 |
| Noam Chomsky. Cancillería del Ecuador, a Flickr-en keresztül; EDITED: LW / TO |
Autoriter vezetőkről beszélve, engem elképesztett az USA politikai establishmentjének a reakciója arra, ahogyan Trump kezelte a Helsinki-i csúcstalálkozóját Putyinnal. Mi a baj azzal a gondolattal, hogy az USA és Oroszország működjön együtt a ma a világ előtt álló nagy nemzetközi témák megoldásában, beleértve a nukleáris fegyverek fenyegetését? Mi az Ön reakciója erre? Trump hibázott? „Amerika-ellenes” volt?
Bizonyosan semmi rossz nincs abban, ha az USA és Oroszország új közeledésre törekszik és együttműködésre ilyen ügyekben. A jobb jövő, sőt a túlélés reménye tekintetében ez lényeges. Oroszországnak nem szabad elutasítania az alkut az USA-val, és szankciókkal sújtania (ha ez elképzelhető lenne) az USA-t és az UK-t, mert megtámadták és kifosztották Irakot az összes szörnyű regionális következményekkel, vagy (Franciaországgal együtt) pusztították Líbiát borzalmas eredményekkel Nyugat Afrikától Levantéig, egyéb bűnök mellett, amelyeket túl sok lenne felsorolni. Vagy fordítva (nem foglalkozva a bűnök nagyságával).
Sok kérdésben kell az országoknak együttműködniük, és néha meg is teszik, mint Szíriában, hogy elkerüljék az olyan összeütközéseket, amelyek háborúra vezethetnének. Sokkal több lenne szükséges az orosz határnál, ahol a NATO terjeszkedése és erőinek növelése következtében könnyen előfordulhatnak balesetek leírhatatlan következményekkel. Sok más ügyben is szükség van komoly véleménycserére. Nukleáris témákban még inkább. Mint másutt már tárgyaltuk, Obama programjai a nukleáris fegyverek korszerűsítésére növelték a „gyilkoló erőt” elégségesen ahhoz, hogy létrehozzák „pontosan azt, ami várható, ha egy nukleáris fegyverzetű állam a felkészülését tervezi nukleáris háború megvívására és megnyerésére az ellenséget meglepetésszerű első csapással lefegyverezve”, amint azt az Atomtudósok Közlönyében (Bulletin of the Atomic Scientists) egy fontos tanulmány elmagyarázta. Trump nukleáris programjai még tovább növelik a veszélyt, új és nagyon veszélyes fegyver-rendszerekkel és a nukleáris háborús küszöb súlyos leszállításával – ez létében veszélyezteti Oroszországot és a világot; még a támadót is elpusztítaná egy első csapás. George W. Bush alatt az USA visszalépett a ballisztikus rakéták elleni védelemre vonatkozó egyezményből (Anti-Ballistic Missile treaty), ami még egy komoly fenyegetés Oroszországnak. Az orosz fegyverkezdeményezések és reakciók is fokozzák a végső pusztulás veszélyét.
Trump felé fordulva, az ő akciói teljesen értelmetlenek, ha azokat valamilyen geopolitikai stratégia vezérli. Ő egyrészt udvariasan (egyesek szerint térdet hajtva) beszél Putyinnal, és a feszültségek csökkentésére hív fel, míg másrészt jelentősen eszkalálja a feszültségeket és a fenyegetéseket. Az említett nukleáris program ennek nagyon komoly példája. Fegyvereket is küld Ukrajnának, növeli a NATO erőit és műveleteit az orosz határon. Az ilyen akciókat bármely orosz vezető súlyos fenyegetésnek tekintené. Durvább szankciókkal sújtották Oroszországot, amely semmiképpen sem hagyja figyelmen kívül a növekvő fenyegetéseket, hogyan is tehetné ezt? Az üzleti sajtó, hivatkozva az USA Treasury (Pénzügyminisztérium) jelentéseire, közli, hogy Oroszország „rekord ütemben számolja fel a dollárvagyonát, két hónap alatt eladva 81 milliárd USD értékben az amerikai kormányadóssági részének a négyötödét” hogy megőrizze a vagyonát az árfolyamok további romlása esetén.
Míg Trump politikája geostratégiai nézőpontból értelmetlen, értelmezhető feltéve, hogy tovább követi az „én mindenek előtt” agendáját, nem törődve a következményekkel a világ számára. E kérdéseket fentebb tárgyaltuk. Ez az agenda a bázisa hűségének a fenntartását igényli, biztosítva azt akkor is, ha a Mueller-vizsgálat valamilyen, számára ártalmas eredményt hoz. A Putyinnal tartott sajtóértekezletének a központi témája volt az elit véleményének elkeseredett elítélése, az erőfeszítése diszkreditálni Muellert. Ez a taktika egészen jól sikerül. A republikánusok nagy többsége jóváhagyja a módot, ahogyan Trump kezelte Putyint, és a felmérések szerint Mueller közönségi imázsa minden idők leggyengébbike.
Eközben, az éles eszkaláció és a fenyegetések kielégítik a nemzetbiztonsági héjákat.
Az utóbbiak egy széles spektrumot tesznek ki. Néha nehéz elhinni, de nem tudunk átsiklani a tényen, hogy a legmagasabbra becsült mérsékeltek erősen ragaszkodnak olyan doktrínákhoz, amelyek, egészen betű szerint, túlságosan különösek ahhoz, hogy vitatkozzanak róluk. Például, Richard Haass, egy respektált tudós és diplomata, és sokáig a befolyásos Külkapcsolati Tanács (Council on Foreign Relations) elnöke, szemrebbenés nélkül úgy igazít el bennünket, hogy „A nemzetközi rend négyszáz éven át a mások belügyeibe való nem-beavatkozáson és a szuverenitás tiszteletben tartásán alapult. Oroszország megsértette ezt a normát elkaparintva a Krímet és beavatkozva a 2016-os USA választásokba. Putyin Oroszországát bűnöző államként kell kezelnünk, amint az is.”
A szavak itt már csődöt mondanak.
Izraelben éppen elfogadtak egy ellentmondásos törvényt a “zsidó nemzetállamról”, amely nem is említ kisebbségi jogokat. Van valami új ebben, ami nem volt mindig realitás izraeli álláspontból?
Sajnálatosan, magán Izraelen belül, a 2018. júliusi új nemzetiségi törvény nem volt nagyon ellentmondásos, de világszerte megdöbbentette a liberális közvéleményt. Elég tipikus, ami az USA-ban történik, amely az 1967-es háború óta Izrael fő támogatója. Hosszú időn át Izrael volt a liberális és haladó vélemény kedvence. Mára ez jelentősen megváltozott. „A Pew Research Center egy felmérése szerint áprilisban [2018] a magukat liberális demokratáknak leírók kétszer valószínűbben rokonszenveztek a palesztinokkal, Izraellel szemben, mint mindössze két évvel korábban. A liberálisok negyven százaléka inkább a palesztinokkal rokonszenvezett, 2001 óta a legtöbb, míg 33 százalék inkább Izraellel rokonszenvezett.”
Izrael támogatása eltolódott az ultranacionalista jobboldalhoz és a keresztény evangélikusokhoz, akik közül sokan kombinálják Izrael szenvedélyes támogatását a doktrínával, hogy a Második Eljövetel, talán nagyon hamar, az összes zsidókat az örök kárhozat kínjaira fogja ítélni, azon nagyon kevesek kivételével, akik időben Krisztusra találnak. Ez az antiszemitizmusnak még a náci Németországban is páratlan szintje.
Izrael jól tudja, hogy a világ közvéleményének azon szektoraiban, amelyek legalább némileg törődnek az emberi és a polgári jogokkal, veszít a támogatásból. Ezért Kelet felé igyekszik kiterjeszteni a támogatásának a bázisát, elsősorban Kína és India felé. Az utóbbi nagyon természetes szövetségessé válik számos okból, köztük a sodródással mindkét társadalomban az ultranacionalizmus, a reakciós belpolitika és az iszlámgyűlölet felé. Erősödik az is, ami burkolt szövetség volt a legreakciósabb és -brutálisabb arab államokkal, Szaúdi Arábiával és az UAE-vel (Egyesült Arab Emirátusok), amihez most Egyiptom is csatlakozik a jelenlegi durva katonai diktatúra alatt.
Az új nemzetiségi törvény deklarálja, hogy Izrael a zsidó nép nemzetállama, lefokozza az arabok státusát és formálisan törvényesíti a csak-zsidó közösségeket. Némi új talajt tör fel, de nem nagyon sokat. Ami új, az elsősorban ezeknek a rasszista elveknek az alaptörvénybe, alkotmány státusába emelése. Izrael legfelső bírósága hosszú idővel ezelőtt meghatározta, hogy Izrael „a zsidó nép szuverén állama” …de nem állama a 20 százalék nem-zsidó polgárának. Ez lényegében ugyanaz a doktrína.
Az új törvénynek kevés artikulált bírálója van. Egyikük, a nagyszerű izraeli író, Yitzhak Laor. Emlékeztet arra, hogy a földtörvény vitájában, 1960-ban, Zerach Warhaftig, a Nemzeti Vallásos Párt alapítója és a függetlenségi nyilatkozat aláírója deklarálta: „Világosak akarunk lenni abban, hogy Izrael földje Izrael nemzetéé. Izrael nemzete szélesebb fogalom, mint a Cionban élő nemzet, mert Izrael nemzete az egész világon található….[Ebben az új törvényben] van egy nagyon nagy jogi újdonság: törvényi fedezetet adunk a Keren Kayemet leYisrael [Zsidó Nemzeti Alap - Jewish National Fund, JNF] szabályzatának” (héberből fordítva).
A JNF szabályzata viszont kötelezi a szervezetet a „zsidó fajú, vallású vagy származású személyek” javára dolgozni. Hozzá tehető, hogy a polgári jogok e radikális megsértéseit az amerikai adófizetők finanszírozzák, a JNF jótékonysági szervezeti státusának köszönhetően.
Warhaftignek majd 60 évvel ezelőtt teljesen igaza volt. Törvényi és adminisztratív szabályok egy tartományát létesítették, biztosítandó, hogy a JNF-nek az illetékessége kiterjedjen az összes állami földekre – az ország területének 93 százalékára – amiből következik, hogy a földeket egyedül a zsidók számára tartalékolják, csekély és nevetséges kivételekkel. A részleteket kifejtettem és dokumentáltam az Új hidegháború felé (Towards a New Cold War) című írásomban (1982).
Laor emlékeztet arra, hogy a törvény megalkotása óta „700 települést létesítettek, mindet zsidók számára, eltekintve néhány várostól az [elüldözött] beduinok részére, (ami nevetséges).” Mellesleg, a 20 százalékos nem-zsidó kisebbséget a föld két százalékára korlátozták, ennyit juttattak nekik az állam létrehozásakor, 70 éve.
2000-ben a rasszista földadminisztrációs elrendezések végül Izrael Legfelső Bírósága elé kerültek. Ez egy szűk körű döntést hozott, amely jogot adott a folyamodóknak, egy professzionális arab párnak arra, hogy a tiszta zsidó Katzir városba költözzenek. Nagyon hamar megkezdődtek az előkészületek a döntés megkerülésére, de az most már szükségtelen, mivel a szegregációt az Alaptörvénnyel jogilag szentesítették.
Az amerikaiaknak ezt nagyrészt ismerniük kell. A New Deal közösségi lakásprojektjeit a fehérekre korlátozták a törvények, amelyek hatályosak maradtak az 1960-as évek végéig, amikor már túl késő volt segíteni az afroamerikaiaknak, mert a gyors és egalitárius növekedés háború utáni évei, amelyek kínáltak nekik némi lehetőségeket, a végükhöz közeledtek. Hamarosan a stagnálást eredményező neoliberális támadás következett. Ez a rasszizmus amerikai történetének még egy komor fejezete.
Az amerikaiak számára az USA elszigeteltsége is ismerős az ilyen intézkedések támogatásában (a fentebb említett vonzó kivételekkel). A Trump-kormánnyal ez új szinteket ér el. A délafrikai apartheid rezsim utolsó napjaiban azt a világon egyedül Reagan támogatta, tagadva még az apartheid létezését is, még az után is, hogy Thatcher és Izrael elhagyta a süllyedő hajót. Felidézhetjük azt is, hogy az apartheid utolsó görcsei alatt, 1988-ban, a Reagan-kormány Nelson Mandela Afrikai Nemzeti Kongresszusát a világon „leghírhedtebb terrorista csoportok egyikének” nyilvánította. A nemzetközileg nagyra becsült Mandela az USA terrorista jegyzékén maradt 2008-ig, amikor végül egy kongresszusi határozat engedte meg neki a különleges felmentés nélküli belépést a „szabadok földjére”.
Gyakran, valóban kevés új van a nap alatt.
A globális Délen szerte a Világbank folytatja az autoriter rezsimek támogatását alapok és kimentések nyújtásával. Hogyan tűrhetik a nyugati demokratikus kormányok és az ENSZ a Világbank ilyen hozzáállását?
Sajnos, a válasz túlságosan is világos. Amint a saját gyakorlatuk állandóan illusztrálja, a “nyugati demokratikus kormányok” hasonló politikát követnek lelkesen. Felesleges illusztrálni, de mivel az önünneplés légkörében élünk, hasznos lehet megfontolni legalább egy példát. Vegyük Kongót, amelynek a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb országának kellene lennie, hatalmas forrásokkal és fenyegetések nélkül – mármint a szomszédai részéről. Amikor Európa Afrikát fosztogatta, Kongó Leopold belga király birodalma volt, akinek a borzasztó bűnei még a “felvilágosult” Nyugat rendes normáit is felülmúlták. Cenzúra nélkül ő nem volt elfogadható. A Britannica híres 11. kiadásában az uralkodóról szóló cikk méltatja az eredményeit, de a végéhez biggyeszt egy mondatot arról, hogy az alattvalóit könyörtelenül kezelte – lemészárolva milliókat és elrendelve irtózatos kínzásokat, hogy több gumit szerezzen a túlcsorduló kincsesládáihoz.
“A borzalom, a borzalom” végül befejeződött 1960-ban, amikor Kongó kikiáltotta a függetlenségét. A vezető alakja a fiatal, karizmatikus Patrice Lumumba volt, aki kiragadhatta volna Kongót a kolonializmus nyomorából. De ez nem valósulhatott meg. Az ő meggyilkolásának a feladatát a CIA-re szignálták, de a belgák értek oda elsőként, és más liberális demokráciákkal együtt segítettek visszataszítani Kongót a terrorba és a pusztulásba a Nyugat kedvencének, a gyilkos, kleptomániás Mobutunak a vezetésével, aki biztosította, hogy a Kongó vagyona a helyes irányba folyjon. Gyorstekercselve a mához, mindazok, akik okos telefonokat és más technikai örömöket élveznek, Kelet Kongó ásványi gazdagságának az előnyeiből részesednek, amelyet az ott köröző multinaconálisoknak adtak át, az egymással marakodó milíciák és martalócok közreműködésével, az USA által támogatott Ruandából, míg a halálos áldozatok száma sok millióra rúg.
Hogy a nyugati demokráciák eltűrik az autoriter rezsimek támogatását, az nem nagy rejtély.
Mi fogja megállítani a politikai tekintélyuralom terjedését világszerte?
Az ismert tanács könnyen adható, nehezen követhető, de ha van más mód, azt sötét titok fedi. Becsületes, odaadó, bátor és kitartó elkötelezett tevékenység az oktatástól és szervezéstől a közvetlen aktivizmusig terjedően, gondosan kidolgozva, hogy az adott körülmények között hatékony legyen. Kemény munka, szükséges munka, olyan, amilyen sikeres volt a múltban, és újra az lehet.
(Ford. Szende Gy.)
