Nem vagyok Boris
2019. augusztus 26.
A vezető Brexit-pártiak, kezdve Boris Johnson brit miniszterelnökkel, arra törekednek, hogy úgy ábrázolják Görögország korábbi pénzügyminiszterét, mintha velük értene egyet. És bár világos, hogy jobban tudják, örülniük kellene, hogy sok maradni akaró ugyanezt a pongyola analógiát alkalmazza.
ATHÉN – Amióta Boris Johnson beköltözött a Downing Street 10-be, azt ígérgeti, hogy újratárgyalja az Egyesült Királyság kilépési megállapodását az Európai Unióval, miközben a Brexit sok ellenzőjének azt a hagyományos bölcsességet ismételgeti, hogy az UK új miniszterelnöke “azt teszi, amit Varufakisz” és hasonló módon kudarcot fog vallani.
Katya Adler a BBC-től azt közölte Brüsszelből, hogy az EU hivatalnokok arról beszélnek, hogy “Varufakiszt játszik” – nevezetesen, “‘sok értelmetlen találkozóról’ Johnson kormányfővel – mivel ők azt hiszik, hogy ez történt Görögország ellentmondásos pénzügyminiszterével a görög adósságválság csúcsán.” Lord Adonis, egy korábbi munkáspárti közlekedési és oktatási miniszter ehhez az összehasonlításhoz még hozzátette csodálatát a német kancellár iránt: “[Angela] Merkel úgy kezeli Britanniát, mint Görögországot, és Johnsont, mint Varufakiszt,” írta a Twitteren. Johnson bizonyára jót szórakozik ezen. Tudja, hogy a 2016 júniusában Brexit-népszavazás előtti kampányban az ellentétes oldalon álltunk. Miközben ő elhíresült buszában járta Britanniát, a kilépés mellett kampányolva, én le-föl utazgattam az Egyesült Királyságban, olyan politikusokkal, mint a munkáspárti John McDonnell és a zöld párti Caroline Lucas, arra biztatva a szavazókat, hogy álljanak ellen a Brexit szirénhangjainak. De Johnson túl okos ahhoz, hogy törődjön ezzel. Megállapítva, hogy a kemény Brexit-hívők stratégiailag sokkal ravaszabbak, mint a maradni akarók, Johnson, meg jobbkeze, Dominic Cummings, és Michael Gove, egy régi kabinet-miniszter és vezető kilépni akaró, tudják, hogyan kell megosztani ellenfeleiket és uralkodni felettük. Két hónappal a 2016-os Brexit-referendum előtt a The Times-ban írt egy könyvemről (És a gyengéknek kell szenvedni ?), amelyben felvázoltam, hogyan vált az EU egy közös piacból egy kemény, antidemokratikus monetáris unióvá – csak éppen azt felejtette el megemlíteni, hogy ellenzem a Brexitet vagy bármely más mozgalmat, amely az EU vagy az euró szétverésére irányul. Hasonlóan, egy évvel ezelőtt, Johnson, hivatkozva az Adults in the room c. könyvemre, ezt írta a Telegraph hasábjain: “Mint … Varufakisz elmagyarázta, a görögök tragédiája az volt, hogy soha nem volt bátorságuk azt mondani EU-s kioktatóiknak, hogy eltévednek,” elfelejtve megemlíteni, hogy a Grexit nem volt a célom. Nemrégen a Brexit-párti Telegraph emlékeztette olvasóit: “Korábban, a Brexit folyamatában… Varufakisz előre jelezte, hogy ha az Egyesült Királyság tárgyalni kezd az EU-val, Brüsszel ugyanarra az útra fog kényszeríteni bennünket és jobban tennénk, ha kilépnénk…” És még hozzátette: “Boris Johnson … vette az üzenetet.”
Az egyetlen lecke, amit a jelek szerint Johnson megtanult tőlem, hogy soha ne kezdj úgy tárgyalni, hogy nem készülsz fel arra, hogy az eredménytelen lesz. De ez egy olyan lecke , amit bizonyára minden értelmes ember tud, olyan szomorú kivételekkel, mint Johnson elődje, Theresa May, és a korábbi görög miniszterelnök, Alexisz Ciprasz. A nagyobb lecke, amit meg kellene most tanulnia, hogy egy holtpont az elszánt Johnson és egy eredendően rugalmatlan EU között nagy károkat okozhat egész Európában.
A kommentátorok és politikusok szeretik a Brexit-Grexitből összemosni mindazt, ami számukra érdemes. Az tény, hogy mindkét országban népszavazásokat tartottak, amelyeknek az eredménye szembement az EU vezetők vágyaival, ami megkönnyíti a párhuzamot. De az analógia olyan felszínes, hogy akadályozza azoknak a lényeges problémáknak a megértését, amelyekkel országaink szembenéznek, és ami még rosszabb, közelebb hozhatnak egy kölcsönösen káros megállapodás nélküli kilépést. Soha nem szorgalmaztam a Grexitet (és ennek eredményeképpen sok barátot veszítettem el a baloldalon). A görög választók azért választottak meg bennünket 2015 januárjában, hogy véget vessünk a szükségtelen megnyomorításnak, amelyet az a nevetséges politika kényszerített rájuk, amely a gazdasági recessziót humanitárius válságba fordította át. Sem ők, sem én, mint az EU-val hivatalosan tárgyaló fél, nem akartunk ütközni velük. Mindössze annyit kértünk, hogy értelmes politikát folytassanak, amely lehetővé teszi, hogy életképesen és méltó módon maradjunk a monetáris unióban. Három nappal megbízatásom átvétele után az eurozóna pénzügyminiszterei által alkotott Eurocsoport elnöke, Jeroen Dijsselbloem, a Grexittel fenyegetett, ha kitartunk amellett, hogy újra tárgyaljuk a lehetetlen államadósságunkat és a vele járó önveszélyes megszorításokat. Erre azt feleltem: A legrosszabbat teszi ! Ez nem volt blöff. Miközben nem akartam Grexitet, a görögök többsége azt hitte, ahogyan én ma is, hogy az eurón belüli adósságátrendezések rosszabb következménnyel járnak. Röviden szólva, a Grexit volt az a fegyver, amelyet az EU kovácsolt és használt arra, hogy az egymást követő görög kormányokat arra kényszerítse, hogy elfogadják országuk bebörtönzését a viktoriánus dologházak neoliberális változatába. Ezzel szemben, a Brexit egy hazai elgondolás volt, amely a laissez-faire angolszász kapitalizmus és a kontinentális korporativizmus közötti strukturális összeférhetetlenségben gyökerezett, és egy olyan koalíció hozta létre, amelybe Britannia arisztokráciájának egyes csoportjai beépítették a Margaret Thatcher ipari vandalizmusa által összetört munkásosztályi közösségeket. Ezek a szavazók kétségbeesetten meg akarták büntetni London kozmopolita elitjét, mert az úgy bánt velük, mint egy régóta leépített állatállománnyal. Ironikus módon, ahogyan az EU establishmentje kezelte Görögországot, jelentősen hozzájárult a Brexit hajszálvékony többségéhez. Sok rokonszenves résztvevő, akik ott voltak a Brexit-ellenes kampányomban, főleg Észak-Angliában, megmagyarázta nekem, miért nem veszik figyelembe a maradás melletti érveimet: “Azok után, hogy láttuk, hogy az EU hogy bánt az önök népével, nem szavazhatunk a maradásra,” mondták nekem közülük sokan.
Tehát, ha összekeverjük a két ügyet, amelyben szembekerültek az európai establishmenttel, ez tiszta bolondság. Amikor a maradni akarók, mint Lord Adonis, vagy egy, az EU bürokráciájába beágyazott BBC újságíró úgy írja le Johnsont, mint egy új Varufakiszt, a saját ügyüknek ártanak. Theodore Roosevelt helyesen mondta, hogy nem hazafias dolog nem támadni az USA elnökét, ha országa szempontjából hibásan cselekszik. Hasonló módon, ha alávetem magam az Eurocsoport Grexit-fenyegetésének, ez lett volna a leginkább Európa-ellenes cselekedet. A célom az volt, hogy erősítsem Európát azzal, hogy elfordítom a megszorítások uniójától a közös jólét birodalma felé. Szemben Johnson kormányával, friss demokratikus mandátumunk volt, amint az a 2015 július 5-i referendumon kiderült, ahol egy haladó, Európa-párti stratégiára szavaztak; nem akarunk Grexitet, de felkészülünk rá, ha szükséges. Ha ez sikerült volna, Európa ma erősebb lenne, egységesebb és képesebb lenne szembeszállni Johnson természetes szövetségeseivel a Fehér Házban. Ciprasz meghajolt, és ennek négy év újabb válság lett az eredménye, friss szelet kaptak a Brexit vitorlái, és egy gyengébb EU, mivel az átfogó megszorítás hozzájárult az eurozóna gazdasági gyengélkedéséhez. Azok, akik azt hiszik, hogy az EU elitjével szembeni támadás eleve Európa-ellenes, nem értik meg, hogy ennek az elitnek a csendes elfogadása a kemény Brexitesek legjobb szövetségese. Abban segítik Johnsont, hogy Dijsselbloem, és ne Varufakisz módjára cselekedjen.
Forrás: /commentary/false-parallel-varoufakis-boris-johnson-helps-brexiteers-by-yanis-varoufakis-2019-08
