 |
| © REUTERS, Regis Duvignau |
John Frankenheimer amerikai rendező 1962-ben megjelent remekművében, a „Mandzsúriai jelölt“ (The Manchurian Candidate) című filmben, szovjet szakértők titkos tervet dolgoznak ki az USA destabilizálására és a kommunista ideológia ottani megvalósítására. Ezért foglyul ejtik a koreai háború veteránját, Raymond Shaw őrmestert, telepumpálják drogokkal és hipnotizálják, hogy megölje az USA elnökét. Ez a film nagyszerűen tükrözi az akkori, McCarthy szenátor boszorkányüldözése utáni amerikai társadalom oroszellenes hisztériáját.
Annak ellenére, hogy a hidegháború befejezése történelmi fordulópont volt, az Oroszországtól való rettegés nem tűnt el, és sokan mintha más korban élnének. Az uralkodó retorikában Oroszországot sokszor olyan hatalomként mutatják be, amely mindenhová kinyújtja a csápjait és összeesküvéseket sző a törékeny és fáradt nyugati demokráciák ellen. Állandóan napirenden van Moszkva állítólagos beavatkozásának a kérdése, és tömegesek a vádak: Donald Trump támogatása, a Brexit győzelmének segítése, a szeparatizmus elősegítése Katalóniában, beavatkozás a francia elnökválasztási kampányba Emmanuel Macron ellen stb. Az EU DisinfoLab vizsgálatának közzététele után a Benalla-ügy körüli botrányt is Oroszország és valamely “orosz szféra” tevékenységének a rovására írták, amely igyekszik mesterségesen felfújni a vitát. Más szóval, a nyugati elit és a neoliberális rend minden problémája Moszkva titkos diverziós tevékenységének az eredménye.
Persze, senki sem készül naivan tagadni orosz befolyásoló csoportok létezését Európában és az USA-ban. Ez annál is abszurdabb lenne, mivel minden nagyhatalom támaszkodik „puha” erőre, hogy érvényesítse kulcsfontosságú érdekeit külföldön, erre különféle módszereket használva. A probléma nem ebben van.
Elsősorban abban áll, hogy az Oroszország elleni reflexszerű vádak többnyire nem becsületesek. A nyugati elit állandóan túlértékeli Oroszország befolyását és hatalmát. Semmiképpen nem akarja észrevenni a Moszkva előtt álló korlátokat: a védelmi költségvetés a NATO-énak az egytizede; demográfiai hanyatlás; a gazdaság elégtelen diverzifikáltsága; túl erős függése a szénhidrogénektől stb. Oroszországnak nincsenek sem neki tulajdonított imperialista tervei, sem eszközei ilyenek realizálásához. Inkább az érdekei védelmének a politikáját folytatja a közvetlen környezetében és igyekszik az egyensúly ereje lenni a nemzetközi helyzetben. Más országok sokkal messzebbre mennek a külföldi beavatkozásban, ha úgy vélik, hogy egyik vagy másik kormány irányvonala ellentétes az érdekeikkel. Semmitől sem riadnak vissza, a nemzetközi jog megsértésétől sem. Ezt nagyszerűen mutatja az Irakba való betörés, vagy Líbiában Khaddafi megdöntésének a példája. Csak a kettős normák ma olyan erősek, hogy a nyugati elit szemet huny egyes más országok, – csak nem Oroszország – viselkedése előtt.
Az USA legutóbbi elnöki kampányát tekintve, ésszerű feltételezni, hogy Oroszország érdekelt volt Donald Trump győzelmében. A kétoldali kapcsolatok szélesítésének és békéssé tételének a terve éles ellentétben volt Hillary Clinton Moszkvával szemben tanúsított nyílt ellenségességével. Egyes oroszországi befolyásos csoportok valóban a republikánus jelölt győzelméért dolgoztak, de ez nem játszott döntő szerepet a végeredményben. Mint François-Bernard Huyghe kutató megjegyezte, a Clinton-ellenes “álhírek” (fake-news) feltételezett terjesztése legfeljebb azoknak a választóknak az elszántságát erősíthette meg, akik már egyébként is szakítottak az amerikai establishmenttel és a demokrata jelölttel is.
Ami a Benalla-ügyet illeti, egyes politikusok (különösen a jobboldali-centrista „Agir” csoport) vádjai olyan élesek voltak, hogy az EU DisinfoLab a vizsgálata végleges változatában igyekezett elsimítani a kezdeti következtetéseket és magyarázni, hogy valójában a szervezett beavatkozásnak bizonyítékai nincsenek.
Ilyen határozatlan helyzetben a Kreml vádolása a „liberális demokráciák” minden baja miatt rendkívül veszélyessé válik. Mindez a valóság felfogásának nagyon kényelmes megközelítésére támaszkodik, felmenti az elitet a felelősség alól és megengedi, hogy ne gondolkodjon az utóbbi években hozott politikai döntéseinek a következményeiről. Így, például a Brexit összefügg a brit társadalom és az EU szerkezete mély, belső problémáival, amilyenek: a középosztály szegényedése, elégedetlenség az egyenlőtlenség miatt, kollektív nyugtalanság a bevándorlás miatt, törekvés a nemzet politikai függetlenségének a helyreállítására a parlament szuverenitása körül stb. A kísérletek arra, hogy mindezt valamilyen orosz manőverek prizmáján át magyarázzák, egy tisztátalan törekvésről szólnak; félrevezetni az embereket.
Végül, ez a primer russzofóbia problémát okoz olyan tekintetben, hogy igazolja az újabb akciókat a szólásszabadság ellen, amely pedig már úgysem érzi a legjobban magát Franciaországban, az utolsó 40 évben. Így, például az álhírek elleni harcra vonatkozó törvényjavaslat harmadik cikkelyében a legfelső audio-vizuális tanácsot olyan intézkedési joggal tervezik felruházni, amely egészen a „dezinformáló” külföldi tömegtájékoztató eszközök (TTE) engedélyének a megvonásáig terjed. Nyilvánvaló, hogy mindez nem az „Al-Jazeera”, hanem az „RT” és a „Sputnik”, azaz a Kreml által támogatott TTE-k ellen irányul, amelyeket Emmanuel Macron titokban személyesen gyűlöl. Franciaország elnöke őket azzal vádolja, hogy próbálták megakadályozni a hatalomra kerülését. Az oroszellenes paranoia és az „álhírek” legnagyobb mértékben ködös koncepciója a demokratikus vita és az alapvető jogok szerkezetére mért csapássá válik. Noha a valóságot lehetetlen teljesen megérteni egyetlen szempontból vizsgálva, a nézeteltérések a tényekkel és azok értelmezésével kapcsolatban a hatalom számára ürüggyé válnak az eltérő világnézet elítéléséhez és a politikai ellenfelek diszkreditálásához. Ilyen módon, a politika az igazság tábora, azaz Alain Minc szerint az „értelem köre” harcára redukálódik a tömegek ellen, amelyek ki vannak téve Moszkva és egészében a populisták hatásának és vétkesek abban, hogy helytelenül szavaznak a választásokon.
Az utolsó pontnak nagyon nagy a jelentősége, mivel a mai Nyugat közel rendszeres russzofóbiája azt magyarázza nekünk, mivé vált a politika: az emberiség és ellenségei szembenállásává. Oroszország felruházása a gonosz vonásaival, annak vegytiszta formájában, a politika lényegének és annak a ténynek a tagadását jelenti, hogy a jó harca a gonosz ellen abszolúte mindenütt megjelenik. Ezt a veszélyt valószínűleg mindenkinél jobban írta le Alekszandr Szolzsenyicin orosz gondolkodó a „GULÁG félsziget” című művében: „Fokozatosan feltárult előttem, hogy a jót és a gonoszt elválasztó vonal nem államok, osztályok, pártok között húzódik, hanem átmegy minden emberi szíven”.
Azok, akik tagadják a világ bonyolultságát őszinte riadalomból a liberalizmus jövője miatt társadalmukban vagy képtelenségből elfogadni azt, hogy Oroszországnak sikerült rendbe jönnie a Szovjetunió szétesése után, egyáltalán nem segítik elő a demokratikus vitát, amelyet szavakban oly nagyra becsülnek. Csak zavarják azt, és elködösítik a valóságot.
1991-ben Gorbacsov diplomáciai tanácsadója, Georgij Arbatov figyelmeztette a Nyugatot: „A legrosszabb szolgálatot tesszük Önöknek: megfosztjuk Önöket az ellenségtől”. Arbatov tévedett. Az orosz ellenség nem tűnt el, mint az összeesküvés-elmélet sem. Csak hát egyáltalán nem ott van, ahol látszik…
(Fordítás oroszból: Szende Gy.)
