különösen Franciaországban. Mivel a szélsőséges jobboldaliak (Rassemblement National) felemelkedése és a Kommunista Párt (PCF) hanyatlása egy időben történt, nyilvánvalónak tűnik, hogy a munkásosztálynak tradicionálisan a PCF által képviselt része átment az RN-hez.

Erről vannak empirikus kutatások. Mégis a feltételezett közvetlen szavazatcsere a szélsőséges jobboldaliak és a kommunista párt között kivételes eset. Tipikus, hogy a választók, akik a Szocialista Párt (PDS) és a PCF által alakított kormányokban csalódtak, nem vettek többé részt a választásokon, miközben az RN befogadta azokat a munkásosztályból származó jobboldali szavazatokat, amelyek korábban is léteztek.

De itt nem csupán egy statisztikai összefüggés hibás értelmezéséről van szó.

Már maga a „munkásosztály” fogalma is félrevezető, mivel az ide sorolt személyek csoportjainak jelentősen különböznek egymástól nem, vallás, képzettség, ipari ágazattok és a foglalkoztatottság biztonságának minősége szerint.

Egy alaposabb elemzés világos politikai és ideológiai különbségeket mutat ki a munkásosztályon belül, azok között, akik szavazatukkal az RN-t támogatják és azok között, akik a baloldalra szavaznak. Mert sem a baloldal nem lett jobboldali, sem a jobboldal nem lett baloldali.

Az Expaces Marx által a 2016-os elnökválasztás első fordulójában végzett közvélemény kutatás szerint, jóllehet Jean-Luc Mélenchon és Marine Le Pen szinte egyaránt a szavazatok 20 %-t szerezték meg, világos volt tartalmilag a bal és jobb oldal közötti különbség. Miközben Le Pen támogatói számára a „Biztonság” és „Bevándorlás” döntően befolyásolta választói motivációikat, az „Egészségügyi ellátás” a „Környezet” és a „szociális biztonság” voltak a legfontosabb okok azok számára, akik Melenchon-ra szavaztak.

Különösen erős különbségek voltak az erősen válságtól érintett Észak-Franciaországban, mindkét irányzat választói között 3 strukturális jellemzőben: 1. Képzettségi szint – minél magasabb volt a képzettségi szintje a munkásoknak, annál több szavazatot kapott Mélenchon. 2. A munkaszerződések stabilitása – minél erősebb a munkaszerződések stabilitása, annál erősebb volt a tendencia, a baloldalra szavazni. 3. Minél inkább ki volt szolgáltatva egy ipari régió vagy ipari ágazat a globális piacoknak, annál erősebben tendáltak a munkások arra, hogy Le Pen-re adják szavazatukat. Így az az állítás, hogy a francia munkásosztály teljes egészében szélsőséges jobboldalivá vált volna, egy hamis leegyszerűsítés, amely semmilyen empirikus vizsgálatot nem áll ki.

A baloldal reakciói

Az, hogy a baloldal hogyan reagál a szélsőséges jobboldalra, politikai áramlatoktól és nemzeti hagyományoktól függ. 3 spontán cselekvési forma ismerhető fel:

Egyik cselekvési forma a spontán, anarchikus antifasizmus, amely militáns neofasiszta marginális csoportokkal való konfrontáció alapján egy jött létre. Kinyilvánított céljuk, hogy elzárják a fasiszták elől a nyilvánosságba való bejutást és fizikailag is ellenálljanak, ha azok megkísérelnének ebbe az előlük elzárt térbe betörni. A neofasizmust a polgári állam organikus részének tekintik, amelyet meg lehet támadni. Az antifasizmust és az antikapitalizmust egymás szinonimájának tekintik

Másik cselekvési forma egyrészt a munkásosztály szocio-ökonómiai érdekeinek egymással szembe állítása, másrészt az emberi jogok védelme, a nemek egyenlősége és a szolidaritás a migránsokkal és menekültekkel. Azzal szoktak érvelni, hogy az utóbbi csoportokkal való erősebb szolidaritás a „munkásokat” a jobboldal karjaiba löki, mintha a munkásosztály nem állna különböző rétegekből, amelyek magától értetődően nőket, migránsokat és más kisebbségeket is magukba foglalnak.

Harmadrészt egy fentiekkel látszólag teljesen ellentétes pozíció, amelyet a mérsékelt baloldali liberális antifasizmus képvisel. Ők a szélsőséges jobboldali pártokat és felelőtlen populista vezetőiket teszik felelőssé, akiket rasszizmusukkal és nőgyűlöletükkel – jogosan –szociálisan pathológikusnak tekintik, akik a szerintük képzetlen alsó osztályok alacsonyabb emberi ösztöneire apellálnak. Ezért nem hozzák összefüggésbe a kapitalizmust és a kapitalizmus válságának szociális hatásait. Végső soron az általuk javasolt politikai eszköz, a szélsőséges jobboldaliakkal való szembeforduláshoz a politikai közép már bejáratott pártjainak az erősítése, mint „a kisebbik baj”. Ez a stratégia hibás, mert figyelmen kívül hagyja, hogy a politikai közép a jobboldali nyomás alatt egyre több elemet befogad a szélsőséges jobboldali témákból, ami által a baj és a veszély nem kisebb, hanem nagyobb lett.

Ténylegesen a szocio-ökonómiai osztály tematika és az emberi jogok, a menekültekkel való szolidaritás, a demokrácia, a nemek egyenlősége és az ökológiai transzformációk összekapcsolása nagyon nehéz feladat.

Nem tartom helyesnek utóbbiakat az „identitáspolitika” fogalma alatt összefoglalni és leértékelni, mivel az emberi méltóságért folytatott univerzális harc a munkásosztály objektív érdeke. A néha hivatkozott különbség az osztály - és a szövetségi politika között elrettentő módon emlékeztet az 1930-as évek ideológiai szembeállítására az „osztály - osztály ellen” és a „népfront” között.

Sokkal inkább meg kell találni a helyes kombinációt egy modern osztálypolitika és a között az igény között, hogy a lehető legszélesebb szövetségeket hozzuk létre, amibe bevonjuk a feminizmust, a menekültekkel való szolidaritást valamint az ökológiai mozgalmakat, amelyek civilizációnk lényeges kérdéseivel foglalkoznak.

Nincs semmi okunk arra, hogy feltételezzük, a humanista értékek alapján létrejövő összefogás az osztálytudatnak útjában állna. Épp ellenkezőleg: ez segíthet abban, hogy a mai munkásosztályt megértsük, olyannak, amilyen: multinacionális, számos etnikumhoz tartozó, nő, munkanélküli, önálló, bizonytalan (prekárius) körülmények között élő, a gondozói szektorban, a magánszektorban vagy éppen a közszférában foglalkoztatott.

Gondoljunk arra, hogy az antifasizmus mindig egy kulturális mozgalom is volt. Ma még inkább annak kell lennie, mivel a neoliberalizmus folyamatosan megsemmisíti a humanista értékeket és ezzel a nacionalizmus és fasizmus minden formájának egyengeti az utját. A kultúra – széles értelemben véve – a humanizmus és az összefogás számára hatalmas forrásokat képez, mivel egy új, szolidáris életmód alkotóelemeit fedezi fel.

Szerző: Walter Baier, 2021. április 21

Walter Baier, bécsi közgazdász, 1994 és 2006 között az Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) elnöke, a Volksstimme osztrák hetilap szerkesztője volt, 2007 és 2020 között transform! europe network politikai koordinátora.

https://www.transform-network.net/de/netzwerk/autorinnen/detail/walter-baier/          

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

Forrás: https://www.transform-network.net/de/fokus/overview/detail//fifty-shades-of-brown-remarks-on-the-fight-against-the-neo-fascist-right/       Eredetileg megjelent: Quistioni 1/2021 (változtatásokkal)