 |
| Vladimir Putyin június 14-én 2018 Moszkvában, Oroszországban. Pool / Getty Images |
Bár jórészt észrevétlenül telt el, ez az augusztus egy olyan esemény huszadik évfordulója volt, amely döntően átalakította a modern Oroszországot. Nyilvánvaló okai vannak, miért nem akarnak az oroszok különösebben megemlékezni a rubel 1998-as összeomlásáról, de ez az esemény és következményei sokkal nagyobb hatást gyakoroltak az ország politikai életére, gazdaságára és külpolitikájára, mint ma általában felfogják.
Oroszország közelmúlt történetében a legjelentősebb vízválasztónak szokásosan az elnöki hatalom átadását látják Borisz Jelcintől Vlagyimir Putyinnak az újév előestjén 1999-ben. Ennek a korszakváltó státusát erősíti az egybeesése a századfordulóval. De sok fontos tekintetben, több mint egy évvel korábban, 1998 nyarán fektették le az alapokat Putyin hatalomra emeléséhez. A visszatekintés ezekre az eseményekre segíthet megértenünk, hogy elsősorban mi tette lehetővé az ő hosszú uralmát.
A gazdasági káosz
Maga a rubel 1998-as összeomlása az egy évvel korábban kezdődött ázsiai pénzügyi válságnak volt egy eltolódott következménye. Az orosz kormány hónapokon át küzdött, hogy elfojtsa a tőle keletre hullámzó zűrzavar hatásait. Az ország már néhány éve tartó mély gazdasági depresszióban volt. A szovjet összeomlás utórengéseit a „sokkterápia” felerősítette, és az 1990-es évek második felére széleskörű volt a nyomor és a munkanélküliség, zuhant a várható élettartam és általánosak voltak a társadalmi összeomlás tünetei. 1998 májusában a szénbányászok több helyen blokkolták a transz-szibériai vasutat, tiltakozásul a kifizetetlen béreik miatt, és még szélesebb körű lázongásra volt kilátás.
E folytatódó országos szerencsétlenség közepette, a Jelcin-kormány a forrásait a rubel értékének a fenntartására fordította és a nemzetközi befektetőknek és az IMF-nek bizonygatta, hogy nem fog leértékelni. Végül azonban a nyomás túl nagynak bizonyult és 1998 aug. 17.-én a kormány bejelentette a leértékelést, együtt a belföldi adósságok kifizetésének megszűntetésével és a külső adósságok fizetésének moratóriumával.
A következő egy hónap alatt a rubel elvesztette az értékének kétharmadát, felgyorsult az infláció, még tovább nőtt a munkanélküliség és a nyomor. Az orosz dolgozók már a válság előtt is heteken vagy hónapokon át nem kapták meg a fizetésüket. A rubel összeomlása után ezek a „zagyerzskák” – „halasztások”, bár a korrekt kifejezés a bérek ellopása lenne, még hosszabbak lettek. De az orosz lakosság többsége számára a válság hatásai gyorsan csillapulni kezdtek, amint megindult a gazdasági helyreállás. Ebben szerepe volt magának az 1998-as leértékelésnek: az import drágulása lendületet adott a hazai gyártóknak.
A rubelválságnak más messze nyúló hatásai is voltak. A bank- és pénzügyi szektort sújtva, a gazdasági növekedést más szektorok felé hajtotta, és el Moszkvától, ahol az 1990-es években túlnyomóan összpontosult Oroszország vagyona.
Ezek az elmozdulások szolgáltatták az alapokat Oroszország rohamos növekedéséhez a 2000-es években, amikor az olajárak kezdtek felkúszni: a 2008-as globális gazdasági válságig a GDP átlagos évi növekedése 7 százalékos volt. Változott az orosz elit összetétele is. Az 1990-es években az olyan nagytőkések, mint Borisz Berezovszky, Mikhail Khodorkovszky, Vlagyimir Guszinsky stb. hihetetlen vagyonokat halmoztak fel, nagyrészt bankok birtoklásának köszönhetően. Az 1998-as krach lyukat ütött a mérlegeikben, és az orosz pénzügyi szektor sosem nyerte vissza a kitűnő helyzetet, amelyet valaha élvezett.
A gazdagság forrásai másutt voltak, főleg a természeti erőforrások szektorában: olaj, gáz, szén, fémek. Az e területeken birtokos oligarchák megtartották a helyüket a leggazdagabbak között, de a 2000-es években növekvő mértékben új nevek jelentek meg a Forbes milliárdos besorolásában, leggyakrabban Moszkván kívülről: olyanok, mint Roman Abramovics, eredetileg olaj- és alumíniummágnás; Vlagyimir Bogdanov, a Szurgutnyeftegaz tulajdonosa; Alekszej Mordasov, a Szeversztal’ acélkonglomerátum tulajdonosa; és mások tucatjai.
Mint az új vagyonoknak ez a megjelenése utal rá, Oroszország bevételeinek a megoszlása az 1998-as krach után sem volt igazságosabb, mint előtte. A gazdagság még mindig fenomenális ütemben tolódott felfelé a bevételi létrán. És nagy olajtermelő államként, nagy gáz-, szén- és fémkészleteivel, Oroszország mindenképpen előnyöket élvezett volna a természeti erőforrások árainak 1999 utáni növekedéséből.
De az 1998-as krach nélkül a nyereségek még szűkebben oszlottak volna el, mint ahogyan végül történt. Még a szerény anyagi javulás is, amelyet az egyszerű oroszok tapasztaltak 1999 után, nagyban hozzájárult Putyin bekövetkezett népszerűségéhez, képessé téve őt választói bázis felépítésére, amely a kétségtelen hamisítások ellenére jelentékeny maradt.
Váratlan lázadás
Az 1998-as összeomlás utáni szakasz politikailag is több fontos mérföldkövet rakott le ahhoz, aminek Putyin alatt jönnie kellett. Noha a gazdasági hatás kibontakozásához idő kellett, a politikai következmény gyorsabb volt. 1998. aug. 23.-án Jelcin elbocsájtotta Szergej Kirienkót, a miniszterelnököt, akit csak öt hónappal korábban nevezett ki, és nekilátott visszahelyezni Kirienko elődjét, Viktor Csernomyrgyint – szembekerülve az orosz parlament váratlan ellenállásával.
A Duma korábban hajlamos volt egyszerűen ráütni a bélyegzőt Jelcin döntéseire. Ez a magatartása 1993 októberében kezdődött, amikor egy döntetlen küzdelem az elnök és a között, amit akkor a Népi Küldöttek Kongresszusának hívtak, azzal végződött, hogy Jelcin tankokat küldött annak engedelmessé bombázására. Egy 1993 decemberében elfogadott új alkotmány szerint, a lényegesen csökkentett hatáskörű parlamentet megfelelően Dumának keresztelték át, annak a törvényhozásnak a mintájára, amelyet a cárok vidáman figyelmen kívül hagytak.
Ez az engedelmes Duma 1998 válságkörülményei között hirtelen fellázadt, és kétszer elutasította Csernomyrgyin újbóli kinevezését. A törvényhozás feloszlatásától és új választások kiírásától húzódozó Jelcint kötelezték arra, hogy helyette a jelöltjüket, Jevgenyij Primakov külügyminisztert nevezze ki miniszterelnökké.
Primakov miniszterelnöksége csak néhány hónapig tartott. 1998 szeptemberében foglalta el a hivatalát, és Jelcin 1999 májusában felmentette. A működése rövid volt ugyan, de jelentős, mivel demonstrálta egy felkészültebb államférfi vonalának a politikai erejét. Primakov, korábban a Pravda közelkeleti tudósítója és a KGB külső felderítő főnöke, az irányvonal változását hozta mind a bel-, mind a külügyekben.
1996-tól 1998-ig külügyminiszterként elfordult Jelcin beidegződött nyugatbarát álláspontjától, törekedve a kapcsolatok javítására Kínával, Indiával, és más nem-nyugati országokkal, megkísérelve egyensúlyozni az USA és szövetségesei befolyása ellen. Miniszterelnökként is fenntartotta ezt a hozzáállását. (A kinevezését a Nyugat nem fogadta jól. 1998 szeptemberében a New York Times munkatársa, William Safire telefonált Grigorij Javlinszkij vezető orosz liberálisnak, ezt hadarva: „Fickók, ti nem vagytok észnél? Amikor Oroszországnak a legnagyobb szüksége van a Nyugatra, a szabadság egy életre szóló ellenségét állítjátok be?”) Amikor 1999 márciusában a NATO bombázni kezdte Szerbiát, Primakov Washington felé repült, és azonnal visszafordulást parancsolt. Ez ugyan bizonyosan csak kevéssel volt több egy jelképes gesztusnál, de nehéz elképzelni, hogy bárki a közvetlen elődei közül Jelcin vagy Gorbacsov alatt megtette volna ezt.
Belföldileg, Primakov egyik első lépése volt a bér- és nyugdíjelmaradások kifizetési elsőbbségének az elrendelése. A privatizáció ütemét is lassította, és 1999 elején felvetette a korábbi eladások felülvizsgálatának, sőt potenciális visszafordításának a lehetőségét. Széles körben ismert, hogy ezek kiterjedtek a csalás minden módjára. Ezek az intézkedések, az oligarchák elleni retorika egy adagjával kísérten, gyorsan elegendő népszerűséget szereztek Primakovnak ahhoz, hogy megvalósíthatónak tűnjön az elnökségre pályáznia 2000-ben.
A gondolat, hogy Primakov hatalomra kerülhet, fenyegetve az 1990-es évek szabadpiaci átalakulásának az eredményét, eléggé ijesztő volt mind Jelcin, mind nyugati támogatói számára. De még rosszabb volt a nagyon reális lehetőség, hogy Jelcin ellen vizsgálat indulhat a hivatalából való távozása után. Amint a válságos hónapok teltek, egyre világosabb lett, hogy Jelcinnek olyan utódot kell találnia, akire számíthat az immunitásának szavatolásában.
A Putyin-szintézis
Putyin elképesztő hatalomra kerülését 1999 augusztusában – a kevéssé ismert FSzB-főnök előléptetése miniszterelnökké mindenkit meglepett – egy Jelcin körüli klikk valósította meg, elsősorban erre gondolva. Nem véletlenül, mikor 1999 dec. 31.-én tényleges elnök lett, Putyin legelső intézkedése volt egy dekrétum aláírása, amely garantálta Jelcin mentesítését minden vizsgálattól.
De a Kreml-beli idejének kezdetétől fogva világos volt, hogy Putyin egy új politikai projektet képvisel, és az is, hogy ő fontos következtetéseket vont le a rubel összeomlását követő turbulens időszakból. 1998 után már nem volt reális azt képzelni, hogy egyszerűen folytatódhat a korábbi korlátlan szabadpiaci modell. Tanácsosnak látszott az állami felügyelet valamilyen foka, különösen a stratégiailag fontos szektorokban. Belföldön az idők az oligarcha-ellenes retorika lendületét tűntek igényelni. A külpolitika terén az orosz nemzeti érdekek erősebb védelmének volt evidens politikai értelme.
Mindezeken a frontokon, a Putyin által 2000 után elfogadott politika motívumai azok voltak, amelyek először a rubel összeomlása után hatalmasodtak el. Voltak azonban jelentős és lényeges eltérések is. Putyin minden kezdeti beszéde ellenére az oligarchák mint osztály „likvidálásáról”, a számuk jelentősen nőtt az ő első két időszaka alatt: az országnak 2000-ben még nem voltak milliárdosai, 2008-ban már 82 volt belőlük.
És, míg egyes szektorokban Putyin az állam nagyobb szerepét hagyta jóvá, másokban a piacét növelte, privatizálva néhány további állami vállalatot és a szolgáltatások egy körét a lakásépítésben és az oktatásban. A külpolitikában Putyin elnöksége Primakovénál sokkal inkább Nyugat-barát orientációval kezdődött, még Oroszország NATO-csatlakozása iránti érdeklődését is kifejezte. A szept. 11.-i támadások után közreműködést kínált az USA „terror elleni háborújában”, boldogan hozzájárult US bázisok létesítéséhez a szomszédos középázsiai államokban és az Afganisztán elleni támadáshoz.
Mindez azt jelentette, hogy Putyin korai kormányzási agendájában feszültség volt az állampárti, oligarchia-ellenes, másrészt pedig a piac- és Nyugat-barát alkotók között. Bizonyos mértékben ez az ismerős szakadék terméke volt a retorikai ígéretek és a politikai lényeg között, amit az új kormány képes volt hozzáértően kihasználni. De magában a rezsimben is voltak valódi ideológiai ellentmondások, egy dualizmus, amelyben sok, Primakovot népszerűvé tett sajátosság kombinálódott egy mögöttes elkötelezettséggel védeni a Jelcin-kormány kapitalista reformjait.
Ez a kettősség a korai putyinizmuson belül nem létezett volna, ha nem omlott volna össze a rubel. E megvilágításban az 1998-as válság tette politikailag szükségessé a putyinista szintézist.
A válság teremtménye
A rubel összeomlása óta eltelt húsz évből tizenkilencben volt Putyin hatalmon mint elnök vagy miniszterelnök. Olyan szorosan azonossá vált az orosz állammal, sőt az országgal mint egésszel, hogy a nyugati kommentátorok számára túl nehéznek bizonyult ellenállni a kísértésnek; a személyiségének a prizmáján át értelmezni az orosz fejleményeket.
De a kormányzásának a leginkább megkülönböztető sajátosságai közül sok nem csak az ő egyéni pszichéjének a kinövése. Ezek a körötte végbement drámai politikai, társadalmi és gazdasági változások eredményei. Noha szokásos lett hangsúlyozni a szovjet éra alakító hatását a putyinizmusra, az 1990-es évek – különösen az 1998-as rubelkrach utáni időszak – turbulenciája messze inkább befolyásolta az ő politikai projektjét.
Ezek az események taszították válságba a jelcinizmust, ösztönözve az utód keresését, ami Putyin felemelkedéséhez vezetett. A pénz összeomlása után alkalmaztak először sokat Putyin fontos ideológiai ösvényei közül. És az 1988-as válság gazdasági következményei teremtették meg az alapot a tartós növekedéshez, amely alátámasztotta az ő tartós népszerűségét.
E tekintetben Putyin sokkal többel tartozik az 1998-as válságnak, mint azt a támogatói vagy az ócsárlói elismerni készek
A szerzőről
Tony Wood a New Left Review szerkesztőségének a tagja és a megjelenő Russia Without Putin: Money, Power and the Myths of the New Cold War című könyv (Verso, 2018) szerzője
(Ford. Szende Gy.)
