Sem a gazdasági ortodoxia, sem az „illiberális” állam hívei nem szeretnék ezt a könyvet: Varufakisz kíméletlenül szedi ízekre a mainstream közgazdaságtan toxikus elméleteit, amelyek felelősek a 2008-as válsághoz vezető út ideológiai megalapozásáért. Az Európai Uniót kritikátlanul idealizáló (főleg a magyar kormány Brüsszel-ellenes retorikáját elítélő) hazai olvasóknak sem nyerné el a tetszését, hogy az „európai értékeket” hangsúlyozó propagandával szemben Varufakisz leírja, hogy az EU elődje egy amerikai sugallatra létrehozott nehézipari kartell, egy hidegháborús döntés eredménye volt, és a ma propagált európai értékek csak évtizedekkel később jelentek meg a mai hangsúllyal. Azért is nehéz érvényt szerezni ezeknek – főleg a szociális Európa ügyének - , mert az egykori hidegháborús kartell árnya ma is ott lebeg az Európai Unió felett. Legkevésbé azok kedvelnék, akik személy szerint is az említett toxikus elméletek alapján hoztak döntéseket akár a válsághoz vezető úton, akár azt követően, mert érdekeik ellentétesek annak beismerésével, hogy 2008 után semmi sem mehet a régi módon…
A „Globális Minotaurusz” metafora: az ismert görög mítoszon alapul, amelyet Varufakisz ókori történelmi környezetében értelmez: mikor Thészeusznak sikerül megölnie a szörnyet, a krétai civilizáció uralma megszűnik az ókori Görögország felett, és Athén válik a görög ókor vezető erejévé. Ez analóg a 2008-as válság hatásával: addig a tőkés világgazdaságot sajátos módon tartotta instabil egyensúlyban az USA szinte korlátlan tőke- és árufelvevő képessége (a „Minotaurusz”, amely magába szívja a világ többi részének termelését). A válság a „szörny” pusztulásával jár, de egyúttal a korábbi instabil egyensúly felborulásával is, és egy ma még előre nem látható civilizációs változást jelez előre.
A könyv kilenc fejezetből áll, és a jelenlegi globális gazdasághoz vezető út történetét követi végig. Az első fejezet a 2008-as világválság okainak elemzésével foglalkozik, különös hangsúlyt adva a „mérgező elméleteknek”, amelyek mintegy béklyóba kötötték a felelős döntéshozókat is, akik képtelenek voltak felismerni a közeledő válság egyre nyilvánvalóbb jeleit. Három ilyen „toxikus teóriát” sorol fel, amelyek áltudományos módszerekkel hitelesítették a Wall Street „pénzügyi innovációit”. Ezek a „hatékony piac hipotézis” (angol rövidítéssel EMH), a „racionális várakozások hipotézise” (REH) és a „valódi üzleti ciklusok elmélete” (RBCT). Az első szerint a piac képes kiegyenlíteni szereplőinek túlzott, vagy éppen alacsony reaktivitását. A második szerint nem lehet olyan teóriát/módszert kidolgozni, amely előbb-utóbb el ne terjedne, így ebből hosszú távú előny nem érhető el. Ez az elmélet az emberi tévedéseket véletlenszerűnek tartja, általánosságban arra épül, hogy a szereplők racionálisan cselekszenek. A harmadik elmélet szerint a kapitalizmus egy önmagát szabályozni képes rendszer, amely, ha súlyos áldozatok árán is, képes megteremteni az egyensúlyt, ezért hagyni kell a maga útján, mert az állami hivatalnokok beavatkozása csak tovább mélyíti a sokkot. A bevezetés éppen csak említi a „globális minotauruszt” (avagy „globális porszívót”), amelyet Varufakisz itt az USA ikerdeficitjének megnevezésére használ: ez tette lehetővé a válság előtt a világgazdaság többé-kevésbé egyensúlyi működését, azzal, hogy felszívta a nagy gazdaságok többletét és ebből finanszírozta az Egyesült Államok ikerdeficitjét. A 2008-as válság azonban, Varufakisz szerint, bebizonyította, hogy ez a modell tovább nem működik, és az ókori „Kréta utáni” korszak analógiájára egy új korszak kezdetén vagyunk, melynek működési módja még nem világos.
A 2. fejezet az 1929-1933-as világválsághoz vezető történelmi utat elemzi, különös tekintettel az aranystandard-rendszerre, amely az első világháború előtt jellemezte a világkapitalizmust. Az államok valutájuk értékét az aranyhoz kötötték, amivel sikerült az árstabilitást biztosítani, ennek ára viszont a kormányok szűk monetáris mozgástere volt. A rendszer az első világháborúval végleg felbomlott, a helyreállítására történt kísérletek nem vezettek eredményre, amit az 1929-33-as válság egyértelműen bizonyított.
A 3. fejezet az aranystandard helyett kidolgozott új világrend megalapozásával foglalkozik. Kiinduló pontja, hogy a kapitalizmus történetének addigi legnagyobb válsága, amely főleg az Egyesült Államokat érintette, a második világháború után a New Deal-politika döntéshozóit arra indította, hogy egy olyan tervet valósítsanak meg, amely megelőzi a hasonló válságok bekövetkezését. Ehhez kedvező hátteret adott, hogy az Egyesült Államok globális szuperhatalomként emelkedett ki a II. világháborúból, és a romokban heverő Európával és Japánnal szemben diktálni tudta ennek a rendszernek a feltételeit. Ennek alapját az ún. Bretton Woods-i rendszer képezte, amely a dollár globális valuta-szerepén nyugodott, és kiegészítésképpen két fontos globális intézményt hozott létre, a nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Világbankot (IBRD). Létrejöttében jelentős szerepe volt a New Deal-politika „ideológiai atyjának”, John Maynard Keynes-nek. Varufakisz ebben a fejezetben különös súlyt ad annak, hogy az általa „Global Plan”-nek nevezett rendszer gyenge pontjává az vált, amelyre Keynes megoldást javasolt, de azt az amerikai „New Dealerek” nem fogadták el, mert számukra fontosabb volt az amerikai felesleg/többlet exportja, mint a rendszer hosszú távú stabilitása. Ezért nem járultak hozzá a többlet-reciklálás nemzetközi intézményes megoldásához, hanem a két nagy háborús vesztes (Németország, illetve az NSZK valamint Japán gazdaságának gyors helyreállítását, és a dollár mellé ezek erős valutájának (NSZK-márka, jen) megteremtését tűzték ki célul, hogy a két ország képes legyen az amerikai áruk felvevőpiacává válni. Eredetileg Kínát szánták a rendszer ázsiai bázisául, azonban a kínai kommunisták győzelme ezt megakadályozta. A dollár központi szerepe úgy jelent meg, hogy a FED vállalta a dollár korlátlan beváltását aranyra egy állandó árfolyamon (1 uncia = 35 dollár), az egyezmény aláírói pedig vállalták, hogy valutájuk értékét a dollárhoz kötik és nem hagyják szélsőségesen ingadozni. Keynesnek nem sikerült elérni, hogy a különböző országok többletének és deficitjének kiegyenlítésére szolgáló mechanizmust (Global Surplus Recycling Mechanism, GSRM) létrehozzák, mert az ellentétben állt az USA export-érdekeivel, és ennek hiányát Varufakisz máig a globális instabilitás egyik okának látja. A Global Plan része volt a német gazdaság mellett a többi európai gazdaság talpra állítása is, amely a Marshall-terv révén valósult meg, ezt követően pedig a későbbi Európai Unió alapjául szolgáló nehézipari kartell, az Európai Szén- és Acél Közösség stimulálása a Szovjetunió erejének ellensúlyozására. Itt Varufakisz leszámol az EU mai mítoszával is: az európai egységet nem elsősorban néhány széles látókörű, a korábbi (főleg német-francia) ellentéteket meghaladni kívánó, az amerikai gyámkodástól megszabadulni kívánó, de egyúttal a szovjet befolyást is elutasító politikus, hanem az amerikai globális érdekek nyomása tudta megvalósítani, az Európai Unió pedig máig magán viseli kartell-eredetének jellegzetességeit, élen a demokrácia-deficittel. A fejezet egyebek mellett foglalkozik a Global Plan geopolitikai és belpolitikai vonatkozásaival is. Ami a geopolitikát illeti, egyfelől az USA idejétmúltnak és károsnak látta a hagyományos gyarmatosítást, amelyet európai szövetségesei gyakoroltak. A felszabadító mozgalmak támogatásának azonban határt szabott, hogy ezek közül több is a szocialista ideológiához kötődött, és nyíltan szemben állt az USA nyugat-európai szövetségeseivel. A geopolitikai játszma része volt az is, hogy a harmadik világ országait a fejlett világ iparának – elsősorban a saját, a német, majd a japán iparnak – a nyersanyagszállítójává, valamint ezek exportjának felvevő piacává tegye. Az amerikai politikának tehát össze kellett hangolnia a retorikailag keynesi gazdaságpolitikát (amelyből nem volt hajlandó átvenni a kooperatív, Keynes által egy nemzetközi intézmény által szabályozandó többlet-reciklációs mechanizmust, Global Surplus Recycling Mechanism, GSRM) a hidegháborús helyzet követelményeivel. Ez utóbbinak része volt a koreai háború, majd a franciák által elvesztett vietnami háború után a dél-vietnami rezsim támogatása. Belpolitikailag elsősorban Kennedy és Johnson „Nagy Társadalom” projektjét kell kiemelni, valamint a hadászati rakétafegyver-arzenál létrehozását, amely igen komoly költségeket igényelt. Mindezek a költségek, valamint a háború után talpra állított nyugat-európai, illetve a vietnami háború révén felfutott kelet-ázsiai gazdaságok versenyképessé válása megingatták az amerikai hegemóniát, és az 1970-es évek elejére lehetetlenné tették a dollár mint „arany-deviza standard” fenntartását. Történelmi távlatból nézve ezek az évtizedek jelentették a modern kapitalizmus aranykorát, amely az amerikai hegemónián, valamint az amerikai döntéshozók azon felelősségének felismerésén alapult, hogy ez csak úgy tartható fenn, ha a hegemónia révén globális szinten valamilyen módon ők maguk megoldják a többlet-elosztás problémáját. Ez tette lehetővé, hogy miközben az USA és Nagy-Britannia részesedése a világ GDP-jéből arányait tekintve jelentősen csökkent 1950-1971 között, addig Nyugat-Európáé (főleg az NSZK-é) és még inkább Japáné látványosan nőtt.
A 4. fejezet foglalkozik a „Globális Minotaurusz” születésének körülményeivel. A fejezet eleje visszatér a „Global Plan” Achilles-sarkára, a globális többlet-recikláló mechanizmus hiányára, mivel az amerikaiak elutasították Keynes javaslatát egy nemzetközi valuta (ICU) létrehozására, hogy ezzel biztosítsák a dollár privilégiumát. Ezt egyre több ország nézte rossz szemmel, és elkezdték dollárjaikat aranyra váltani. Erre Nixon amerikai elnök 1971 nyarán a dollár konvertibilitásának megszüntetésével reagált, ezzel pedig bedöntötte a Bretton Woods-i rendszert, a „Global Plan”-t. Az új rendszer, a Varufakisz által „Global Minotaur”-nak nevezett rendszer kialakulását néhány éves „interregnum” előzte meg, melynek részét képezte az 1973-as olajválság is. Ebben az időszakban az amerikai döntéshozók kialakították azt a szisztémát, amellyel az USA számára legelőnyösebben tudták felváltani a korábbi rendszert: ha már nem tud vezető globális exportőr/hitelező maradni, akkor a dollárra, mint privilegizált valutára támaszkodva a legnagyobb, privilegizált adóssá kell válni. Ennek az egyik fő ideológusa Paul Volcker, a FED Carter által kinevezett elnöke lett (1979-1987). Volcker úgy vélte, hogy az USA, illetve a gazdaság „szabadsága” fontosabb az egyensúlynál és a szabályozásnál, ezért tudatosan egy ellenőrzött dezintegráció (controlled disintegration in the world economy) létrehozására törekedett. Ennek lényege, hogy az USA a világ többi része által termelt felesleg felvevője lett, és ezt a dollár központi helyzetéből adódó tőkeimporttal finanszírozta, ami az amerikai gazdaság súlyos eladósodásához vezetett. Ezt nevezi Varufakisz „Globális Minotaurusznak”, amely annyiban tér el a mitológiaitól, hogy a sarcot nem erőszakkal kényszerítik ki, hanem az államok önként választják az amerikai gazdaság külső finanszírozását. Ennek okait Varufakisz négy tényezőben foglalja össze, amelyeket a „Global Minotaur” karizmáinak nevez. Ezek: a dollár fő tartalékvaluta jellege, melynek hatására válságos időszakokban a tőke a dollárban keres menedéket, paradox módon akkor is, ha a válság az USA-ban keletkezett (2008); a növekvő energiaköltségek, melyeket dollárban denominálnak, továbbá az innovatív gazdaságok profitjai, amelyek ugyancsak a Wall Streetet veszik célba; a termelő munkaerő költségeinek drasztikus csökkenése, vagyis az a tény, hogy az USA-ban a folyamatosan növekvő termelékenység mellett a bérek a 70-es évek óta stagnálnak, miközben a profitok az egekbe szöknek; végül az Egyesült Államok geopolitikai szuperhatalmi helyzete. Ezt tovább erősítették a harmadik világnak, és a szocialista országoknak nyújtott kölcsönök, amelyeket a megemelkedett kamatok miatt azok egyre nehezebben tudtak visszafizetni. A geopolitikai hatalmi helyzet erősítette a globális Minotauruszt és az erősítette a geopolitikai hatalmat. A „Global Minotaur” idején az USA a Global Plan időszakkal ellentétes helyzetbe került: míg annak idején ő segítette kölcsönökkel szövetségeseit, és ezzel piacot teremtett saját áruinak, addig most a szövetségesek hitelezték az USA-t, és ezzel segítették saját oda irányuló exportjukat. Ebben az időszakban az ezredforduló időszakát kivéve, az Egyesült Államok egyre növekvő ikerdeficitet halmozott fel, tehát az állami költségvetés és a külkereskedelmi forgalom egyaránt deficites volt. Ennek árán azonban a „Global Minotaur” biztosította, hogy az 1970-es évektől kezdve az 1990-es évek elejére az USA visszaszerezte az 1950-es és 60-as években elvesztett pozícióit Nyugat-Európával és Japánnal szemben. Ez az egyensúlyhiányos állapot sajátos módon biztosította a globális többlet reciklációját, ezért érte utol a rémálom a világgazdaságot, amikor a 2008-as összeomlás bekövetkezett.
A könyv 5. fejezete a „Globális Minotaurusz szolgálólányai” címet viseli, és alapos elemzéssel végigtekinti, hogy milyen tényezők járultak még hozzá a korszak sikeridőszakához. Itt is négy fontos tényezőt emel ki: a Wall Streetet, vagyis az amerikai finánctőke központját, ahol a befolyó tőke lecsapódott; a Walmart kiskereskedelmi hálózatot, amely olcsó áraival (és persze nyomott béreivel) biztosította, hogy a stagnáló reálbérek ne vezessenek az életszínvonal látványos csökkenéséhez; valamint két ideológiát: a „gazdagság lecsurgását”, vagyis azt, hogy az egyenlőtlenségek növekedése ellenére a kevésbé gazdagok is jól járnak, mert nekik is jut valami a gazdasági prosperitásból, valamint a legfontosabb „mérgező ideológiát”, a Reagan elnöksége alatt reklámozott „kínálati gazdaságot”. Ezen a ponton tehát Varufakisz teljes mértékben szembeszáll a mainstream neoliberális logika egész érvrendszerével.
Először a Wall Street szerepét taglalja: a befolyó tőkét elsősorban vállalatok felvásárlásához szükséges hitelekre fordították. A 2008 előtti két évtizedhez hasonló felvásárlási láz csak a XX. század első évtizedeiben volt Amerikában – mindkét esetben világválságba torkollott. Szemléletes példákon mutatja be, hogyan manipulálja a Wall Street a felvásárlások/egyesülések eredményeképpen létrejött új cégek értékét. Bemutatja, hogyan követték az amerikai példát az „angol-kelta” gazdaságban, hogyan koncentrálódott ennek következtében a vagyon egyre kevesebb kézben az Egyesült Királyságban is, és miért lett puszta szólam Margaret Thatcher „részvényesek demokráciájából”. A Wall Streetről szóló rész külön kitér a „származékos ügyletekre”, amelyek kiváló bizonyítékát adják annak, hogyan válik egy eredetileg hasznos, kockázatcsökkentő eszköz kivételesen kártékonnyá, amikor óriási méretekben kezdik alkalmazni. Hogyan váltak ezek az ügyletek elképesztő nyereségek forrásává úgy, hogy semmi, vagy csak minimális valódi érték állt mögöttük. Ezek voltak a bankszféra „pénzügyi innovációi”, amelyekről megsemmisítő véleményt mondott Paul Volcker – persze már 2009-ben a válság közepén: „Az egyetlen valódi pénzügyi innováció, amelyre hosszú pályafutásom idejéből emlékszem, az ATM-ek feltalálása volt.”
A következő „szolgálólány” a Walmart; a híres-hírhedt kiskereskedelmi lánc a szerző szerint nem innovációkkal jutott a csúcsra, hacsak az „olcsóság ideológiája” nem tekinthető annak. A Walmart azért fontos kiszolgálója a „Global Minotaur”-nak, mert a tőke- és jövedelemkoncentráció miatt lecsúszó amerikai rétegeknek az olcsó áruk révén biztosítja a talpon maradás látszatát. Ugyanekkor a Walmart alkalmazottai (akiket nem is alkalmazottnak, hanem „partnernek” nevez), ennek megfelelően alacsony jövedelemért végeznek igen sok munkát, nem is szólva a cégnek bedolgozó – főleg kelet-ázsiai – termelő munkásokról. Ahol a Walmart megjelent, mindenütt általános életszínvonal-romlás következett be. A Walmart-ideológia igazi kártékonyságát abban látja, hogy fokozatosan a high-tech cégek is elkezdték átvenni a modellt. Ezt követően Varufakisz a Wall Street „pénzgyártó modelljét” elemzi, amely egyik közvetlen kiváltója volt a 2008-as válságnak. Míg régen a bankok csak annak kölcsönöztek, akinek szüksége volt rá, és azt nagy valószínűséggel vissza is tudta fizetni, a második évezred elejétől egyre gyakoribbá váltak a kockázatos, magas kamatra történő „subprime” hitelezések. Ezeknek a kockázatát a bankok az ún. kollaterális adósság-kötelezvényekkel (CDO) ellensúlyozták: a keletkezett adósságot szinte annak keletkezése pillanatában CDO formájában továbbadták, méghozzá úgy, hogy alacsony és magas kockázatú hiteleket kevertek össze bennük. Ezzel ezek a hitelek még az őket létrehozó matematikusok számára is átláthatatlanná váltak, viszont magas hozamokat biztosítottak a bankoknak elvileg alacsony kockázatok mellett. Varufakisz sokkoló adatot említ: 2003-tól a válság kitöréséig a globális egységnyi jövedelemre eső CDO-k értéke 640 %-kal (!) emelkedett. 2008-ra a jelzálog-kötvények értéke elérte a 7 billió dollárt, ezek legalább ötöde subprime jellegű volt. Még a termelő cégek (pl. General Motors) is bankokat vásároltak/hoztak létre, elkezdtek bekapcsolódni abba az üzletbe, ahol „a pénz a fán termett”, és pénzügyi üzletágaik váltak a legjövedelmezőbbé. Mindebben az a legkülönösebb, hogy ez szöges ellentétben állt a konzervatív monetáris ideológiával, amely a korszak hivatalos ideológiája volt. Ugyancsak sajátos, hogy míg ez az ideológia erős infláció-ellenes retorikát használ, ugyanezt nem alkalmazza az ingatlanokra vonatkozóan; sőt azzal stimulálja az adósokat, hogy hitelre vett ingatlanuk értéke állandóan emelkedik. Mindebből az ingatlant használó tulajdonos semmit nem profitál, legfeljebb, ha valamilyen okból el akarja adni. Ezek után nem meglepő, hogy amikor eljött az igazság pillanata, „kihúzták a dugót”, és a bankok kamu pénze köddé vált, a globális kapitalizmus cselekvői partra vetett halként kapkodtak levegő után.
Ezt követően kerül sor a „mérgező ideológiák” részletes tárgyalására. Ennek kapcsán részletesen elemzi a Reagan-Thatcher korszak kialakulását. Reagan sikerének okát abban látja, hogy addigra kialakultak a „globális Minotaurusz” feltételei. A kaotikus ’70-es években az amerikaiakat több sokk érte egymás után: a gazdaság visszaesése, a reálbérek stagnálása, az olajállamok zsarolása, a vietnami kudarc, az iráni túszválság, a szovjet bevonulás Afganisztánba. A sikerre áhítozó amerikaiaknak a „B-kategóriás filmszínész” primitív, könnyen emészthető ideológiát adott: adócsökkentés, az amerikai katonai potenciál növelése (fegyverkezés), a vállalkozói szellem támogatása, amit a „túl nagy állam” akadályoz, a túl sok szociális juttatás visszafogása, stb. Ezt egészítette ki a neoliberális „lecsurgási elmélet”: ha az adócsökkentések több pénz hagynak a gazdagoknál, azok új és új munkahelyeket hoznak létre és így az adócsökkentések hatása mintegy „lecsurog” a szegényebb rétegekhez is. Természetesen az adócsökkentés és a fokozott fegyverkezés jelentősen növelte az állami deficitet is, ekkor kezdődött az Egyesült Államok máig tartó, és egyre nagyobb, külföldről finanszírozott ikerdeficitjének stabilizálódása. Ebben a részben Varufakisz elemzi a reagani és thatcheri politika különbségeit is. Thatcher idején a reálbérek nem csökkentek, sőt nőttek is, mármint azoké, akiknek a munkahelye megmaradt. Milliók veszítették el viszont örökre a munkahelyüket, mert egész iparágak tűntek el, újabb munkahelyek viszont a pénzügyi szférában keletkeztek. A munkahelyüket vesztett embereknek olcsón kiárusították a privatizált vállalatok részvényeit és azokat az ingatlanokat, amelyekben laktak, az így szerzett „vagyon” azonban hamarosan javarészt eltűnt, vagy pénzügyi konglomerátumok kezébe került. A londoni Cityt viszont sikerült egyfajta átmeneti állomássá tenni a Wall Street felé irányuló tőke útjában, és az ebből szerzett profit a brit pénzügyi tőkét gazdagította, miközben az ország egyes részei a harmadik világ szintjére süllyedtek. Így vált a thatcheri politika a „Global Minotaur” egyik fő segítőjévé.
A mérgező elméletek további tárgyalása során Varufakisz részletesen kitér azokra a tudományos köntösbe öltöztetett elméletekre, amelyek legitimálták a globális Minotauruszt, egy olyan időszakban, amikor szándékosan dezintegrálták a világgazdaságot. Ezeknek egyrészt azt kellett igazolniuk, hogy a gazdaság nem irányítható; másrészt azt, hogy a tőkeakkumuláció bármilyen korlátozása, vagy demokratikus szabályozása egy szabadjára engedett piacon nem csupám nem hatékony, de ésszerűtlen is. Ezeknek az elméleteknek közös sajátossága a „matematizáltság”, és erre alapozva a kapitalizmust két lehetséges módon modellezik: az egyik modell komplex, de statikus, és a piacot állandó egyensúlyban levőnek feltételezi, a másik dinamikus, időben változó, de egyetlen egyénnel vagy szektorral számol. A két modell – amelyen közgazdász-generációk nőttek fel - tehát vagy a komplexitást, vagy az időbeni változást képes modellezni, de a kettőt együtt nem ! A közgazdaság elméletei abban különböznek a természettudományokétól, hogy azok, bár egyszerűsített modellekből indulnak ki, de azokat fokozatosan igazítják hozzá a valóság követelményeihez, és egyre több kölcsönhatást építenek be a modellekbe. Erre az említett közgazdasági elméletek nem alkalmasak, ezért is mondtak csődöt a válság pillanatában, mert nem képesek értelmezni azt a mindennapi esetet, hogy „Bob elveszíti a házát, mert Jane elveszítette a munkáját és ezért nem tudják fizetni a jelzálogot.” Felmerül a kérdés, hogy miért mondtak csődöt képzett, saját érdekeiket is képviselő „szakértők”. Kettős választ ad erre a kérdésre: egyrészt, ezek megélhetése ettől a modelltől függött, nem kritizálhatták saját egzisztenciájuk kockáztatása nélkül. Másrészt a végtelenségig matematizált elméletben való feltétlen bizalom az ésszerűtlenségig magához kötötte őket.
A fejezet végén röviden összegzi, hogy a válság előre látható volt, de azok is, akik látták, nem léptek közbe, hogy megelőzzék. Paul Volckert, a FED korábbi elnökét, a „Global Minotaur” gondolatának korai megfogalmazóját idézi, még 2005-ből: „Nem ismerek egyetlen olyan országot sem, amely hosszú időn át képes a fogyasztását és beruházásait 6 %-kal a termelése felett tartani. Az USA-ba irányul a nemzetközi tőkeáramlás 80 %-a.” Vagyis – szemben a tudatlan szolgálókkal – az amerikai döntéshozók, a Wall Street számos vezető embere láthatta „az írást a falon”, előre kellett látniuk az összeomlást, amelyet egyébként a rendszer számos kritikusa is évek óta előre jelzett. Felelősek azért, ami történt.
A 6. fejezet magával a válsággal foglalkozik. Először sorra veszi a közvetlen előjeleket, a 2007-es sorozatos bankcsődöket, likviditási problémákat, kamatcsökkentéseket, kormányzati beavatkozásokat, majd a válság évének krónikája következik, folytatódó bankcsődökkel, végül szeptemberben a Lehman Brothers bedőlésével, és ennek nyomán először az Egyesült Államokon, majd az egész világon végigsöprő válsággal, addig biztosnak tűnő vezető amerikai és nyugat-európai bankok csődbe vagy csődközelbe kerülésével, majd ennek nyomán a kormányok beavatkozásával: hihetetlen összegekkel államosítják a csőd szélén tántorgó bankokat, újabb kamatcsökkentések, az Egyesült Államokban likvid pénz piacra öntése, stb. Aztán a soha véget nem érő utóhatások: a munkanélküliség az USA-ban a Nagy Depresszió óta nem volt ilyen magas; újabb hihetetlen összegek szükségesek a bankok talpon maradásához, olyan vállalatok dőlnek be, mint a Chrysler, amelyet olcsón adtak át a Fiatnak, vagy a General Motors, amely kénytelen volt csődvédelembe menekülni, részben állami tulajdonba került, részben a szakszervezetekébe, ahogy Varufakisz írja „Chicagóban megjelent a szocializmus”. Az USA-ban olyan mértékű államosítás zajlott le, amelyhez képest még az 1917-es orosz forradalomé is eltörpül. A válság átterjed Európára, először a brit bankszektorra, a brit munkanélküliség rekordokat dönt, újabb kamatcsökkentéssel próbálnak lelket lehelni a gazdaságba. A válság egyik fő áldozata Írország, a „kelta tigris” gyakorlatilag csődbe kerül, óriási IMF-hitellel lehet megmenteni, amelynek súlyos megszorítás az ára (a magyar gazdaság 2009-es becsődölését és IMF-hez fordulását meg sem említi, annyira eltörpül a többiek mellett). A „Global Minotaur” sem ússza meg: a recesszió következtében kevesebbet lehet importálni, a válság hatásai elérik a fő exportőröket, Németországot, Japánt, Kínát. Kína megpróbálja infrastrukturális programokkal késleltetni a válságot, Brazília, Argentína, India aránylag kisebb károkat szenved el, de 2009-ben a G20 tanácskozások fő témája a válságkezelés. Összehasonlító adatot is kapunk az 1929-es válsággal: míg akkor az amerikai adósságok a GDP 160 %-áról 260 %-ra nőttek, 2008-ban 365 %-ról indulva a GDP 540 %-át érték el, úgy, hogy ebben nincsenek benne a CDO-kban és CDS-ekben (credit default swaps – csődbiztosítási derivatívák) „megbújt” hitelek…
A fejezet epilógusa tartalmazza a könyv egyik fő gondolatát, a rendszer bankcsőduralommá (bankruptokrácia) válását. Amikor Varufakisz összehasonlítja az 1929-es és 2008-as válság következményeit, megállapítja, hogy a New Deal politikája élt azzal a lehetőséggel, hogy az összeomlott bankszektor nem tudott ellenállást kifejteni, és az állami segítségért cserébe szoros korlátok közé szorították a működését. Ezzel szemben 2008-ban a politikusok feltétel nélkül segítették ki a felelőtlen pénzügyi szektort a bajból, az adófizetők kontójára, és hagyták, hogy a kialakuló új rendszerben a pénzügyi szektor visszanyerje korábbi befolyását. A média félrevezető ideológiákkal támogatja ezt: a válságért a túlköltekező államokat próbálja felelőséé tenni, holott a bajba jutott államok többsége – Görögország kivételével – a válság előtt egyáltalán nem, vagy legfeljebb az átlagnak megfelelően volt eladósodva. Korábban a baloldal azzal érvelt, hogy a gazdaság túl fontos ahhoz, hogy a piaci erőkre hagyják, a szabadpiac-pártiak pedig azzal, hogy a piac elősegíti, hogy a rosszul teljesítők a darwini szelekcióhoz hasonlóan eltűnjenek a gazdaságból. A kelet-európai rendszerváltások miatt először a baloldali érvek kaptak léket az 1990-es években, 2008-ban viszont a szabadpiaci erőkön volt a sor: a „darwini” folyamat fejre állt, és ebből egy teljesen új, abnormális rendszer alakul ki: minél nagyobb egy privatizált szervezet, és minél nagyobbat bukik, annál nagyobb esélye van, hogy kisegítsék adófizetői pénzből. Az államszocializmus a Globális Minotaurusz aranykorában omlott össze, a modern kapitalizmus pedig akkor, amikor a „szörny” már nem volt képes irányítani a világgazdaságot. Romjain egy olyan új rend van kialakulóban, amelyet Varufakisz „bankruptokráciának” (bankcsőd-uralomnak) nevez. 2008-at történelmi fordulópontnak tekinti: a kialakuló új világban, legalábbis a közeli jövőben a Global Minotaur szolgálói, megszabadulván uruk szeszélyeitől, visszaütnek, meghatározóvá válnak.
A fenti konklúzió adja a 7. fejezet címét: a szolgálók visszaütnek. Ebben Varufakisz azokat a hibás intézkedéseket ismerteti, amelyekkel az amerikai és európai politikusok hagyták újra a fejükre nőni a „Global Minotaur” legundorítóbb szolgáit, a globális nagybankokat. Először a Geithner-Summers tervet elemzi; Obama adminisztrációja, eltérően a leköszönő Paulsontól, nem közvetlenül adott pénzt a bajbajutott bankoknak, hanem állami (adófizetői) garanciával hagyta őket visszatérni egy spekulációs piacra, és ezzel megszabadította őket attól, hogy a válság fő felelőseiként megfelelő szabályozás és korlátozás alá helyezzék őket. Bár Obama megpróbált Paul Volckerre támaszkodva kidolgoztatni egy szabályozási tervet, és Volcker ki is dolgozott egy szigorú szabályozást: újra bevezette volna a Clinton-adminisztráció által eltörölt Glass-Steagall törvényt, eltiltva a bankokat a tőzsdézéstől és származékos ügyletektől. Volcker azonban 2011-ben nyugdíjba ment, és a bankoknak sikerült megakadályozniuk az új szabályozást, azzal érvelve, hogy az „fékezi az innovációt”. Az Európai Unió hasonló módon mulasztotta el a bankszféra megfékezését, ahelyett, hogy kihasználta volna annak meggyengülését. Az euroválság kezdetekor létrehozta a később EFSM (European Financial Stability Mechanism) névre hallgató intézményt, amelyet Varufakisz a „bankruptokrácia” példájaként emleget. Egyrészt azért, mert hangoztatott céljával ellentétben nem a bajba jutott országok, hanem a csődbejutott bankok mentésére szolgál. Másrészt olyan mérgező eurokötvényeket bocsátott ki, amelyek a CDO-kra hasonlítanak. A pénzpiacokról kiszorult Írország megsegítését szolgáló kötvényekért például az eurozóna tagállamai vállaltak garanciát, amelyek különböző kamatfelárakat kénytelenek fizetni a saját hiteleikért, ezért – spekulációs támadás esetén - maguk is bármikor a csőd szélére kerülhetnek, magukkal rántva az egész eurozónát. Maga az egész EFSM-rendszer újra megteremtette a lehetőséget a bankok számára, hogy a válság előtti időszakhoz hasonlóan saját pénzt teremtsenek, ezzel újabb, hosszú távon fenntarthatatlan buborékokat idézzenek elő. A politikusok tehát az USA-ban és az Európai Unióban egyaránt elmulasztották, hogy éljenek a bankok összeomlásából adódott rövid történelmi pillanattal, és szigorú, korrekt szabályok közé szorítsák a pénzügyi szféra működését. Összegezve a történteket, Varufakisz szerint a Minotaurusz szolgálói vették át a hatalmat, fenntartva a korábbi korszak legrosszabb tulajdonságait (egyenlőtlenségek, durvaság, egyensúlyhiány), anélkül, hogy a másutt termelt felesleget az USA fel tudná venni, és ezzel a rendszert stabilizálni tudná. A 2008 előtti fenntarthatatlan világot 2008 után egy fenyegetésekkel teli, bizonytalan jövőjű világ követi.
A 8. fejezet címe: a Minotaurusz globális hagyatéka: pislákoló nap, sebzett tigrisek, ingatag Európa és egy aggódó sárkány. Először a japán gazdasággal („pislákoló nap”) foglalkozik, röviden elemezve annak sajátos szerkezetét, az óriásvállalatok hálózatát, a körülöttük mozgó kis cégeket, valamint az állam kiemelkedő szerepét. A „Global Plan” összeomlására Japán technológiai innovációkkal, valamint termelő kapacitások USA-ba telepítésével, és Amerikába irányuló tőkeexporttal reagált. Ezzel jelentős hiány keletkezett az amerikai oldalon, amelyet 1985-ben az. ún. Plaza-egyezményt követően a dollár jenhez képest leértékelésével csökkentettek, ezt követően azonban a japán gazdaság növekedése hosszú távú stagnálásba váltott át. A nyugati elemzők a japán bankrendszer átláthatatlanságát tették felelőssé, de – amint a szerző megjegyzi – ezek a hangok 2008 után elhallgattak, többek között azért, mert ezek a „zombi bankok” megjelentek az USA-ban és Nyugat-Európában is, ahol ráadásul a japánokhoz képest sokkal nagyobb politikai befolyásra tettek szert. Mindenesetre a japán áru- és tőkeexport hosszú időn át járult hozzá a „Globális Minotaurusz” működéséhez, és annak kimúlása a japán gazdaság jövőjét is erősen érinteni fogja. Ez megjelenik a kelet-ázsiai kistigrisekhez való viszonyban is: a 2008-as válság után a jen erősödött, mert ilyenkor a térség legerősebb gazdaságába áramlik a tőke. Ezt fokozta, hogy a világszerte lecsökkent kamatok miatt a japán tőke otthon maradt. Az erős jen miatt Japán exportáló pozíciója romlott. Japán és a kis tigrisek viszonya eltér az USA és a világ többi részének viszonyától. Bár Japán annyiban hegemón helyzetben van, hogy tőkét, technológiát exportál Ázsiába, nem támaszt viszont keresletet a többi ázsiai ország árui iránt, így azok is főleg az Egyesült Államokat veszik célba, ezért illeszkedtek be jól a „Global Minotaur” mindenevő rendszerébe. Ebben azonban versenytársukká vált az északi „Nagy Sárkány”, Kína is, amely regionális szuperhatalmi helyzetére támaszkodva igyekszik elkerülni a japán betegséget, a stagnálást, valamint azt a csapdát is, amelybe az 1997-98-as válság idején az ázsiai kistigrisek kerültek.
Kelet-Ázsia mellett ez a fejezet a másik pillért, a Németország által befolyásolt Európát tárgyalja még részletesen. Németország Japánnál kevésbé függött az USA importjától, mivel a környező európai államok mindig a német áruk és tőke felvevőinek számítottak. Az EU bővítése előtt az unió három különböző típusú gazdaságból állt: a többlettel rendelkezők közé tartozott Németország, Ausztria, a skandináv államok, Hollandia és a flamand Belgium, a krónikusan deficites államok Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália voltak, Franciaország pedig sajátos külön pozíciót foglalt el. Bár soha nem tartozott a többletet termelők közé, de kiemelt helyzetét biztosította az a politikai intézményrendszer, amely Európát befolyásolta, valamint a francia bankok központi szerepe. 1985 után, amikor az USA deficitje növekedni kezdett, a német kereskedelmi mérleg javult és ez az egész uniós gazdaságot magával húzta. Ekkor támadt igény egy közös európai valuta létrehozására is, amely akkor kezdte igazán érdekelni Németországot, amikor a leértékeléssel manipuláló deficites tagállamokat keretek közé szorító ERM-mechanizmust egy spekulációs támadás megbuktatta. Az exportvezérelt német gazdasági stratégiát ugyanis állandóan fenyegette az a lehetőség, hogy a deficites tagállamok valutájuk leértékelésével javítanak versenyképességükön. A németek partnerekre találtak a deficites országok elitjében, a döntő lökést azonban Franciaország adta meg. A közös valutát a francia politikai elit több okból támogatta: szoros feltételei miatt esélye nyílt az erős szakszervezetek elleni fellépésre; a francia bankszektor erős volt; a franciák a politikai intézmények rendszerében tapasztaltabbak voltak a németeknél. Az eurozónába kerülés feltételei azonban nagyon egyenlőtlenül érintették a tagokat. Bár az amerikai eladósodás („Global Minotaur”) révén az eurozóna, mint egész jövedelme emelkedett, valójában az történt, hogy Németország a stagnálást exportálta a saját hátsó udvarába, amely az euró miatt már nem tudta kiegyenlíteni versenyképességi hátrányát, helyette fokozatosan eladósodott. A maastrichti szerződés miatt az Európai Központi Bank szerepe az infláció karbantartására szorítkozott, a bajba jutott országoknak nem nyújthatott segítséget, mert azok „potyautasnak” számítottak volna a többiek szemében. Az eurozónában tehát teljesen hiányzott egy olyan mechanizmus, amely a többlet-hiány problémát adott kereteken belül tarthatta volna, Németországnak és az európai eliteknek azonban nem volt érdeke. Ez ugyan – mivel Keynes javaslatát az amerikaiak nem fogadták el – a Global Planból is hiányzott, de az USA, globális hatalmi érdekeinek biztosítása érdekében akkor az NSZK és Japán talpra állításával, később pedig a Global Minotaur korszakában saját eladósodása árán is, többé-kevésbé megoldotta a problémát. Amíg az utóbbi működött, az eurozóna – eredendően hibás felépítése ellenére – kitartott. A 2008-as válság hatására azonban hamarosan összeomlott, és a deficites tagok többsége súlyos válsággal nézett szembe.
A következőkben a német újraegyesítés hatásait tárgyalja. Cáfolja, hogy az 1990-es évek stagnálását az NDK annexiójának költségei okozták volna. Ezt, valamint a kelet-európai rendszerek összeomlását ugyanis a német ipar a hazai reálbérszint lenyomására használta fel, a hirtelen jött munkaerő-kínálat miatt. Ezt a német szakszervezetek és a tőke közötti hagyományos megegyezés is elősegítette. A német elitek szemében rózsásnak látszó állapotok azonban elfedték azt a vírust, amely az amerikai bankrendszerből indulva a németet is megfertőzte, és a 2008-as válság idején „aktivizálódott”. Ez pedig – a német gazdaság euroövezeten belüli súlya miatt – magát az eurót sodorta válságba. Először a válságot az „angol-kelta” modell válságának tekintették, de hamar kiderült, hogy globális válságról van szó. Az EKB, az Európai Bizottság és a tagállamok megpróbáltak az amerikaihoz hasonlóan beavatkozni, azonban az EU és az USA között alapvető szerkezeti különbségek vannak. Egyrészt a dollár „globálisabb” valuta mint az euró, ezért még egy USA-ból indult válság esetén is oda menekül a tőke. Ennél is súlyosabb probléma az eurozóna hibás szerkezete: a tagállamok bankjai és maguk a tagállamok egyénileg felelősek a gazdaságukért, és a többlet-reciklálás hiánya (az EKB szabályai) miatt a bajba jutott államokat eurozóna-szinten nem finanszírozhatták. Ez lehetővé tette, hogy az euró ellen a spekulánsok a gyenge láncszemeknél indítsanak támadást a CDS-ek felhasználásával. Ezek az országok – főleg Írország és Görögország – nem értékelhették le a valutájukat, piaci hiteleket kellett felvenniük, méghozzá magas kockázatuk miatt magas kamatokkal. Az első „bedőlés” a leggyengébb láncszemnél következett be, 2010-ben, Athénben. Amikor a 2009-ben megválasztott szocialista kormány bejelentette, hogy a költségvetési hiány 12 % (a maastrichti limit négyszerese !) ez a csőd beismerését jelentette. Angela Merkel kancellár azonban nemet mondott a görög kormány segítségkérésére: elutasította, hogy mentőcsomagot állítsanak össze, elutasította a kamatcsökkentést és azt is, hogy az államcsődöt hivatalosan bejelentsék. Erre az indította, hogy a felelőtlenül hitelező francia és német bankok (75 + 53 milliárd euró) hiteleit ne kelljen leírni. A befektetői pánik láttán aztán 2010 májusában az EKB és az IMF egy 110 milliárdos hitelt szavazott meg Görögországnak, amiről már akkor látható volt, hogy az ország sem ezt, sem a régi hiteleket nem képes törleszteni. Egyúttal elindították az EFSM elődjét, annak összes hibájával. Az euróválság tehát egy szisztémás bankválságként indult, amelyre olyan orvosságot találtak, ami rosszabb volt, mint maga a baj. Anélkül, hogy a válságot megoldották volna, pusztán megszorításokkal operáltak, ami további recesszióba taszította a gyengébb országok gazdaságát. Varufakisz a sziklamászó csoport hasonlatát használja, amikor az összekapcsolt hegymászók sorban dőlnek ki és húzzák magukkal a többieket a végső katasztrófáig. Varufakisz (és annak idején számos közgazdász) szerint az euroválságot hetek alatt egyszerűen meg lehetett volna oldani, ha az európai elitek nem haboztak volna felismerni a válság mélyebb okait – és ha nem elsősorban az azért felelős bankokat mentették volna. Meg is adja a megoldás lépéseit, sőt azt is, miért nem került sor erre a megoldásra. Első lépésben az EKB-nak azzal a feltétellel kellett volna a bankokat kisegíteni, hogy azok írják le a deficites államok adósságának jelentős részét. A második lépésben az EKB-nak az összes tagállam adósságának azt a részét, amit a maastrichti szerződés még megenged, át kellett volna vennie EKB-kötvényként, ezzel az államok adósságait nem saját maguk, hanem az EKB garantálta volna, és azokat a tagállamok a piaci kamatokhoz képest az EKB-kötvények által garantált alacsony kamatokkal fizethették volna vissza. Harmadik lépésként az EU egyik intézményét, az Európai Beruházási Bankot (EIB) kellett volna bevetni, amelynek a lehetőségeit a deficites tagállamok azért nem tudják kihasználni, mert a jelenlegi szabályok által megkövetelt önrészüket nem tudják kigazdálkodni. Ezt az EKB-kötvényekkel lehetne fedezni, így a deficites államok gazdaságát a beruházások felpörgetnék. Ez lenne a hiányolt többlet-visszaforgatási mechanizmus az eurozónában. Az első két lépés a válságot hárítaná el, a harmadik pedig a hiányzó láncszemet valósítaná meg. Az elutasítás okát Varufakisz abban látja, hogy ilyen módon Németország (és a többi többletes tagállam) elvesztené azt az alkuelőnyt, amit azzal élveznek a deficites tagállamokkal szemben, hogy azzal fenyegethetik őket, hogy elhagyják az eurozónát. Mind az EKB-kötvények bevonása, mind a többlet-visszaforgatási mechanizmus lehetetlenné tenné, hogy Németország privilegizált szerepet játsszon az eurozónában. Így a válság és a vele járó szükségtelen megszorítások azt szolgálták, hogy Németország fenntarthassa azt a szerepét, amelyet a „Global Minotaur” biztosított számára, annak kimúlása után is.
Ezt követően a válság Kínát érintő aspektusairól esik szó. A Global Minotaur biztosította számára, hogy termékfeleslegét el tudja helyezni, a befolyt tőkét pedig elsősorban a Wall Streeten fektette be. Ezért a megváltozott helyzetben új piacok után is kell néznie, másrészt befektetései védelmében el kell kerülnie, hogy az USA-ban az államadósság kezelhetetlen szintre emelkedjen. Kína felemelkedése egyes országokat a verseny miatt hátrányosan érintett (pl. Mexikó), a kínai gazdaság nyersanyag- és mezőgazdasági beszállítói (Ausztrália, Brazília, Angola, Argentína) viszont ráülhettek a kínai fejlődés hullámára. Azzal, hogy Kína lett az USA deficitjének fő finanszírozója, egyrészt érdekeltté vált a dollár biztonságában, másrészt viszont erős alkupozícióba is került az amerikaiakkal szemben. Összegezve, Kína felismerte, hogy az USA felvevőpiaca nem végtelen, széleskörű kapcsolatokat épített ki a fejlődő világgal, főleg Latin-Amerikában. Így egy sajátos háromszögben a folyik a játék, Kína, az USA és a fejlődő országok között, ahol senki nincs domináns pozícióban. Nem látszik a közeli esélye egy globális többlet-reciklációs mechanizmusnak sem. A Globális Minotaurusz hagyatéka tehát meglehetősen vígasztalan ebben a tekintetben is. A 2008-as válság után a világ a nyugati bankruptokrácia és a Kelet törékeny ereje között őrlődik. A Minotaurusz, bár valószínűleg halálos sebet kapott, még bosszúra éhes, és lenyomata ott lebeg a világ felett. Európa maga okozta válsága az európai egység hatvan évének eredményeit fenyegeti. Kelet-Ázsia a Minotaurusz helyett még erősebben függ egy másik hatalomtól – Kínától. Jelenleg Kína dinamizmusa lenne elegendő ahhoz, hogy a Global Minotaur helyét elfoglalja, azonban erre még nem áll készen. Bár próbálja megteremteni a saját „Global Plan”-ját, ehhez a helyzet kevésbé kedvező, mint az USA számára a második világháború után, amikor az egész világ romokban hevert. A kínai vezetés tudja ezt, és nem erőlteti jobban a lehetségesnél. Németország és Japán most is versenytársa az exportban, de ehhez kellenének, akik ezt a felesleget hiányként fel tudnák venni. A kínai belső piac nem képes elegendő keresletet támasztani, sőt visszaesést mutat. Ha pénzt pumpálnak a gazdaságba, az ellenőrizhetetlen ingatlan-buborék kialakulásához vezethet, aminek a kipukkadása belső katasztrófát okozhat. De hogyan lehet kipukkasztani egy buborékot a gazdaság lefojtása nélkül ? Ezt a sokbillió dolláros kérdést Alan Greenspan sem tudta megválaszolni. Kérdés, hogy a kínai vezetők képesek-e rá…
Az utolsó, viszonylag rövid 9. fejezet címe kérdést tesz fel: van-e jövő a Minotaurusz nélkül ? Ebben Varufakisz visszatér a többlet-reciklálás kérdésére, és az USA sikerét abban látja, hogy felismerte ennek jelentőségét: a hegemónia nem a vulgáris kizsákmányoláson alapszik, hanem a többlet befektetéseken keresztül történő visszajuttatásán és ebből újabb többlet termelésén. Ezt két módon is sikerült megvalósítaniuk: a Global Plan az USA többletét forgatta vissza a japán és nyugatnémet gazdaságba, míg annak kimerülése után a Global Minotaur az amerikai deficitet finanszírozza az exportőr országok többletéből. A siker azonban könnyen vezethet az önkorlátozás képességének elveszítéséhez, és mindkét esetben ez juttatta válságba az amerikai gyakorlatot. 1971-ben a dollár szabad visszaváltásáról azért kellett lemondani, mert az USA visszaélt a dollár, mint univerzális valuta kiváltságával, és korlátlanul nyomtatott pénzt a globális gazdaságba. 2008-ban viszont az állami kontroll hiánya miatt elszabadult banki szektor juttatott gyakorlatilag fedezetlen privát pénzt a gazdaságba, ezzel aláásva a Global Minotaur alapjait. Varufakisz szerint ez utóbbi menthetetlen; a Wall Streetet az állam helyreállította ugyan, de az már nem rendelkezik azzal a többlet-visszaforgató képességgel, ami 2008 előtt jellemezte. Ráadásul az új, általa „bankruptokráciának” (bankcsőd-uralomnak) nevezett rendszer túl magába zárkózó, nem képes annyi tőkét vonzani, mint a válság előtt. A világgazdaság tehát egy olyan átmeneti állapotban van, mint a Global Plan és a Global Minotaur között, a 70-es években. A feltörekvő gazdaságok ellenére a világgazdaságot még a Nyugat dominálja, a halódó Minotaurusz szolgálói révén: ezek a Wall Street, a Walmart-modell, Németország provinciális merkantilizmusa és az Európai Unió közösnek álcázott valutája. A Minotaurusz nélkül, annak szolgálói által irányított világgazdaság abszurd, hosszú távon fenntarthatatlan és súlyos egyensúlyhiányokat produkál a többletet termelő és deficites államok között, mivel már az a többlet-reciklációs mechanizmus sem működhet, amit a maga torz módján a „Global Minotaur” biztosítani tudott. Befejezésül sokadszor tér vissza a „Global Surplus Recycling Mechanism” (GSRM) kérdésére, melynek hiányát az egész világgazdaság alapvető problémájának tartja. Ennek megvalósítására szerinte Kína jelenlegi gazdasági modellje alkalmatlan, a Nyugat pedig a válság után a Minotaurusz szolgálóinak irányítása, a „bankruptokrácia”, a bankok uralma alá került. Ebből vagy a feltörekvő gazdaságok tervezett összefogása által megvalósuló GSRM jelenthetne kiutat, ami a Nyugat jelentős visszaszorulásával járna, optimális esetben azonban úgy valósulhatna meg, hogy a Nyugat végre felismeri, hogy Keynes „International Currency Union” elgondolásának visszautasítása a Bretton Woods-i konferencián súlyos hiba volt, és maga állna egy ilyen kezdeményezés élére. Bármennyire lehetetlennek is tűnik, 2008 óta több gondolkodó közgazdász is felkapta az ötletet. Példaként a botránya miatt az IMF éléről idő előtt távozni kényszerült Dominique Strauss-Kahnt említi, aki még az IMF élén idézte fel Keynes előrelátását, és késznek mutatkozott annak valamilyen megvalósítására. Ez jelentős részben az Egyesült Államoktól függ, ahol a politikai döntéshozóknak kellene belátniuk, hogy a „Global Minotaur” modelljének vége, és a világgazdaság stabilizálásához szükség van egy többlet-reciklációs szabályozásra.
A „Global Minotaur” első kiadása 2011-ben jelent meg, amikor a válságból történő kilábalás még nem kezdődött el. Ezért 2019-ben sokan érvénytelennek vagy legalábbis „időszerűtlennek” gondolhatnak egyes állításokat. De ne felejtsük: amíg nem csap le újra a válság, addig hajlamosak vagyunk legyinteni a sokasodó problémákra, legalábbis ha azok személyünkben nem érintenek. A politikusok részéről pedig napi gyakorlat sikernek feltüntetni a kudarcokat. A könyv borúlátó előrejelzései semmit nem veszítettek aktualitásukból 2019-ben sem.
Maga Varufakisz röviddel pénzügyminiszteri megbizatása előtt megírta a könyv folytatását is, melyben részben visszatér az itt leírtakra, másrészt felteszi a kérdést: mennyiben bizonyosodott be a „Global Minotaur”, mint hipotézis (erre igenlő választ ad), illetve hogyan élhet a világ, és azon belül Európa a Minotaurusz nélkül. A 2015-ben megjelent könyv azonban már egy másik ismertetés témája lehet…

Az eredeti könyv adatai: Yanis Varoufakis: The Global Minotaur, America, the True Origins of The Financial Crisis and the Future of the World Economy, Zed Books, London & New York, 2011, ISBN 978 1 780 32 016 8 eb

Egy video a témáról: https://www.youtube.com/watch?v=iVxaTC7Qp44

A Wikipédia rövid, angol nyelvű szócikke: https://en.wikipedia.org/wiki/The_Global_Minotaur