Interjú Ailbethe Smyth feminista aktivistával
Ailbhe Smyth a Coalition to Repeal the 8th Amendment egyik alapítója, amely 2013-ban alapított civiltársadalmi platform, célja az 1983 óta az ír alkotmányban rögzített szinte teljes abortusztilalom feloldása. A koalíció később a Together for Yes iniciatíva három oszlopának egyike lett, 2018-ban kampányt vezetett a nyolcadik alkotmánykiegészítés eltörléséért és a terhesség -megszakításhoz való jogért. Ezen a népszavazáson nagy többség, több mint 66 % szavazott a javasolt alkotmányváltoztatásra, miközben a szavazás Írország egyik legnagyobb arányú választási részvétele mellett történt. Ezen túl Aibhle 2015-ben is mérvadóan részt vett abban a sikeres szavazási kampányban, amely a leszbikus és meleg párok házasságának egyenlő jogokat követelt a heteroszexuális házasságokkal. Aibhle, a Dublini University College vezető akadémikusakén társalapítója volt a Nőkutatásoknak. Számos anyagot publikált a feminizmus, a politika és a kultúra témáiban.
Smtyh az Our Bodies – Our Choice – Our Decisions [2](2021. Március 4.) webszeminárium vendége volt.
Małgorzata Kulbaczewska-Figat: Már közel 40 éve vagy aktív a női jogokért folytatott küzdelemben…
Ailbhe Smyth: A 70-es évek vége óta vagyok aktív. Az ír nők számára ez egy nehéz időszak volt. Egyrészt egy gazdasági recesszióban éltünk, másrészt az egyházak visszavágtak, keményen felléptek a nőjogi mozgalmak akkori aktivitásai ellen. Ebben az időben a katolikus egyház teljes abortusz tilalom mellett lépett fel és követelte ennek megfelelő kiegészítés felvételét az alkotmányba. 1981-ben kampányuk ténylegesen sikert hozott – és az én első kampányom, aktivistaként , ez ellen az alkotmány kiegészítés ellen folyt. Nagyon-nagyon nehéz volt! Az ír nők csak az 1960-as évek végén nyerték el a jogot arra, hogy középiskolában tanulhassanak. Lányom az 1970-es években született, és mivel nem voltam összeházasodva az apjával, ezért automatikusan törvénytelen gyerekként anyakönyvezték. Nagy botrány volt emiatt és ameddig ez a törvény érvényben volt, a lányom az én halálom esetén nem lett volna jogosult nyugdíjra.
1973-ban házasodtam meg. Az egyetem, ahol dolgoztam, ezt követően közölte velem, hogy nem dolgozhatom többet teljes munkaidőben.
Az előírások egyszerűen nem engedték meg, hogy férjezett nő állami intézményekben dolgozzon. Szerencsére ugyanebben az évben egy új törvény lépett hatályba, amely ezt a tilalmat megszüntette. Az 1990-es évek közepéig tilos volt elválni, és csak nem sokkal azelőtt engedélyezték a fogamzásgátló szerekhez való szabad hozzájutást. A házasságomat, amely 6 hónap után szétesett, hivatalosan csak akkor lehetett felbontani, amikor az 1990-es évek közepén a törvény megengedet a válást.
Terhesség megszakítás – nem szabad elfelejtenünk! – már az alkotmányban a „meg nem született élet” érdekében bevezetett garanciák előtt is illegális volt. Életfogytiglani börtön járt érte.
Mint a gyilkosságért…
Pontosan! Nemcsak a terhességét megszakító nő, de az egészségügyi szakember is, aki a nőnek segített, büntethető volt emiatt. Még napjainkban is, a jelenlegi ír jogszabályok szerint, amelyek sokkal jobbak a korábbiaknál, a terhesség-megszakításban való segédkezés bűntett – amennyiben a terhesség megszakítás a nagyon szűkre szabott törvényes feltételeknek nem felel meg.
Térjünk vissza a saját történetedhez - a 70-es években egyedül nevelted a lányodat és egyidejűleg az egyetemen dolgoztál…
Azon kevés nők egyikeként, akik gyermekük megszületése után egyáltalán dolgozni mentek. Ezt el kellett magyaráznom a lányomnak és elmondani neki, mennyire nagyszerű dolog ez, mert így tudtam pénzt keresni kettőnk számára. Egyedül gyermeket nevelő anyák abban az időben a társadalomban borzasztóan stigmatizáltak voltak. A brutális igazság csak évekkel később derült ki arról, ahogy hajadon, terhes lányokat apácák által vezetett intézményekben bezárva tartottak és gyakorlatilag rabszolgaként bántak velük. Az állam és az egyház ebben az ügyben kéz a kézben haladtak.
Írország a változások kezdetén állt. Éppen beléptünk az Európai Unióba. Gazdasági helyzetünk, amely az előző évtizedekben nagyon nehéz volt, lassan javult. Az ír lakosság hozzáfogott, hogy az országot ne csupán pénzkeresés miatt hagyja el, hanem azért is, hogy utazzanak, üdüljenek, ahol az emberek saját szemükkel láthatták, mennyire más az élet másutt. És aki nem utazott, az mindezt a tv-ben látta.
1983-ban az egyház megkapta, amit akart. Az ír alkotmány nyolcadik kiegészítésében a meg nem született magzat élethez való joga ugyanolyan védelemben részesült , mint a nő élete. A szavazatok 67 %-a támogatásával a népszavazás elfogadta ezt a kiegészítést. Ami azt jelenti, hogy ezt a törvényt néhány nő is támogatta…
Még ha Írországban az első változások be is indultak, az ország még mindig teljesen a katolikus egyház befolyása alatt állt. Az egyháznak óriási befolyása volt az iskolákban és az egészségügyben. Emberek ezrei számára az egyház szexuális kérdésekben a legnagyobb tekintéllyel rendelkezett. Tehát igen, számos nő szavazott ezen a népszavazáson az abortuszhoz való jog ellen. Ezért vagyok meggyőződve arról, ha ezt a népszavazást 20 évvel korábban tartották volna meg, akkor nem 67 %., hanem több mint 80 %-os igen szavazatot kapott volna. Az a tény, hogy a népszavazáson résztvevők közel egyharmada az egyház ellen szavazott, bizonyítja, hogy társadalmunkban nagy változások voltak folyamatban.
A nyolcadik alkotmány kiegészítés közel 40 évig érvényben volt. 2018-ban népszavazással érvényét vesztette.
Ez alatt az egész időszak alatt a nőmozgalom aktív, látható, harcos és sikeres volt. 1990-ben Mary Robinson személyében a köztársaság elnökének választottunk egy nőt, Mary Robinson ügyvédnőt, a terhesség megszakítás és az LMBT közösség egyenlő jogainak támogatóját. Mindkét mozgalom, a nőmozgalom és az LMBT egyre jobban erősödtek és érettebbek lettek Írországban.
1992-ben egy további népszavazás volt az abortuszkérdésben. Egy nagyon szomorú alkalomból, egy emberi tragédia miatt szerveztük. Egy 24 éves lányt a család egyik barátja megerőszakolt és megakadályozták, hogy a lány Nagy-Britanniába utazzon, terhesség megszakításra. Végülis mégis elutazott és elvetélt. A népszavazáson 3 kérdésre akartunk választ kapni: joga van-e egy nőnek arra, hogy informálódjon arról, milyen lehetőségek vannak más országokban a terhességmegszakításra? Lehetséges legyen-e szabadon utazni, ha az utazás célja az abortusz? Az öngyilkosság kockázata fenyegetés az anya egészségére és ez indokolja a terhesség megszakítást? A válasz mindhárom kérdésre: igen.
Ez a változás nagy jelentőséggel bírt. Hivatalosan is elismerték, hogy léteznek terhesség-megszakítások, amelyeket a tilalom ellenére is elvégeztek.
Előtte nem volt ez köztudott? Nem voltak "földalatti" abortuszok?
Nem igazán. Hosszú évekkel ezelőtt, az 1920-as és 30-as években a nők üzletek és gyógyszertárak hátsó szobáiban tudtak olyan „dolgokat” vásárolni, amelyek vetélést okoztak. 1976-ben életbe lépett a brit abortusztörvény. Az 1970-es években azok a nők, akik terhességüket meg akarták szakítani, oda utaztak. Ezt persze nem tehette meg mindenki: sokaknak nem volt elég pénzük hozzá, másoknak nem volt lehetőségük arra, hogy gyerekeiket elhelyezzék, mialatt ők nem voltak otthon…Így aztán megszülték a gyerekeket és igyekeztek őket amennyire tudták, felnevelni. Ezekről a nőkről nagy hallgatás van, olyan óriási a csönd, amit soha nem lehet megtölteni.
Egy másik tényező is hozzájárult a gondolkodás megváltozásához: az ír neoliberalizmusunk. Mert az emberek számára a fogyasztás egyre fontosabb lett és egyre anyagiasabbak lettek. A régi hit, hogy az isten figyel minket és mindent kézben tart, eltűnt. A társadalom szekuralizálódott, egyúttal az egyház egy harakirit követett el – gyerekek szexuális abúzusáról történetek sora került nyilvánosságra, amelyekben az elkövetők papok voltak. Egyik pap a másik után lepleződött le és egyre újabbak jöttek hozzá…Ez egy óriási sokk volt. Az egyház nem tudta tovább fenntartani tekintélyét.
Lengyelországban is az egyház az, amelyik alázatos, szófogadó politikusokkal kéz a kézben a törvényes abortusz tilalmat érvényesíti. A lengyelországi nyilvános vitákban gyakran hallunk párhuzamokat Írországgal, és ezt a kapcsolatot gyakran reménnyel telten hangsúlyozzák: ott is végül felrobbant a keresztény egyház teljhatalma, tehát mi is elérhetjük ezt. Mi is végigjárjuk azt az utat és felépítünk egy nyitott társadalmat.
A két állam nőmozgalmának alaposabb tanulmányozása során azonban a nőmozgalmak fejlődésében több különbséget, mint megegyezést találunk. Amikor lengyel nők az utcára mennek, akkor olyan jogokért harcolnak, amelyekkel nagymamáik és anyáik korábban rendelkeztek. Mi Írországban ezzel szemben olyan jogokat követeltünk, amelyek korábban egyáltalán nem léteztek. A lengyel katolikus egyház aktuális pozíciójával egy vákuumot tölt be, amely a reálszocializmus bukása után keletkezett. Nem maga az egyház áll a bukás szélén, hanem a keletkezett vákuumot saját koncepcióival töltötte ki és most is, mint korábban, engedelmes szövetségesei vannak: az ultrajobboldali politikusok.
Vagyis a harc számunkra sokkal keményebb lesz?
Talán igen, talán nem. A legfontosabb, hogy nem szabad feladni. A nőknek nem szabad az utcáról visszavonulni. Állandóan láthatóaknak kell lenniük és újból és újból ismételniük kell: Mi itt maradunk mindaddig, ameddig ti el nem mentek! Csak egy tömegmozgalommal lehet valóban győzni. Az Európai Parlament is megszólal és fontos dolgokat mond, de nincs valódi hatalma. Az Európai Bizottság? Nem bátor és nem igazán érdekli a szexualitás vagy a nemek közötti egyenlőség kérdései.
Írországban a 2000-es években a társadalom meg volt győződve: a nyolcadik alkotmány kiegészítést el kell törölni. Sajnos a törvénymódosítás előtt még egy tragédiának kellett bekövetkeznie…
2012-ben a 31 éves Savita Halappanavar vérmérgezésben meghalt. Ha nem utasították volna el abortusz kérelmét, akkor még ma is élne.
Ez az eset sokkolta Írországot. Egy nő, aki azért jött el hozzánk, hogy nálunk éljen és dolgozzon, akinek születési helyén, Indiában lehetősége lett volna terhességét megszakítani, meghalt. A mi törvényeink ölték meg őt. Szégyenletes volt.
Ebben az időben indítottuk el kampányunkat az azonos neműek házasságának elismeréséért. Dolgoztam ebben a kampányban és azt mondtam: ha mi kivívjuk az azonos neműek házasságának jogát, akkor megnyerjük az abortuszhoz való jogot is.
Ez valószínűleg egy további különbség Lengyelország és Írország között, hogy egyszerűbb volt az LMBT személyek jogait kiküzdeni, mint az abortuszhoz való jogot.
Pedig így volt! Leszbikus és meleg párok a házasságkötéshez való jogért folytatott harcukkal kinyilvánították a heteroszexuális többség számára: Olyanok akarunk lenni, mint ti! Engedjétek meg, hogy ne kelljen másoknak lennünk! Olyan ügyért harcoltunk, ami széles körben elfogadott volt. Nem volt legális, de elfogadott. A szeretetről beszéltünk, a stabilitás szükségszerűségéről, gyerekgondozásról, biztonságról.
Az abortuszhoz való jogért folytatott harcban a helyzet más. Itt nemcsak szép és kellemes dolgokról van szó, hanem olyan dolgokról, amelyekbe az emberek nem szívesen gondolnak bele. A férfiak alapvetően kerülik a terhesség megszakítás témáját. A nők…megértik, hogy létezik, ha valaki terhes, de a gyereket nem akarja, vagy nem tudja kihordani – de nem akarnak ebbe belegondolni. És ehhez jön az egyház álláspontja: abortusz = gyilkosság, az élet megsemmisítése….Ez a téma számunkra is olyan nehéz volt, hogy még néhány aktivistánk is, akik a népszavazás előkészítésében aktívan részt vettek, amely végülis a nyolcadik alkotmány kiegészítés eltörléséhez vezetett, azt mondta: én az abortusz mellett vagyok, mindenki számára, de az abortusz nem tetszik nekem! Nagyon óvatosnak kellett lennünk és gondosan kellett megválasztanunk a nyelvi kifejezéseket, amelyeket alkalmaztunk. Ez a mozgalom radikális balszárnyára is vonatkozott. Hiszen nem arról szólt a mozgalom, hogy ideológiai vitákat eldöntsünk, vagy, hogy azokkal beszéljünk, akik már meg voltak győződve küzdelmünk helyességéről, hanem arról volt szó, hogy egy társadalmi változást indítsunk el.
Személyes tapasztalatainkra építettünk és azt kerestük, hogy mi köthet bennünket össze. Újból és újból hangsúlyoztuk: az abortusz az egyenjogúság és az emberi jogok témájába tartozik. Azt mondtuk: ha nők elnyerik a jogot a döntések meghozatalára, akkor azzal az állam azt bizonyítja, hogy számára az egyenlőség fontos, de azt is mutatja, hogy egy emberi, tisztességes állam szeretne lenni.
Lengyelországban az egyház verbálisan nagyon agresszívan harcol a nőmozgalom ellen, még akkor is, ha botrányok sorozata miatt rossz a híre. Írországban is így volt?
Az egyház az 1980-as években harcolt az abortusztilalomért és az 1992-es majd 2002-es népszavazások előtt ennek megfelelő kampányokat indított. 2018-ban feladta. A püspökök nem nyilatkoztak. Ehelyett léteztek az abortuszellenes szervezetek, akik állították, hogy az abortusz egyszerűen gonosz dolog. Az egyház felismerte, hogy az emberek már nem hallgatnak rájuk, hanem saját döntéseiket hozzák meg. Mint ahogy a fogamzásgátló szerek esetében is, amelyet sokan szintén bűnnek tekintetnek, de mégis mind az ír mind a lengyel nők használják őket. 2018-ban az egyház Írországban elveszítette politikai befolyását. Lengyelországban úgy tűnik, hogy még politikai erővel rendelkezik. De ez nem jelenti automatikusan, hogy a lengyel nők harca jogaikért nagyon hosszúnak kell lennie. Argentínában az egyház nem robbant úgy fel, mint Írországban, mégsem tudta feltartóztatni a terhesség megszakítás legalizálásáról szóló törvényt. A legfontosabb az, hogy a nőmozgalom ne adja fel a küzdelmet, újból és újból kimegy az utcára, új jogokat követel, és azokat a jogokat is hangsúlyozza, amelyeket már sikerült kivívniuk. Ugyanis ezek a jogok nem örökre érvényesek és könnyen visszavonhatók.
Véleményem szerint a lengyel nők harca egy új dimenziót is megmutat. Harcuk kihívás az extrém jobboldaliak, a jobboldali kormány számára, akinek reakciói más országok jobboldali szervezeteit inspirálják. Amikor férfiak és nők világossá teszik, hogy a jobboldali víziókat nem fogadják el, a jobboldali víziók nemzetközi győzelmének útjában állnak. A lengyel nők nemzetközi szolidaritást érdemelnek, és azt a kormányt, amelyik egyrészt a nők demonstrációira brutális rendőri beavatkozással válaszol, másrészt tolerál olyan helyszíneket, ahol kiplakátolják hogy „LMBT személyeket itt nem fogadunk el”, el kell ítélni. És ha a kormány az utca hangját figyelmen kívül hagyja, akkor a nőknek ki kell mondaniuk: mi pedig a ti törvényeiteket nem vesszük figyelembe. Meg fogjuk találni azt az utat, amellyel nevetségessé tudjuk tenni a törvényeiteket. Mi minden létező szinten harcolni fogunk.
Ez már ma is létezik. Az Abortion Dream Team[3] csoport aktivistái támogatják a terhesség megszakítás végrehajtására szervezett külföldi utakat. Más csoportok pedig a gyógyszeres terhesség megszakításhoz szükséges eszközök előteremtésében segítenek. Úgy tűnik, hogy a nők érzik, hogy bennünket az önszerveződés és a szolidaritás menthet meg, mert a kormány nem hajlandó vitába bocsátkozni a tiltakozókkal, még akkor sem, amikor százezrek voltak az utcán és a felmérések szerint 70 %-uk a nők oldalán álltak.
Ezeknek a nőknek a kezdeményezései csodálatosak. Egyidejűleg azonban a témáról hangosan kell beszélni. Az európai szinten folytatott abortuszvitát össze kell kapcsolni a demokráciánkról folytatott vitával. A terhesség-megszakításához való jog esetén arról van szó, hogy kinek van joga a nők éltét kontrollálni – hogy egy nőnek joga van-e arra, hogy önmaga döntsön, vagy, hogy bizonyos csoportok megkapják a jogot arra, hogy a nőket kontrollálják.
Az abortuszért folytatott harc nem morális harc, az egyház pedig az egyike a legerkölcstelenebb és legálszentebb intézményeknek. Ennek a küzdelemnek a tétje egy tekintélyelvű, autoriter társadalom létrehozása.
Neked is az a benyomásod, hogy az autoriter jobboldaliak profitálnak a világjárványból, miközben a baloldaliak folyamatosan defenzívában vannak? Hogy a jobboldaliak azok, akik a társadalom félelmeit a maguk hasznára tudjak fordítani, miközben a baloldaliak legjobb esetben azt mondják: „Itt az idő, hogy alternatívákat fejlesszünk ki a neoliberális kapitalizmussal szemben” – ha egyáltalán mernek fellépni a kapitalista szabályok ellen. Mi nem merjük megtenni a lépést a kitalálástól a gyakorlatba való kivitelezésig, miközben a jobboldaliak új követőket nyernek meg.
Pontosan! Írországban a szélsőséges jobboldal mozgalmának eddig nincs sok tagja, de egyre több támogatót nyernek – a világjárvány és a munkanélküliség hulláma, amely a járvány következtében előállt, oda vezetett, hogy az emberek félősebbek, deprimáltabbak lettek és nyitottabbakká váltak a szélsőséges jobboldal javaslataira. Ez az egyik oka annak, amiért én jelenleg a Le Cheile kiépítésén dolgozom, - a baloldal által kifejlesztett platform, annak érdekében, hogy a szélsőséges jobboldal extrém javaslataira válaszoljanak. Ugyanakkor tudom, hogy önmagában egy blokáddal nem sokat érünk el. Az embereknek meg kell ismerniük érveinket és koncepciónkat és meg kell tapasztalniuk, hogy a jobboldaliak javaslatai életidegen szlogenek, hogy szélsőséges ötleteikkel az emberek problémáit nem tudják megoldani, és hogy mi tudjuk, hogyan lehet munkahelyeket megmenteni. Nekünk baloldaliaknak intelligensebbeknek és határozottabbaknak kell lennünk, és mi tudjuk, hogyan kell beszélni emberekkel, akik szenvednek a válságtól. A nőjogokért folytatott harc ezzel a küzdelemmel szorosan összefonódik: mivel a válság egész ágazatokat semmisít meg, amelyekben nők és fiatalok dolgoztak – kiskereskedelem, vendéglátás és turizmus.
Egy interjúban azt mondtad, hogy olyan világról álmodsz, amelyik valódi egyenjogú struktúrákra épül, és hogy önmagadat teljes büszkeséggel nevezed „aktivistának”, Mi a kulcsa annak, hogy a mi aktivizmusunk – szabadjon csatlakoznom ehhez az álomhoz – eredményes legyen?
Nehéz erre általános érvényű receptet adni, és én egy kicsit kontraproduktivnak tartom, ha nekem az ír tapasztalatok alapján tanácsokat kellene adnom a Lengyelországban harcoló nőknek! Néhány dologban azonban biztos vagyok. Én mélyen gyökerezem a feminista tradíciókban, mert onnan jövök, de ugyanakkor azt gondolom, hogy nekünk, aktivistáknak sohasem szabad globális jelentéseket és összefüggéseket figyelmen kívül hagynunk. Mert nagyon sok probléma vár megoldásra, amelyek nem léteznek egymástól függetlenül. Az én esetemben vannak dolgok, amelyekért nekünk Írországban harcolunk kell – ilyen a a szigetre érkező menekültek botrányos ellátása. Ilyen az elhanyagolt lakáskérdés. Vagy az idősebb emberek helyzete – itt saját nevemben is beszélek – akiket a járványban gyakorlatilag feladtak.
Ugyanakkor az emberekkel úgy kell beszélnünk, hogy érezzék, hogy az, amit mondasz, hiteles és az ő és a te életedhez kapcsolódik. Mit fogsz tenni – kérdeztük a határozatlanokat – ha a lányod nem tud terhesség megszakítást elvégeztetni? Ha az unokád meleg és nem házasodhat? Arra ösztönöztük az embereket, hogy gondolkozzanak el saját magukról, és bátorítottuk őket a kölcsönös megértésre és szolidaritásra.
Az aktivizmus bázismunka. Munka emberekkel, az utcán. A szociális médiák nagyon jók, de ugyanakkor végülis csupán darab papír és egy toll! A szociális médiák támogatják a szervezést, de a legfontosabbak a tömegmozgalmak. A szociális médiák számunkra egy hálózat, de a parlament előtt demonstráló embertömegek azok, akik végül elérik, hogy a kormányok reszkessenek és engedjenek az emberek akaratának.
Gondolod, hogy mi ezt az egyenlő jogokon alapuló világot megalkotjuk és magunkat és a bolygókat is meg tudjuk menteni a pusztulástól?
Nem tudom. De gyávaság és felelőtlenség lenne, ha nem harcolnánk ezért. Tudom, hogy nem tudok mindenkit meggyőzni és nem tudom minden ember életét megváltoztatni. ..De számomra elfogadhatatlan lenne, ha a halálhoz és romboláshoz vezető rendszerek és struktúrák ellen nem tiltakoznék. Teljes erőmmel. Mert túl nagy a tét.
Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó
Bev. kép: Savita Halappanavar halálát követően az ír nők abortuszhoz való jogot követelnek. Foto: Wikimedia Commons
Forrás: https://www.transform-network.net/de/blog/article/ailbhe-smyth-wir-brauchen-eine-abtreibungsdebatte-auf-europaeischer-ebene-verknuepft-mit-einer-deba/
Eredetileg megjelent: https://strajk.eu/kobiety-nie-moga-skladac-broni-rozmowa/
[1] http://krauszemma.hu/mi-is-az-az-lmbtq/
Az LMBTQ egy betűszó, a szexuális és nemi kisebbségek összefoglalására használatos, és az angol ’LGBT’ rövidítésből származik. A betűszóban minden egyes szó kifejez egy-egy szubkultúrát, közösséget és hozzátartozó szervezetet.
Leszbikusok
Azon nők, akik romantikus és szexuális vonzalmat éreznek más nők iránt.
Melegek
A ’meleg’ szó egyaránt jelölhet nem heteroszexuális férfit és nőt, ugyanakkor többnyire azon férfiakat értik alatta, akik romantikusan, szexuálisan vagy érzelmileg is férfiakhoz vonzódnak.
Biszexuálisok
Olyan emberek, akik férfiakhoz és nőkhöz is vonzódhatnak romantikusan, szexuálisan vagy érzelmileg. Ez a vonzódás nem feltétlenül azonos szintű.
Transzneműek
Gyűjtőfogalom, azok az emberek tartoznak ide, akiknek a nemi identitása és/vagy nemi önkifejezése eltér a biológiai nemüktől. Ebbe a kategóriába soroljuk a transzszexuális, transzvesztita/cross-dresser vagy egyéb transz* személyeket.
[2] https://www.transform-network.net/de/kalender/event/our-bodies-our-choice-our-decisions/ (A mi testünk, a mi választásunk, a mi döntésünk)
[3] http://aborcyjnydreamteam.pl/aborcja-musisz-wiedziec/aborcja-domowa/
