Die Freiheitsliebe, 2019. február 20.

A közvéleményt megint féligazságokkal és hazugságokkal készítik elő egy katonai beavatkozás elfogadására.

Venezuela kétségkívül kritikus helyzetben van. A több éve tartó, egyre súlyosbodó gazdasági válságnak rendkívüli társadalmi következményei vannak és a politikai konfrontáció az év eleje óta eddig soha nem tapasztalt szintre eszkalálódott. Azzal, hogy az Amerikai Egyesült Államok tervei szerint és vezényletével Juan Guaidó parlamenti elnököt Venezuela „átmeneti elnökeként” trónra emelték, a konfliktus tűzveszélyessé vált.

A Trump-kormányzat hetek óta nyíltan szembeszállva a nemzetközi joggal azzal fenyegeti Maduro elnököt, hogy katonai beavatkozással fosztják meg hivatalától. A német és más kormány a puccsista Guaidó formális elismerésével szintén megsérti a nemzetközi jogot és olajat önt a tűzre. A fegyveres konfliktus lehetősége valós. A világban a katonai blokkok jelentette szembenállás megszűnte óta a háborúkat már nem ideológiailag vagy hatalmi politikai szempontok szerint indokolják meg, hanem valamiféle „nemes” ürügyet keresnek, s ma ezért elsősorban a szabadságról, az emberi jogokról és a demokráciáról van szó.

Ma a „humantitárius” beavatkozás látszik ilyen iskola-példaszerűnek Venezuela jelen helyzetében. A médiák alkotta kép ezért igen egyszerű: egy tekintélyelvű uralkodó (Maduro) ragaszkodik a hatalmához, népét hagyja éhen pusztulni és erőszakkal száll szembe mindazokkal, akik nem értenek vele egyet. A „jó nemzetközi közösség” pedig szolidaritást vállal Guaidó szabadságharcossal, aki a demokrácia visszaállításáért és a segélyszállítmányokért harcol.

A beavatkozás geopolitikai és gazdasági okait így messzemenően figyelmen kívül hagyják, merthogy szenvedő embereken kell segíteni. Hogy a Venezuelára alkalmazott kritériumok alapján így jó tucat más országba is be lehetne avatkozni, ez itt nem játszik szerepet.

Ismét igaznak bizonyul a mondás, hogy a háború első áldozata az igazság! Mivel az elmúlt hetekben óriási erőfeszítéssel azon munkálkodtak, hogy a nyilvánossággal elfogadtassanak egy lehetséges intervenciót. Katonai repülőgépekkel szállít az USA segélyszállítmányt a kolumbiai-venezuelai határra és azzal fenyegetőzik, hogy szükség esetén akár fegyverrel is eljuttatja az országba. Az, hogy mind maga a Vörös Kereszt, mind az ENSZ az akciót politikailag motiváltnak tartva bírálja és elutasítja, önmagáért beszél.ⁱ De ezt a médiák, úgy látszik, meg sem hallják.

Humanitárius segítség

De mindenek előtt azt a képet festik, mintha a venezuelai nép túlélése ettől a szállítmánytól függene. Ez különböző szempontok alapján azonban hamis, vagy legalábbis kétséges.

Először is vitatható az az alapfeltevés, hogy Venezuelában „humanitárius válság” volna és ezért szükségesek a segélyszállítmányok. Ez szokás szerint akkor áll fenn, ha az adott állam nincs olyan helyzetben, vagy nem hajlandó arra, hogy a saját lakosságát a szükséghelyzetben ellássa. Különösen a 2017 vége óta fellépett hiperinfláció következtében a lakosság nagy részének a vásárlóereje összeomlott. Bár a minimálbért újra és újra felfelé módosították, de ez alig tudott a növekvő árakkal lépést tartani. Ezért Venezuelában azok számára, akik a nemzeti valutában szerzett jövedelmeiktől függenek, egyre nehezebb lett az alapszükségleteik fedezése. Az egészségügyben is drámai következményekkel járt a válság, a gyógyszerek és a gyógyászati eszközök már több éve hiánycikkeknek számítanak.

A Maduro kormány eddig mégis tétovázott, hogy humanitárius válságról beszéljen. Ennek ellenére nem áll fenn, hogy semmilyen segítséget nem fogadna el külföldről. Így a kormány az ENSZ szervezeteivel is együttműködik. És például az Amerikaközi Egészségügyi Szervezet (PAHO) januárban 3 millió antiretrovirális tablettát szállított Venezuelába a HIV-fertőzöttek kezeléséreⁱⁱ és további gyógyszereket a rák- és Parkinson-kóros betegek részéreⁱⁱⁱ. Más jelentések szerint az ENSZ 100 ezer gyermek és nő részére nyújtott segélyszállítmányokat.^iv Ezt persze lehet elégtelenként bírálni, de mégis ellentmond annak a gyakran hangoztatott kijelentésnek, hogy Maduro nem enged be semmilyen segélyt az országba.

Az amerikai szankciók

A venezuelai kormány nem ok nélkül panaszolja, hogy a jelenlegi helyzet az amerikai szankciók miatt rosszabbodott meg, mivel 2017 augusztusa óta a szankciók rendkívül megnehezítették a venezuelai állami szerveknek, hogy javakat importáljanak és nemzetközi fizetéseket teljesítsenek. Ehhez tartoznak a gyógyszerek is, ahogyan a kormány vádjai ismételten hangoztatják.

Az állami olajtermelés, amely a beruházások hiányában és a korrupció miatt úgyis rossz állapotban van, a szankciók miatt még jobban összeomlik. Ezzel fontos bevételektől esik el az állam. E háttér előtt a januárban bejelentett olajembargó és a több milliárdos követelés befagyasztása a venezuelai gazdaság és az állami struktúrák halálos döfésének hat azért, hogy a lakosságot a kormány ellen hangolja. Ez nem azt jelenti, hogy a szankciók a venezuelai gazdaság egyetlen okát jelentenék. Ehhez a Maduro-kormány katasztrófális gazdaság- és pénzpolitikája, a kőolajárak beomlása, a korrupció, valamint a venezuelai gazdaság strukturális problémái is jelentősen hozzájárultak. De mégis furcsának hat, hogy az USA most megmentőként jelenik meg abban a szükséghelyzetben, aminek előidézéséhez szintén hozzájárult.

Ki kell ezenkívül emelnünk, hogy az USAID-segélyszállítmányok jelentőségét nagyban eltúlozzák, mivel eddig 20 millió dolláros szállítmányról van csupán szó. Hivatalos jelzések alapján ez az első szállítmány 10 ezer ember egy heti ellátására lenne elegendő.^v A caracas-i kormány jelentése szerint a „CLAP” program keretei között kb. 6 millió családot lehet erősen szubvencionált alapvető élelmiszerrel rendszeresen ellátni. Azt is felhozzák, hogy az USA-szankciók miatt több milliárd dollárt blokkolnak a pénzügyi rendszerben, ami ilyen fontos importokra és gyógyszerekre szükséges lenne.

Egy regionális válság előállítása

Más oldalról a féligazságokkal azon dolgoznak, hogy egy regionális migrációs válságot idézzenek elő. Amikor a válság miatt emberek menekülnek el Venezuelából, mindig 3 milliós számot emlegetnek az ENSZ adatai alapján. A január végi Biztonsági Tanács-ülésen is erre a számra hivatkoztak. S többek mellett a német delegátus, Christoph Heusgen azzal érvelt, hogy a menekültek nagy száma miatt már nem országos, hanem regionális válságról van szó. Közvetetten ezzel a „védelmi kötelezettségre” (Responsibility to Protect) utalt, ami egyre inkább alapot ad világszerte a beavatkozásokra.

Közelebbi vizsgálatok alapján azonban kiderül, hogy a migrációs számok esetében néhány dolog összezavarodik. Jonatan Pfeiffenberger újságíró alaposabban utánanézett^vi és arra jutott, hogy a venezuelai válság elől menekülők 3 milliós száma nem tartható. A 3 milliós szám forrása olyan facebook-profiloknak a kiértékeléséből adódik, amelyek alapján a külföldön tartózkodó venezuelaiak számát becsülték meg, függetlenül attól, hogy mikor, milyen indíttatással hagyták el az országot. Feltűnő, hogy sohasem különböztetik meg a munkavállaló kivándorlókat a menekültektől és a menedékkérőktől. De teljesen más, ha a középosztály jól képzett tagjai külföldön jobb munkalehetőséget keresnek, vagy ha az emberek az éhség és az üldöztetés elől menekülnek.

Az ENSZ egzaktabb számai azt igazolják, hogy mintegy 400 ezer venezuelai folyamodott menekült státuszért külföldön, és 2018 végéig mintegy egy millió ember tartózkodik legálisan az országon kívül. Ezek önmagukban tragikusan nagy számok, de mégis arra utalnak, hogy a számokat manipulatív módon kommunikálják és így ezzel az intervenciót igazoló narratívát szolgálják.

A legrosszabb lehetőséget a háború jelenti

A venezuelai hosszan tartó gazdasági válság rettenetes és lehetőleg el kell kerülni, hogy a helyzetet szépítsük. Azonban a beavatkozás nyílt előkészítésének fényében a túlzásokat és hamis beállításokat is el kellene kerülni. Gondoljunk csak az állítólagos „Lópatkó terv”-re, ami a koszovói háborút volt hivatott igazolni, vagy az iraki tömegpusztító fegyverek meglétére! A háborúk kezdetén csaknem mindig hazugságokkal van dolgunk.

Bármenyire rossznak ítéljük meg a venezuelai helyzetet, és bármilyen kritikusan szemléljük a Maduro kormányt, fel kell ismernünk, hogy egy háború rendkívüli módon tovább rontaná a helyzetet és nem oldana meg semmi problémát. Ezért most minden erővel ezt meg kell akadályozni. Venezuelának nem külső beavatkozásra van szüksége, hanem olyan békés politikai megoldásra, ami az ország szuverenitását tiszteletben tartja. Uruguay, Mexikó és a Karibi Közösség (CARICOM) országainak közvetítő kísérlete az ún. „Montevideo-mechanizmus” keretében kínálja ehhez a legjobb lehetőséget.

Fordította: Kleinheincz Ferenc