„transform europe!” 2019. 03 18.

A magyar, lengyel, osztrák és más tapasztalatok világossá teszik a szélsőjobboldali pártok sajátos demokráciaellenes jellegét, akik ha kormányra kerülve beszivárognak az államapparátusba, intézkedéseket tesznek, hogy hatalmuk ne legyen megdönthető. Nevezhetjük akkor elméletüket és gyakorlatukat „fasisztának”?

A modernizált, jobboldali radikális pártok működési területe az elmúlt évben vírusszerűen szétterjedt Európában. Nevezhetjük elméletüket és gyakorlatukat „fasisztának”, vállalva azokat a történelmi asszociációkat is, amit ez a fogalom magában rejt? Taktikusan célszerű-e a mai jobboldali radikális pártok folytonosságát a történelmi fasizmussal ennyire kiemelni?

A kérdés megválaszolásához megfontolandó azonban, hogy a történelmi fasizmusra nem kizárólag a mi, az utódok szemével kell tekintenünk, hanem fel kell idéznünk, hogy az akkori kortárs teoretikusok, mint Arthur Rosenberg, Otto Bauer, Antonio Gramsci, Walter Benjamin vagy Lev Trockij mit tartottak szem előtt, amikor a fasizmus előretöréséről írtak. Az általuk vizsgált jelenség döbbenetesen hasonlít arra, amit a mai empirikus politikatudomány fő képviselői „jobboldali populizmusként” jellemeznek.

Az olyan kritikai teoretikusok, mint Hannah Arendt és Polányi Károly egyetértettek a kommunista baloldallal, hogy a fasizmus a polgári osztály egy részének politikai válasza volt a liberális demokrácia válságára. Így Walter Benjamin 1936-ban ezt írta: „A fasizmus a proletár tömegeket kísérli meg megszervezni anélkül, hogy a tulajdonviszonyokat érintené… Üdvösnek látja, hogy a tömegek szóhoz, ám semmiképpen sem jogokhoz, jussanak.”ⁱ

Polányi Károly ehhez hozzáteszi: „A fasizmus …éppúgy, mint a szocializmus, egy olyan piacgazdaságban gyökereznek, ami nem képes működni.” Majd így folytatja: „Így a fasiszta kiút ’a piacgazdaság reformját’ mind gazdasági, mind politikai téren minden demokratikus intézmény megszüntetésének árán akarja elérni.”ⁱⁱ

Ez annyira találó, hogy a két világháború közötti időszak jelszavaival, szövegeivel és szimbólumaival a modernizált, sokoldalúvá vált jobboldali radikalizmus elleni harcot nem lehet hatékonyan folytatni. Másrészt pedig igaz, hogy a radikális, újfasiszta, populista vagy bármi másként nevezett jobboldali pártok hatalmi törekvését csak a kapitalista tulajdon- és uralmi viszonyok összefüggéseiben lehet értelmezni.

Ebben az értelemben alább öt vitatézist fogalmazok meg:

1. A jobboldali radikális pártok autoriter államot akarnak megvalósítani. Ezért lehetséges neofasizmusról beszélnünk.

2. Sok országban az újfasizmus a társadalom középpontjába került, máshol pedig a tradicionális konzervatív pártok irányvonalát is jobbra tudták tolni.

3. A válság termékeny talajt biztosított az újfasizmusnak. De csak a neoliberalizmus biztosította interpretációs minták kerete teszi a tömegeket fogékonnyá erre.

4. Az újfasizmus európai jelenség.

5. A nacionalista nemzetköziség abban oldódik fel, hogy a mérsékelt és radikális jobboldali pártok egymással szembeállított nacionalizmusa az Európai Unió-ellenességben talál közös nevezőre.

A jobboldali radikális pártok és az állam

Hét héttel a PiS-pártnak a lengyel parlamentben abszolút többséget hozó választások után a „Die Zeit” azzal a címmel jelent meg, hogy „Hogyan jön létre egy új állam: az új kormány lépésről lépésre jobboldali nacionalista állammá alakítja Lengyelországot.” Azóta fáradozik a lengyel PiS-kormány azon, hogy megfeleljen ennek a várakozásnak, és a döntő állami pozíciókat ellenőrzése alá próbálja venni, pl. a legfelsőbb bíróság újjáalakításával, ami az Európai Bizottságot arra indította, hogy az elmúlt év közepén Lengyelország ellen az Európai Szerződés be nem tartása miatt eljárást kezdeményezzen. Közben a kormány a médiák újraszabályozásával, cenzúrával és a politikailag motivált elbocsátásokkal a nyilvánosságot amennyire csak lehet ellenőrzése alá próbálja venni.

Magyarországról hasonló helyzetről lehet beszámolni.

Ausztriában az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) ellenőrzi a rendőrséget, a katonaságot és a titkos szolgálatokat. Közben az FPÖ törekszik arra, hogy ellenőrzésük alatt teremtsék meg az államot az államban, és ezzel a kormány beavatkozási jogalapot kap a hivatalokban a statisztikai hivataltól kezdve a közszolgálati rádióig.

Mindezen esetekben nem tételezhetjük fel a jóhiszeműséget.

Ahol jobboldali radikális pártok kormányra kerülnek, alapelvük: annyi demokráciát hagyni, amennyi éppen szükséges, de oly mértékben élni a tekintélyelvű hatalommal, ahogyan az lehetséges.

Az értelmezésért folyó harc a társadalom sűrűjében

Nem csupán elméletileg, hanem empirikusan, azaz a jobboldali radikális/újfasiszta pártok kormányzati politikájában is megmutatkozik, hogy ezek a pártok a kapitalista elit pártjai. Hatalomból elűzésük megköveteli, hogy a társadalom többségét a demokrácia érdekében mobilizáljuk. Ezért fontos tudnunk, ki is szavaz az újfasiszta pártokra.

A politikatudományi főáram a kérdést az újfasiszta pártok munkásságon belüli magas szavazati arányára mutatva válaszolja meg. E pártok tipikus választói férfiak, fehérek, alacsony jövedelműek és alacsony képzettségűek, tipikusan a leromló ipari régiókban élnek, a városias központokon kívül.

Innen csupán egy rövidke út vezet ahhoz, hogy az újfasizmust „az alsóbb rétegek jelenségének” tartsuk. Ebbe belesimul a populizmus tézise, miszerint a populisták a lakosságot „korrupt elitre” és egy „jóságos, tiszta népre” osztják fel.

De a populisták sajátságos módon fordulnak a nép felé, jelesül reakciós előítéletek közvetítésével, vagy - ahogyan a tekintélyelvű jellemről írt tanulmányában Adorno kimutatta - „demokráciaellenes ellenérzéssel”, ami nem szemben áll a neoliberális világnézettel, hanem annak részét képezi.

Ennélfogva kap értelmet a politika jobboldalra, baloldalra osztása. Ezt a 2017-es francia elnökválasztás első fordulója alapján igazolhatjuk, ahol a munkások és alkalmazottak szavazatai Marine Le Pen (39 %, illetve 30 %-kal) és Jean-Luc Mélenchon (24 %, illetve 25 %-kal) között polarizálódtak. Szemben a széleskörűen elterjedt politikatudományi vélekedéssel, hogy a populizmust nem lehet besorolni a jobboldalra vagy a baloldalra, a választások utáni felméréseken a Mélenchon-szavazók 70 %-a baloldalinak, a Le Pen-szavazók 63 %-a jobboldalinak vallotta magát. Ezt a meghatározó választási motívumok méginkább alátámasztják. A klasszikus baloldal témái a szociális biztonságot, az egészségügy helyzetét és a tömegek vásárló erejét jelentik, míg a másik esetben a jobboldal témái a terrorizmus elleni harcot, a bűnözés elleni védelmet jelentik.ⁱⁱⁱ

Európai jelenség

A jobboldali radikális működési területek megnövekedését a különböző országokban többé nem lehet egymástól független, párhuzamos jelenségekként értelmeznünk. Európai jelenségről van szó. 1999-ről 2015-re a jobboldali radikális és újfasiszta pártok képviselői aránya az Európai Parlamentben 11 %-ról 23 %-ra, azaz több mint kétszeresére növekedett. Ha a legújabb előrejelzésekből indulunk ki, akkor a következő Parlamentben a különböző frakciókban ülő pártok esetében 25 %-kal számolhatunk, ami összességében a második legerősebb blokk lehet.

Ebből világosan kitűnik, hogy a jobboldali radikálisok és újfasiszták alternatív, reakciós koncepciót megtestesítő nacionalizmusa nem csupán az egyes országok átalakítását, hanem Európáét is jelenti.

A jelenlegi Európai Parlamentben a jobboldali radikális spektrum három frakcióra oszlik. A francia Nemzeti Gyűlésből, az osztrák Szabadságpártból, az olasz Északi Ligából, a cseh SPD-ből, a holland Szabadságpártból, a Flamand Érdek Pártból alakult újfasiszta jobboldali „Nemzet és Szabadság Európája” (ENF) frakció a jobboldali radikális pártokat kívánja méginkább összegyűjteni. Az ENF világosan kimondja: „Az ENF-frakció pártjai és egyes képviselői szövetségüket az államok szuverenitására alapozzák… Az ENF tagjait egyesíti a nemzeti szuverenitások nemzetek feletti testületeknek és /vagy európai intézményeknek bármilyen átruházása elleni fellépés. … Szövetségüket a polgárok és a nemzetek önazonossága védelmére alapozzák. …Az ENF-frakció tagjai osztják a bevándorlás ellenőrzése és szabályozása jogának alapelvét.”^iv

A „nemzeti szuverenitás” jegyében az EU elutasítása minden jobboldali radikális párt közös álláspontja.

A baloldal számára végzetes lenne a nacionalizmus játékában közreműködni, még akkor is, sőt éppen azért, ha az európai integráció válságban van. Az európai integráció összeomlását – ami eléggé reálisnak látszik – csak akkor vélhetnénk kedvezőnek, ha feltételeznénk, hogy a társadalmaink előtt álló nagy problémák – mint a globális pénzpiacok, a migráció, a fejlődés, a klímaváltozás, a biztonság – jobban lennének megoldhatóak 28, 35 vagy akár 50 féle valutával, nemzetállammal és határ-rendszerrel.

Ha azonban nem ez az eset, akkor védelmeznünk kell Európa békés integrációját a nacionalizmussal szemben. De szem előtt kell tartanunk, hogy ez a mai EU-s status-quo-val és politikával nem sikerülhet, így küzdenünk kell az EU radikális szociális, ökológiai és demokratikus átalakításáért.

És tegyük fel még egyszer a kérdést: beszélhetünk tehát ma tudományosan megalapozott értelemben fasiszta veszélyről Európában?

Ambivalens a válaszom. Egy barátom a minap ezt írta nekem facebookon keresztül: „Az alagútban a hátunk mögül a falra vetülő fényt látjuk előttünk, de ez a következő kanyarnál eltűnik. Vigyázzunk hát!”

Fordította: Kleinheincz Ferenc