A biotechnológia gyors fejlődése további szabályozásokat követel ahhoz, hogy a kísérletek biztonságosak legyenek, ellenőrizzék a potenciálisan veszélyes tudás terjedését, valamint annak az etikáját, hogyan alkalmazzák a tudást. Az ilyen szabályok hatékony világméretű kikényszerítése azonban látszólag lehetetlen – és ez potenciálisan rémisztő perspektíva.
CAMBRIDGE – A biomedicinális előrehaladás a legutóbbi évtizedekben jelentős előnyöket hozott – főleg a világ szegényebb része számára, akiknek az életkilátásai drámaian javultak. A jövő azonban veszélyesebbnek látszik. Bár a folyamatos innováció tovább javítja az emberek életét, újabb fenyegetéseket is jelent, és élesen felvet néhány etikai dilemmát magával az emberi élettel kapcsolatban.
Először is, egyes tudósok egyre szélsőségesebb módszereket keresnek, hogy meghosszabbítsák az emberi életet. Bár szinte biztos, hogy örülnénk egy meghosszabbított, egészségben töltött életnek, sokan közülünk nem szeretnék meghosszabbítani az életet, ha az életminőségünk, vagy a prognózisunk egy bizonyos küszöb alá süllyed. Félünk attól, hogy például a demencia áldozatává válunk, és mások segítségétől vagy rokonszenvétől függjünk. Az orvosi fejlesztések elmossák az élet és a halál közötti átmenetet is. Manapság a halált általában “agyhalálnak” tekintjük, amikor az agyműködés minden jele megszűnik. Mostanában azonban azt javasolják, hogy indítsuk el mesterségesen a szívet újra az “agyhalál” után is, hogy átültethető állapotban “frissen” tartsuk az átültethető szerveket. Egy ilyen lépés növelné a transzplantációs sebészet morális kétértelműségét. Például máris vannak gátlástalan “ügynökök”, akik meggyőzik az embereket az alulfejlett országokban, hogy adják el a szerveiket, amelyeket azután jóval magasabb áron adnak tovább gazdag potenciális recipienseknek. Ezek a kétértelműségek és a donorhiány csak nőnek. Tehát az egyik prioritás az lenne, hogy xenotranszplantációt végezzenek – eltávolítva szerveket sertésekből és más háziállatokból – rutinos és biztonságos módon. És ennél is jobb, máris elérhető megoldás lenne a helyettesítő szervek 3D nyomtatása, hasonló technikákkal, mint amit már kifejlesztettek mesterséges hús gyártására. A mikrobiológia előnyei is kétélű fegyvernek bizonyulhatnak. Igaz, hogy a jobb diagnosztika, a vakcinák és antibiotikumok segítenek fenntartani az egészséget, kontroll alatt tartani a betegséget és megfékezni a járványokat. De ez a valódi haladás máris egy veszélyes evolúciós ellentámadást váltott ki a patogének részéről, azzal, hogy a baktériumok immunissá válnak azokra az antibiotikumokra, amelyeket éppen a visszaszorításukra használunk.
Ez a növekvő rezisztencia máris a tuberkulózis újjáéledéséhez vezetett. Újabb antibiotikumok nélkül a műtétek utáni kezelhetetlen fertőzések kockázata olyanná kezd válni, mint száz évvel ezelőtt. A létező antibiotikumok túlzott használatának megelőzése – beleértve az amerikai szarvasmarháknál történő használatot is – és az új kezelések ösztönzése ezért egy sürgős rövid- és hosszú távú prioritást jelent.
És mégis, kockázatokkal jár a javított vakcinák fejlesztésére irányuló verseny is. 2011-ben holland és amerikai kutatók kimutatták, hogy meglepően egyszerű a H5N1 influenza vírust még virulensebbé és átvihetőbbé tenni. Néhányan úgy érvelnek, hogy egy lépéssel a természetes mutációk előtt járva könnyebb lenne a vakcinákat rövid távú megrendelésre előállítani. A kísérletek bírálói azonban rámutatnak olyan veszélyes vírusok kockázatára is, amelyek szándéktalanul szabadulnak el, vagy bioterroristák férnek hozzá az új technikákhoz. A biotechnológia gyors fejlődése megköveteli, hogy felfedezzük azokat a szabályokat is, amelyek biztonságossá teszik a kísérleteket, ellenőrizzék a potenciálisan veszélyes tudás terjedését, valamint annak az etikáját, hogyan alkalmazzák a tudást. Az ilyen szabályok hatékony világméretű kikényszerítése azonban látszólag lehetetlen. Ha valamit meg lehet tenni, akkor valaki, valahol meg fogja tenni. Ez egy potenciálisan rémisztő perspektíva. Miközben egy nukleáris fegyvert állítunk elő, speciális célú technikákat kell alkalmaznunk, míg a biotechnológia kis méretű, kettős hasznosítású eszközöket használ. Tény, hogy a biohacking egy növekvő népszerűségű hobbi és versenyjáték. Mivel világunk egyre összekapcsoltabbá válik, a legrosszabb lehetséges biokatasztrófák mérete nagyobb, mint valaha. Mégis sok ember tagadja ezt. Ma egy természetes járványnak sokkal nagyobb hatása lenne, mint a múltban volt. A tizennegyedik század közepén az európaiak például érthetően fatalisták voltak, és a falvak tovább működtek akkor is, amikor a Fekete Halál elpusztította a lakosság felét. De ma, sok fejlett országban a jogosultság érzése olyan erős, hogy a társadalmi rendszer omlana össze, ha egy járvány miatt csődöt mondana az egészségügyi ellátórendszer. Az sem jelent pánikkeltést, ha világossá teszik a biológiai hibák vagy a bioterror kockázatait.
Végül is, egy mesterségesen elszabadított patogén terjedését sem előre jelezni, sem megállítani nem lehet. Ez a tény meggátolja, hogy a kormányok, sőt még a speciális célokat követő terrorista szervezetek biológiai fegyvereket használjanak. De egy magányos terrorista biotechnológiai tudással nem érezné magát szükségszerűen ennyire korlátozva, ha azt hinné, hogy túl sok ember él a Földön. Mind a biológiai hiba, mind a bioterror lehetségessé válik az elkövetkező tíz-tizenöt évben. És a kockázat még nagyobbá válik hosszabb távon, ha lehetségessé válik vírusokat tervezni és szintetizálni. A végső rémálom egy olyan biológiai fegyver, amely a közönséges nátha fertőző hatásához hasonló lenne. De talán a legnagyobb dilemma magával az emberi lénnyel kapcsolatos. Valamikor a jövőben a genetikai módosítás és a kiborg technikák lehetővé teszik az emberek mentális és fizikai átalakítását. Továbbá, egy ilyen fejlődés – egyfajta világi “intelligens tervezés” – csak évszázadokat venne igénybe, szemben a százezer évekkel, amelyek a darwini evolúcióhoz szükségesek voltak. Ez valóban megváltoztatná a játékot. Ma, amikor csodáljuk azt az irodalmat és tárgyakat, amelyek az antik korból fennmaradtak, évezredeken keresztül átnyúló tiszteletet érzünk ezek iránt a régi művészek és civilizációk iránt. “Az emberi természet” évezredek óta nem változott. De nincs okunk azt feltételezni, hogy a mostantól számított néhányszáz évvel későbbi uralkodó intelligenciák bármilyen rezonanciába kerüljenek velünk, még ha valamilyen algoritmikus módon meg is értenék, hogyan viselkedtünk. Vajon felismerhetően emberek lesznek még ? Vagy addigra az elektronikus szervezetek veszik át a világot ? Ez mindenki számára titok.
* Lord Martin Rees (1942-) brit csillagász, kozmológus, a Royal Society elnöke 2005-2010 között, a cambridge-i egyetem emeritus professzora. Szaktudományán kívül tudománypolitikával, tudománytörténettel, társadalmi kérdésekkel is foglalkozik.
