 |
| Lenin szobra és egyéb emlékművek a budapesti Memento Parkban. (Szoborpark / Wikimedia Commons) |
Az Európai Parlament elítélte a kommunizmust, egyenértékűként a nácizmussal. A történelem fantáziaolvasatának alapján, a törvényjavaslat minden „radikalizmust” „totalitáriusnak” gyaláz – és elutasítja azoknak az erkölcsi magasabbrendűségét, akik a fasizmus ellen harcoltak.
1945 májusában, amikor még füst gomolygott Hitler Adolf birodalmának romjai felett, az IFOP francia közvélemény-kutató megkérdezte a polgároktól, hogy szerintük melyik ország játszotta a legnagyobb szerepet a náci Németország legyőzésében. Egy óriási, 57-százalékos többség a Szovjetuniót tartotta a döntő szereplőnek, az USA 20 és Britannia 12 százalékával szemben. Az IFOP újra elvégezte ugyanezt a felmérést 1994-ben, amikor a Szovjetunió maga már összeomlott, és úgy találta, hogy az érzékelések radikálisan megváltoztak. Öt évtizeddel később, csak 25 százalék vélte úgy, hogy a Szovjetunió járult hozzá a legtöbbel a szövetségesek ügyéhez, az Egyesült Államok 49 és Britannia 16 százalékával szemben.
A történelmi emlékezet elég megbízhatatlan tud lenni. Nemcsak, hogy a történelem a távolba sodródik, amint a múltképünk fakul. A történelmi emlékezet inkább olyasmi, ami egy aktív folyamat során változik, amelyben minden nemzedék újra értelmezi a neki átadott világot. Ebben az esetben, könnyen látható hogyan változik a Szovjetunió uralkodó nyugati képe 1945 után, miután a hidegháború, Sztálin Nyikita Hruscsov általi megtagadása, zavargások a keleti tömbben és a végső összeomlás, mind aláásták ennek az államnak mint e nemes ügy főszereplőjének a II. világháború végén élvezett presztizsét.
A történelmi emlékezet nem csak egyszerűen változik; a pop-kultúra reprezentációi, valamint az aktív politikai erők aktívan átformálják. Így kell értenünk az Európai Parlament „az európai emlékezet fontossága Európa jövőjére nézve” nevű határozatának ez év szeptember 18.-i elfogadását. Az S&D (balközép), a Renew (liberális), EPP (kereszténydemokrata) és ECR (konzervatív) csoportok által támogatott indítványt minden „totalitárianizmus” elítéléseként nyújtották be, az 1939. augusztusi Molotov–Ribbentrop paktumot ötévtizedes, az európai projekt és a NATO által ma már megszüntetett elnyomás kezdőpontjának véve.
Van itt valami eléggé ravasz történet. A paktum valóban Lengyelország Wehrmacht általi inváziójának azonnali elindítója volt – provokálva a náci Németország elleni brit-francia hadüzenetet. Titkos klauzulákat is tartalmazott, amelyekkel Berlin és Moszkva uralmi zónákat osztott fel Kelet-Európában, amelyek a Szovjetunió elleni 1941. júniusi német támadásig maradtak fenn. Sztálin részéről ez nem csak „lélegzetvételi szünet” volt a szovjet védelem kiépítéséhez, de a rendkívüli cinizmus jellemző aktusa is Kelet-Európa lakossága felé. Megrázkódtatás is volt a kommunisták számára szerte Európában, akiket az előző években a hitlerizmussal szembeni harcos szembenállás mozgatott.
Ennek ellenére kétségbe vonhatjuk, hogy a paktum „okozta a II. világháború kitörését”, vagy azt, hogy a háború semmi más nem lett volna, mint Európa náci-szovjet megosztása. Tény, hogy Hitler már az 1920-as években tervezte a háborút, és a valóság – amelyet hamarosan az indítványban nem említett események bizonyítottak – az, hogy a Szovjetunió mind a saját háborús politikájának a fő áldozata (27 millió halott), mind a nácizmus elleni küzdelem fő szereplője volt. Az 1930-as évek eseményei során a konzervatívok Britanniában és Franciaországban „békítgették” a náci vezért – megengedték neki a német újrafelfegyverkezést tiltó versaillesi egyezmény megsértését és szemet hunytak a spanyolországi fegyveres beavatkozása felett, elutasítva a Sztálin által javasolt náciellenes szövetséget.
Ezeket a történelmi érveket már jócskán elkoptatták. De számunkra fontosabb az indítvány címében foglalt kérdés; az, hogy mit mond a történelem adott változata „Európa jövőjéről”. Ez, végül is, a mainstream antikommunizmus radikalizálása. Mint Primo Levi valaha megjegyezte, még Alekszander Szolzsenyícin sem írt le semmi hasonlót Treblinkához vagy Chelmnohoz – ez a határozat a „kommunizmust” mégis egyszerűen népirtónak minősíti. A magyar és lengyel antikommunizmusra, valamint az „antitotalitárius filozófiára” építve, az Európai Parlament határozata nemcsak a sztálinista atrocitásokat ítéli el, hanem az államszocializmus egész gyakorlatát – még a Sztálinnal szemben álló kommunistákat is – mint a nácikkal és haláltáboraikkal egyenértékűt.
Ez legalábbis azt a célt szolgálja, hogy még a legdurvább lengyel vagy magyar nacionalizmust is a feláldozás és a jóvátétel fogalmaival ábrázolják. Úgy látszik, a nácikat már eléggé elítélték, de a kommunistákat nem. Mint a lengyel Jog és Igazság Párt (PiS) fogalmazza, „a zsidókat kompenzálták a II. világháború eseményeiért, de a lengyeleket soha sem”. (Ez a legyilkolt zsidók „lengyelségét” is világos módon tagadja.) Az indítvány a kommunizmust mint az európai demokráciát aláásó rákot is ábrázolja, még olyan országokban is, ahol tényleges kommunista erők szinte nincsenek. Mint a McCarthy-ista Amerikában is, az „antikommunizmus” messze nemcsak a kommunistákat támadja.
Ez különösen észrevehető Lengyelországban, ahol a PiS folyamatos felhívása a „kommunisták” elleni tisztogatásra egy haragos nacionalizmus kötőanyagául szolgál. Míg 1989 antikommunista forradalmában annak a vezetője, Jarosław Kaczyński centrista kereszténydemokratának mutatta magát, ma szélső jobboldali figura, aki „antikommunista” csatát vív még a politikai baloldaltól messze álló erők ellen is. Az úgy nevezett „lusztrációs” (vagy „dekommunizáló”) kampány állítása szerint a volt kommunistákat sosem tisztították ki megfelelően – és amikor a lengyel alkotmánybíróság nem-alkotmányosnak és antidemokratikusnak bélyegezte a PiS „lusztrációs” intézkedéseit, a bírókat egyszerűen beépített kommunistáknak minősítették.
Hasonló fejleményeket találhatunk Magyarországon is, ahol a szélső jobboldali (1989-ben liberális) vezető Orbán Viktor jócskán ebben az évtizedben indított háborút a „kommunizmus” ellen. 2011-ben új alkotmányt vezetett be, amelynek a középpontja a „Szent Korona” archaikus szelleme, a családi értékek és a kereszténység, míg a „köztársaság” szót törölte az ország nevéből. Így még az 1990-es alkotmányt is lecserélte, azt állítva, hogy ez a dokumentum megőrzött egy „kommunista” vázat, a maga republikánus és világi jellemzőivel. Magyarországon minden kommunista jelképet (a vörös csillagot és a sarló-kalapácsot is) betiltottak; a „kommunizmus” elleni harcot rutinszerűen minden ellenzék törvényen kívül helyezésére használják.
Ez megfelel annak, amit Richard Seymour „kommunizmus nélküli antikommunizmusnak” nevezett – a gyakorlat, amelyben az olyan vezetők, mint a brazil Jair Bolsanaro és az olasz Matteo Salvini (és előtte Silvio Berlusconi) kulturális háborút viseltek a „kommunizmus” ellen, még ha a baloldal már meg is szűnt létezni vagy centrista-neoliberális álláspontokra váltott. Valós kommunisták hiányában a szélső jobb valamilyen más démonnal (észlelhetően faji kisebbségekkel) helyettesíti őket, vagy egyszerűen demokratikus-republikánus értékeket mutat fel mint a „nemzeti kultúra” és a „józan ész” ellenségeit. A harc a „kulturális marxizmus” ellen hasonló szerepet játszik az USA „alt-right” diskurzusában is.
Az antikommunizmusnak ezt a változatát reklámozza az Európai Parlament határozata és a „sztálinista” fenyegetés felidézésének adott módja is. Minden tömeges kommunista politikai formáció hiányában, még ott is, ahol ilyenek valaha kormányoztak, ezt a történetet inkább fegyverként használják egy másik nagy mumus, Oroszország ellen, amelyet azzal vádolnak, hogy „torzítja a történelmi tényeket és tisztára mosogatja a szovjet totalitárius rezsim által elkövetett bűnöket”, „a demokratikus Európa elleni, annak megosztására irányuló információs háborúja” részeként. A kört négyszögesítve, az 1945 után emelt szovjet háborús emlékműveket mint a „totalitárius ideológia” eszközeit ábrázolják, amelyeket Oroszország még ma is ránk erőltet.
E célból, a határozat az érdekek egy különös kombinációját képviseli a nyugati liberális centristák és a visegrádi négyek nacionalista erői között, akik számára „Oroszország” a nagy ellenség egy megújult hidegháborúban. Azoknak, akik orosz kezet látnak Trump győzelmében, a Brexitben, vagy az Andrew herceg elleni támadásokban, kétségtelenül hősiesebbnek tűnik magukat a „totalitariánizmus” ellen küzdő keresztes lovagoknak gondolni. Ez az oroszellenes megszállottság az antifasizmus példátlan megtagadásához vezet még olyan pártok által is, mint az Olasz Demokraták (egy jórészt az Olasz KP-ból származó párt) és az UK Labour, amelyek megszavazták az Európai Parlamentben az indítványt.
A II. világháború története nem erkölcsdráma. Winston Churchill Hitler nagy ellenfele volt a Brit Birodalmat védelmezve. A német ellenállás olyan tisztelt alakja, mint Claus von Stauffenberg, támogatta a lengyel rabszolgamunka felhasználását és Hitler területi hódításainak a védelmét. Az erre motiváltak bizonyosan megtalálják a kommunista ellenálló harcosok által elkövetett indokolatlan gyilkosságok eseteit. Voltak az indítványban nem említett olyan bűnök is, mint a Vörös Hadsereg (és kisebb mértékben a nyugati hadseregek) katonái által elkövetett tömeges nemi erőszak.
Ezek a tények rászolgálnak a megfelelő történelmi vizsgálatra, amelyet valóban maguk után is vontak. Amit nem tehetnek, az az ideológiák történelmének a relativizálása, amely kétségtelenül faji háborúhoz, hódításhoz, a nők és a kisebbségek leigázásához vagy rabszolgaságához vezet. A kommunizmusnak, vagy valójában általában a „radikális ideológiáknak” a nácizmushoz hasonlítása az Európai Parlament által csak ezt eredményezheti. Senki sem próbálhatja azzal tenni rossz hangzásúvá a Holocaustot, hogy a háború utáni lengyel szocialista rezsim körülményeihez hasonlítja. Ennek a vitatható vádnak a gyújtópontja elkerülhetetlenül ellenkező irányú, azt állítva, hogy a kommunisták „nem jobbak” a náciknál.
Eltekintve a történelmi tudatlanságától, az Európai Parlamentet egészen más cél motiválja: meghatározni kik a legitim szabadságharcosok. Az indítvány szponzorainak megítélése szerint ez a kategória Emmanuel Macrontól Orbán Viktorig látszik húzódni, de a neoliberalizmus és a NATO baloldali ellenzői nem tartoznak ide. E vonatkozásban figyelemre méltó a kifejezett hivatkozás a NATO-ra mint a „szabadság” és az „európai család” fő támaszára, együtt a közép-keleteurópai országokban „az EU közreműködésével végrehajtott reformokkal és szociális-gazdasági fejlesztéssel”. Itt nemcsak az európai projektet általában, de a NATO-t, valamint a neoliberális átstrukturálást is úgy ábrázolják mint a totalitárianizmustól védő gátat.
1945 után sok demokratikus ország megtiltotta fasiszta vagy náci pártok újramegjelenését. Az országtól függően nagyobb vagy kisebb tisztogatást végeztek a korábbi rezsim személyzetén. A keleti tömb összeomlása után ezt az eljárást utánozták sok közép-keleteurópai országban, amelyek betiltották a kommunista pártokat. Ma a „sztálinista” veszély tisztán képzeletbeli, de a Salvinihez, Orbánhoz, és Kaczyńskihoz hasonlók az „anti-totalitárianizmust” használják a baloldal megbélyegzéséhez, tagadva, hogy ők maguk fasiszták.
A „Totalitárianizmus öröksége” című hathatós cikkében Owen Hatherley felidézi a budapesti emlékparkot, a magyar sztálinizmus emlékműveinek a „temetőjét”. Ott vannak az 1956-os forradalom által ledöntött Sztálin-szobor csizmái, de a szovjet háborús emlékművek, sőt a Nemzetközi Brigádoknak, a Spanyolországban a fasizmus ellen harcolt szociáldemokratáknak és kommunistáknak tisztelgők is, akiket most elítélnek mint megannyi totalitáriust. 1989-ben Orbán dicsérte Nagy Imrét, a kommunista vezetőt, akit 1958-ban kivégeztek, mert szembefordult a SZU-val. 2018-ban eltávolították az ő szobrát is mint totalitárius emlékművet. Ha a kommunizmus valóban egyenértékű lenne a nácizmussal, ez eléggé hasonlítana a Schindler listája másolatainak az égetéséhez.
Ezért az Európai Parlament „totalitárianizmusra” vonatkozó határozata ellenzésének semmi köze Sztálin védelméhez, az olyan bűnök tagadásához, mint a katyni mészárlás, vagy annak az állításához, hogy a Molotov–Ribbentrop paktum csak egy békemegállapodás volt. A történelem meggondolatlan átírásáról van szó a legsekélyesebb politikai célokból, amelyben a náci holocaustot egyszerűen azért relativizálják, hogy Oroszországot rossznak tüntessék fel. A liberálisok gyakran állítják, hogy ők „a tények” mellett állnak ki az olyan alakok állításaival szemben, mint a demokráciánkat aláásni próbáló Orbán és Salvini. Ha ők valóban ilyen elkötelezettek eme ügy iránt, azzal kezdhetnék, hogy elutasítják a történelem szélső jobboldali vízióját.
David Broder a francia és az olasz kommunizmus egyik történésze. Jelenleg könyvet ír az olasz demokrácia válságáról a hidegháború utáni időszakban.
Ford. Szende Gy.
