Monthly Review Online, 2019. július 18.

Európában és Észak-Amerikában a fővonalú politika fokozódóan két ellenséges táborra oszlik: az egyik oldalon konzervatív reakciósok vannak, akik az imperializmust dicsőítik és fel akarják támasztani, a másikon pedig magukat progresszívnek valló liberálisok és szocialisták, akik különböző mértékben a szégyenüket fejezik ki a múlt miatt, de tagadják, hogy az imperializmus bármilyen jelentős módon folytatódna, meghatározva a gazdag és a szegény országok közti viszonyokat. Még a rabszolgaságért és a gyarmatosításért járó kártérítésekről szóló vita keretei is a múlt bűneinek a korrekciójára vonatkoznak, kizárva minden olyan gondolatot, hogy a természet és az élő munka imperialista kirablása a modern “poszt-koloniális” világban is rohamosan folytatódik.

Ennek a rövidlátásnak az egyik oka az, hogy az imperializmust összetévesztik a gyarmatosító megszállással. Eltekintve Írország északi részétől és a megszállt Palesztinától, a gyarmatok a múlt részei, tehát – vélik – az imperializmus szintén. De a gyarmati uralom az imperializmus több lehetséges formájának csak az egyike; a nem változó lényege a humán és a természeti vagyon rablása. A kapitalizmus kifejlesztette a rablás sokkal hatékonyabb módjait, mint hadseregeket küldeni szegény országok kifosztására és népük lemészárlására. Éppen úgy, ahogyan a rabszolga-tulajdont a bérrabszolgaság csendes kényszere váltotta fel, amelyben a dolgozók a munkájukat “szabadon” adják el a kapitalistáknak, a gyarmati rablást az váltotta fel, amit eufemisztikusan “szabad kereskedelemnek” ismerünk.

A kávé költségei

Tekintsük meg, például, az üzletláncok valamelyikétől 2,5 GBP-ért vásárolt csésze kávét. A farmernek, aki művelte és begyűjtötte a kávét, ebből mindössze 1 p jut. Az utóbbi években a zöld kávébab világpiaci ára zuhant. A 2 GBP/kg-os ár reálértékben közel a legkisebb a történelemben. A világ kávéjának 94%át termelő 25 millió kis farmer közül soknak ez a termelési költségénél is sokkal kevesebb. Közép Amerikában, például, a kávétermelő farmereknek 3,3-4,1 GBP-re van szükségük csak a költségeik fedezéséhez, így jelenleg abszolút semmit sem keresnek a kemény munkájukkal és a gyermekeikével, akik tipikusan segítenek a betakarításban. Kereset helyett, az adósságuk nő, a gyermekeiket éhezni látják; egyesek koka, ópium vagy marihuána termelésére kényszerülnek, sokan teljesen elhagyják a birtokukat és elindulnak az USA határai, vagy a felduzzadt városok körüli hatalmas nyomortanyák felé.

Az ábra feliratai:

Cím: Egy 2,5 GBP-s csésze kávé költségeinek megoszlása

Alcím: Forrás: “A babtól a csészéig, a kávéja költségei” Chelsea Bruce-Lockhart és Emiko Terazono, Financial Times, 2019. jún. 4.

Költségek, felülről lefelé:

Kávéfarmer – Feldolgozó, szállító, kereskedő – Pörkölő – Tej – Csésze, keverő, szalvéta – Profit – Adó – Személyzet – Üzlet, bérlés

A jobb alsó sarokban: A kávéfarmer részesedése.

A kávét pörkölő tőkés cégek központjai majdnem mind Európában és Észak-Amerikában vannak. A zsíros profitjuk még zsírosabbá válik, míg az üzletláncok és a tulajdonosok, akiktől bérlik a helyiségeiket, a csésze kávé árának mintegy a felét változtatják nyereséggé.

A GDP-illúzió

Figyelemre méltó, hogy 2 p-t kivéve, a 2,5 GBP-s csésze kávé egésze az UK brutto hazai össztermékébe (GDP) számít. Ez egy különösen szembetűnő példája a GDP-illúziónak, a meglepő bűvésztrükknek, amelyben a szerte Afrikában, Ázsiában és Latin Amerikában ültetvényeken, bányákban és műhelyekben szuper-kizsákmányolt farmerek és munkások által megtermelt gazdagság azoknak az országoknak a bruttó “hazai” termékeként jelenik meg, ahol a munkájuk termékeit elfogyasztják. És ők azért szuper-kizsákmányoltak, mert bármilyen keményen dolgoznak, nem tudják ellátni a családjaikat élelemmel vagy megfizetni az olyan alapszükségleteik kielégítését, mint az egészségügyi gondozás és az oktatás, amelyeket a gazdag országokban a dolgozók joggal tekintenek születési joguknak.

Ami igaz a kávéra, az változó mértékben igaz a ruházatra, mütyürökre, konyhai készülékekre és sok másra is. Például, a Primark-nak vagy a M&S-nek egy Bangladesben gyártott ingért fizetett 20 GBP-ből legfeljebb 1 GBP fog megjelenni Banglades GDP-jében, és ebből talán 1 p-t fognak kifizetni a ruházati dolgozónak, akinek a 70-órás hete nem fizet eleget a gyermekei táplálásához. Eltekintve a pamut nyersanyagtól, a 20 GDP nagy része annak az országnak a GDP-jében jelenik meg, ahol a terméket elfogyasztják.

A végső eladási árnak mintegy 40%-a a kormány kezébe kerül – nemcsak a 20% ÁFA, de az áruházak, a bérbeadók és más szolgáltatók profitjainak és a nekik dolgozók béreinek az adói is. A kormány ebből a pénzből hadsereget, rendőrséget, egészségügyet, nyugdíjakat stb. fizet. Így, amikor valaki azt kérdezi “miért kell megengedni, hogy migránsok használják a mi egészségügyünket?”, azt kell válaszolni: “azért, mert segítettek azt megfizetni!” Sajnos, a “baloldalon” jelenleg ezt senki nem mondja!

A 21. századi imperializmus

A neoliberálisként ismert éra alatt, 1980 körül és utána, a kapitalisták alacsony bérszínvonalú országokba helyezték ki a ruhák és sok egyéb termelését. Az volt a céljuk, hogy növeljék a profitot kis bérű külföldi munkával, drágábbal otthon, így csökkentve a bérköltségeket, elkerülve a közvetlen konfrontációt a saját munkásaikkal. A szokásosan “harmadik világnak” nevezettek nagy részét óriási exportfeldolgozó zónává változtatták, olcsó inputot és fogyasztási termékeket állítva elő Európa és Észak-Amerika számára. Ennek eredményeként, a profitok, a jólét és a társadalmi béke egyre függőbbé vált a dolgozók százmillióinak szuper-kizsákmányolásától a szegény országokban. Ezt a valódi nevén kell nevezni: imperializmusnak; az imperializmus egy új, modern, kapitalista formájának, olyannak, amely nem támaszkodik a feudális korból örökölt durva módszerekre, de bizonyosan megengedi magának az állami terrort, leplezett hadviselést és közvetlen katonai beavatkozást, amikor csak szükséges.

A termelés globális elmozdítása nemcsak a nyereségesség helyreállítását és a tőkefelhalmozás megújulását tette lehetővé, hanem drámai módon fokozta a versenyt is a munkások között a határokon át. A gazdasági harcban – megvédeni és javítani valakinek a pozícióját a kapitalista rendszeren belül, szemben a megdöntéséért vívott politikai harccal – védelemre törekedni a fokozott versenytől természetes és normális reflex. De ez nem teszi a dolgot progresszívvé! Az érem másik oldala a termelésnek a kis bérű országokba való kivándorlásához képest: a munkások bevándorlása ezekből az országokból. A bevándorlással szembeni ellenségesség volt a legfontosabb tényező, amely Britanniában a legtöbb dolgozót az EU-tagság elleni szavazásra indította. A munkások reflexszerű válasza a fokozott versenyre – felhívások falak építésére és a határok lezárására – a legvilágosabb lehetséges példa arra, amit Lenin “spontán szakszervezeti törekvésnek nevezett a burzsoázia uszályába vonulásra”.

Az imperializmus szívósságának és áthatoló képességének a bizonyítékai körülvesznek minket. A liberálisok, a szociáldemokraták, sőt sokan olyanok, akik szocialista forradalmároknak tartják magukat, vakok erre, amit elősegít a szemantikus csűrés-csavarás arról, mit jelent az “imperializmus”. Statisztikák mögé rejtőznek, amelyek sokkal többet homályosítanak el, mint tárnak fel. Az imperializmus dicsőítése megvetendő, de a tagadása sokkal nagyobb akadálya a gazdagok ama diktatúrájának megdöntésére képes mozgalom építésének, amely a demokrácia egyre inkább elrongyolódott és hitelét vesztett látszata mögé rejtőzik.

John Smith olajkitermelő munkás, autóbuszsofőr és távközlési mérnök volt, mielőtt nemzetközi politikai gazdaságtant tanult a Sheffield-i Egyetemen, ahol 2010-ben PhD fokozatot ért el. Jelenleg “szabadúszó” távközlési mérnök. Régi aktivistája a háborúellenes és a latin-amerikai szolidaritási mozgalomnak. A Monthly Review Press által kiadott “Imperializmus a 21. században” (Imperialism in the Twenty-First Century) című könyv szerzője. A Paul A. Baran és Paul M. Sweezy emlékdíjjal tüntették ki.

(Ford. Szende Gy.)