A három megszorító törzs

2018. augusztus 30. Írta: Janisz Varufakisz

Nyugaton a megszorító politika uralkodik, mert három nagy hatalmú törzs támogatja. A hatékony kormányzás ellenségei összefogtak az európai szociáldemokratákkal és az adócsökkentő amerikai republikánusokkal, hogy egy kartelleken alapuló, hierarchikus, financializált globális gazdasági rendszert hozzanak létre.
ATHÉN – Nincs még egy olyan önveszélyes politika recessziós időszakokban, mint a költségvetési többlet hajszolása a költségvetési hiány megfékezésére – röviden szólva a megszorítás. Ahogy a világ közeledik a Lehman Brothers összeomlásának tizedik évfordulójához, érdemes feltenni a kérdést, miért bizonyult ilyen népszerűnek a megszorítás a nyugati politikai elitek számára a pénzügyi szektor 2008-as robbanását követően.
A megszorítás elleni gazdasági érv előre jelzi: egy gazdasági visszaesés definíció szerűen csökkenti a magánszektor kiadásait. A kormány, amely csökkenti a közkiadásokat, arra reagálva, hogy esnek az adóbevételek, elkerülhetetlenül csökkenti a nemzeti jövedelmet is (ami a magán és közkiadások összege), és elkerülhetetlenül a saját bevételeit is. Így hátráltatja az eredeti célt, a hiány csökkentését.
Világos, hogy a megszorítások támogatásának kell legyen egy másik, nem-gazdasági oka is. Valójában a megszorítások támogatói három, eléggé különböző csoportra oszlanak, ezek mindegyike a saját céljait követi.
Az első és legismertebb „megszorító” törzset az a tendencia motiválja, amely úgy véli, hogy az állam nem különbözik egy vállalkozástól vagy egy háztartástól, amelynek rossz időkben szorosabbra kell húznia a nadrágszíjat. Figyelembe véve az alapvető kölcsönös függést a kormányzati költségek és az (adó)bevételek között (amitől a vállalkozások és háztartások szerencsésen függetlenek), ezek (a szakértők) egy hibás elméleti csúsztatást követnek el a magántakarékosság és a közpénzek megszorítása ügyében. Természetesen ez nem egy véletlen tévedés; egy erőteljes ideológiai elkötelezettség motiválja a kis állam iránt, amely viszont egy sokkal baljósabb osztályérdeket leplez, annak érdekében, hogy a kockázatokat és a veszteségeket a szegényekre terhelje.
Egy második, kevésbé ismert törzs az európai szociáldemokraták között található. Hogy egy kiugró példát említsünk, a 2008-as gazdasági válság kitörésekor Németország pénzügyminisztere Peer Steinbrück, a szociáldemokrata párt egyik vezetője volt. Steinbrück szinte azonnal egy adag megszorítást írt elő, mint Németország optimális válaszát a Nagy recesszióra.
Továbbá, Steinbrück támogatott egy olyan alkotmánymódosítást, amely megtiltja minden későbbi német kormánynak, hogy eltérjen a megszorítástól, függetlenül attól, mekkora a gazdasági visszaesés. Kérdezhetjük, miért fordul egy szociáldemokrata egy önromboló alkotmányos intézkedéshez a kapitalizmus sok évtizede óta legrosszabb válsága idején ?

Steinbrück 2009 márciusában a Bundestagban adta meg a választ. “A demokrácia, ostobák !” ez lehetne kínos érvelésének rövid összefoglalása. Úgy gondolta, hogy a csődbement bankok és a hatalmas recesszió ellenében a költségvetési deficit szűkíti a megválasztott politikusok “mozgásterét” és elvonja a választókat a jelentős döntésektől.
Miközben Steinbrück nem mondta ki teljesen, nyilatkozatának háttere világos volt: Még ha a megszorítások meg is szüntetnek munkahelyeket és tönkretesznek egyszerű embereket, szükséges, hogy megőrizzék a lehetőséget a demokratikus döntések számára. Furcsa módon az fel sem merült benne, hogy, legalábbis válság idején, a demokratikus opciók legjobban a költségvetési megszorítások nélkül, egyszerűen a gazdagok fokozott megadóztatásával, és a szegények szociális támogatásával biztosíthatók.
A harmadiki megszorító törzs amerikai és talán a legérdekesebb a három közül. Miközben a brit thatcheristák és a német szociáldemokraták szigorúan ragaszkodtak egy hibás koncepciójú kísérlethez, hogy megszüntessék a költségvetési hiányt, az USA republikánusai nem igyekeztek megfékezni a szövetségi kormány költségvetési deficitjét, és nem is hittek abban, hogy ez sikerül. Miután hatalomra kerültek, egy olyan platform alapján, amely szemben áll a nagy méretű állammal és azt ígérték, hogy azt “méretre vágják,” folytatták a szövetségi költségvetés felfújását azzal, hogy a gazdag donorjaikat nagy adócsökkentésekkel jutalmazták. Még ha teljesen mentesnek látszanak is a másik két csoport deficitfóbiájától, céljuk – “kiéheztetni a szörnyeteget” (az USA jóléti rendszerét) – lényegét tekintve megszorító.
Ebben az értelemben Donald Trump jó republikánus. Felhasználva a dollár túlzott képességét arra, hogy mozgósítsa az USA államkötvényeinek vásárlóit, biztosra vette, hogy minél nagyobbra fújja fel a költségvetési hiányt (adókedvezmények formájában), annál nagyobb lesz a nyomás a kongresszusra, hogy csökkentse a társadalombiztosítási, Medicare és más jogalapon folyósított összegeket. A megszoríts szokásos indoklását (költségvetési korrektség és az államadósság kordában tartása) sutba dobják annak érdekében, hogy még mélyebb megszorításokat érjenek el, hogy megszüntessék a sokaknak folyó támogatást azért, hogy a jövedelmeket a kevesek javára osszák szét.
Közben, függetlenül az establishment politikusainak céljaitól és ideológiai ködösítéseitől a kapitalizmus változik. A gazdasági döntések nagy többségét már régóta nem a piaci erők alakítják és most a globális nagyvállalatok egy szigorúan hierarchikus, bár meglehetősen laza óriáskartellje hozza meg. Menedzsereik rögzítik az árakat, meghatározzák a mennyiségeket, alakítják a várakozásokat, formálják a vágyakat és ütköznek a politikusokkal hogy pszeudo-piacokat hozzanak létre, amelyek támogatják szolgáltatásaikat. Az első ilyen eset a New Deal-korszak volt, a teljes foglalkoztatás célkitűzésével, amelyet idővel a növekedésbe vetett megszállott hit váltott fel.
Később, az 1990-es években, mivel a hiperkartell pénzügyi jellegűvé vált (olyan vállalatokat, mint a General Motors nagyban spekulatív pénzügyi vállalattá alakított át, amely mellékesen még gyárt néhány autót), a GDP növekedés célját a “pénzügyi rugalmasság” váltotta fel: az értékpapírok szüntelen terjedése a kevesek és az állandó megszorítások a többség számára. Ez a szép új világ természetes tápláló környezetté vált a három megszorításpárti törzs számára, amelyek mindegyike sajátos hozzájárulást ad a megszorítás ideológiai alapjaihoz.
A megszorítás áthatoló képessége így egy olyan átfogó dinamikát tükröz, amely, a szabadpiaci kapitalizmus álruhájában egy kartelleken alapuló, hierarchikus, financializált globális gazdasági rendszert hoz létre. Nyugaton ez uralkodik, mert három erős politikai csoport támogatja. Az erős állam ellenfelei (akik a megszorítást egy nagy lehetőségnek látják, hogy gyengítsék azt) összeolvadnak az európai szociáldemokratákkal (akik több lehetőségről álmodnak, amikor kormányra kerülnek) és az adócsökkentő republikánusokkal (akik abban elhatározottak, hogy mindenkorra megszüntessék Amerika New Dealjét).
Az eredmény nem csupán az, hogy szükségtelen nehézségeket okoznak az emberiség széles csoportjai számára. Ez globális előhírnöke az egyre mélyülő egyenlőtlenség és a krónikus instabilitás baljóslatú kapcsolatának.

Forrás: https://www.project-syndicate.org/commentary/three-tribes-of-austerity-by-yanis-varoufakis-2018-08