 |
| Noam Chomsky. Cancillería del Ecuador, a Flickr-en keresztül; EDITED: LW / TO |
C.J. Polychroniou: 1992-ben, Francis Fukuyama közzétette a “Történelem vége és az utolsó ember” (The End of History and the Last Man) című könyvét. Azt állította, hogy a liberális demokrácia válik a világ “emberi kormányzásának végső formájává”. Azonban, különösen az utolsó évtizedben, a liberális demokrácia intézményeit és értékeit autoriter vezetők tucatjai támadták meg világszerte. Szélsőséges nacionalizmus, xenofóbia és “lágy fasiszta” irányzatok kezdték átalakítani a politikai tájképet Európában és az Egyesült Államokban. Hogyan magyarázza ezt?
Noam Chomsky: A “politikai tájkép” valóban vészjósló. A jelen politikai és társadalmi körülményei ugyan sokkal kevésbé szörnyűek, mégis Antonio Gramsci Mussolini börtöncellájából küldött figyelmeztetését juttatják eszünkbe az ő napjainak súlyos válságáról, amely “pontosan abból a tényből áll, hogy a régi haldoklik és az új nem tud megszületni [és] ebben az interregnumban morbid tünetek nagy változatossága jelenik meg”.
Az egyik morbid tünet a politikai tekintélyuralmiság feltámadása, egy nagyon fontos dolog, amely méltán kap nagy figyelmet a nyilvános vitában. De a “nagy közfigyelemnek” mindig figyelmeztető jelnek kell lennie: A kérdések alakulása nem hatalmi érdekeket tükröz-e, amelyek eltéríthetik a figyelmet arról, ami jelentősebb tényező lehet az általános gondok mögött? A jelen esetben, úgy hiszem, így van, és mielőtt a politikai tekintélyuralmiság nagyon jelentős kérdéséhez fordulnánk, szeretnék rokon kérdéseket felvetni, amelyek szerintem nem kapnak méltó figyelmet, sőt majdnem teljesen kizáródnak a széleskörű közfigyelemből.
Teljesen igaz, hogy “a liberális demokrácia intézményeit és értékeit” szokatlan mértékben támadják, de nem csak autoriter vezetők, és nem először. Feltételezem, mindenki egyetért azzal, hogy a liberális demokrácia értékei között elsőrendű az, hogy a kormányoknak felelniük kell a választóik előtt. Ha nem így van, úgy a “liberális demokrácia” csak bohózat.
Jócskán megállapítható, hogy ez az utóbbi áll fenn. A mainstream politikatudományban bőséges vizsgálatok mutatják, hogy a szavazók többségét nem képviselik a saját választott képviselőik, akik más hangokra hallgatnak: a donor osztály, a nagy vagyon és a korporációs szektor hangjaira (egyebek között: Martin Gilens, Affluence and Influence: Economic Inequality and Political Power in America, Princeton University Press, 2014; Benjamin Page and Martin Gilens, Democracy in America? What Has Gone Wrong and What We Can Do About It, University of Chicago press, 2017; Larry Bartels, Unequal Democracy: The Political Economy of the New Gilded Age, 2nd ed., Princeton University Press, 2018). Ezen felül, Thomas Ferguson mélyre ható munkája feltárja, hogy a választásokat, köztük a Kongresszusét is, lényeges mértékben, régóta és mindmáig megvásárolják.
E tények önmagukban mutatják, hogy az őrjöngés az állítólagos orosz beavatkozás körül a mi érintetlen demokratikus folyamatainkba nem a demokratikus, hanem a kapitalista értékek mélységes besulykoltságát tárja fel.
Mi több, azok, akik a külföldi beavatkozást, marginális volta ellenére, oly különösen aggasztónak találják, nyilván máshová néznek. Nem is kétséges, hogy Izrael masszívan, büszkén és dicsekvően avatkozik bele az USA választásaiba és kormányzásába. Egy nem régi, szokatlanul pimasz eset volt a 2015-ös, amikor Netanyahu miniszterelnök, Obama elnököt nem is tájékoztatva, a Kongresszusban lépett fel, hogy aláássa az ő iráni programját. Ez csak egy részlete Izrael állandó és messze ható erőfeszítésének az USA politikájának befolyásolására.
Félretéve ezeket a másodlagos kérdéseket, a liberális demokrácia intézményei és értékei elleni fő támadást a hatalmas tőkésosztályok intézik. Ez intenzívebbé vált Reagan óta. Mindkét politikai párt a saját érdekeinek fokozott alárendelése felé sodródott, a republikánusok olyan szélsőséges mértékben, hogy mostanra már alig tekinthetők politikai pártnak. Aki ezt meglepőnek találja, az tájékozatlan az amerikai társadalom és annak működési módja felől. Mára, mivel a tőkés erőt a Republikánus Pártban működő kiszolgálói szabadjára engedték, a hagyományos tőkés támadás a “liberális demokrácia intézményei és értékei” ellen olyan szinteket ért el, amilyeneket a polgárháborút követő “aranykor” óta soha, vagy még akkor sem.
Természetesen, teljesen törvényes dolog választásokat megvásárolni, lobbizókat küldeni kongresszusi irodákba törvényeket írni, és más módon “alakítani a közpolitikát, úgy, hogy az [magán hatalmi] szűk érdekeket szolgáljon” – valóban, ez az “üzleti stratégia lényegi, nem véletlen részét képezi”, írja Zephyr Teachout egy értékes tanulmányában. A vizsgálat kimutatta, teszi hozzá, hogy egy vezérigazgató befektetése törvények módosításába a vállalati adók csökkentése céljából hatalmas mértékben nagyobb megtérülést hoz, mint a befektetés a termelési költség csökkentésébe. Nem nagy csoda hát, hogy mindez rendes üzleti stratégia.
Teachout idézi a Legfelső Bíróság egy 1874.évi döntését, amely szerint “Ha az ország nagy vállalatai közül bármelyik kalandorokat bérelne, akik piacot teremtenek a magán érdekeik érvényesítéséhez, úgy minden ép gondolkodású ember erkölcsi érzése ösztönösen elítéli az alkalmazót és az alkalmazottat korrupcióba sűllyedtekként.” Ez persze az előtt volt, hogy az üzlet felsőbbrendűségének az ideológiája a “hegemón józan ész” szintjére emelkedett volna, Gramsci kifejezésével szólva. Az éles átmenet jól illusztrálja az indoktrináció erejét egy társadalomban, amelynek erős és magasan fejlett osztályöntudatú tőkés közössége van.
A korlátok nélküli üzleti hatalom fokozásának Reagan-Thatcher-féle projektje, amelyet az utódjaik előbbre vittek és kiszélesítettek, a politikai tükrözése volt a tőkésosztályok elkötelezett és összehangolt kampányának a liberális nemzetközi eliteket mélyen aggasztó “demokráciaválságnak” a megfordítására az 1960-as években. Ők a háromoldalú bizottság (Trilateral Commission) első nagy publikációját e komoly betegségnek szentelték. A fő gondjuk a népi osztályok megnövekedett aktivitása volt a politikai arénában a követeléseik érvényesítésére. Ez túl nagy nyomást okoz és az üzleti világ uralmát fenyegeti, (bár impliciten maradó módon). Mint az amerikai referens Samuel Huntington, a kormányzás harvardi professzora nosztalgikusan megjegyezte, “Truman viszonylag kisszámú Wall Street-i jogász és bankár közreműködésével tudta kormányozni az országot”, de ezek a boldog napok eltűnőben voltak a nagy többség támadása alatt, amelynek pedig egy liberális demokráciában az a szerepe, hogy legyen passzív és belenyugvó. Ez egy dús pedigréjű doktrína, amelyet másutt áttekintettem.
Ez a politikai spektrum liberális vége volt. A konzervatív vége felé ugyanakkor a befolyásos “Powell memorandum”, amelyet Lewis Powell vállalati jogász (akit később Richard Nixon a Legfelsőbb Bíróságba nevezett ki,) küldött a Kereskedelmi Kamarának, az üzleti világ nyílt háborújára hívott fel, hogy megvédje magát az ország virtuális átvételétől a radikális erők által, amelyek pusztítják a „szabad vállalkozást“ Ralph Nader, Herbert Marcuse és más „veszélyes szélsőségesek“ vezetése alatt.
Az üzenetek jócskán azonosak, de a retorika egészen más. A liberális retorika jórészt visszafogott, míg az üzleti retorika eléri egy hároméves veszett sikolyát, akié az összes játék, de felháborítja, hogy egyet elvehetnek tőle.
Az üzleti világnak persze nem volt szüksége ezekre az emlékeztetőkre ahhoz, hogy az erőit a demokratikus haladás és a háború utáni éra nagyon sikeres szabályozott kapitalizmusa megfordítására fordítsa. Az utóbbi valóban csorbította az üzlet hatalmát és fenyegette a profitrátát, amint Robert Brenner politikai közgazdász kimutatta. A neoliberális ellentámadás lényegesen visszaverte ezeket a fenyegetéseket, meredeken növelte a lakosság egy piciny szegmensének a magánhatalmát és a vagyonát, a többséget magára hagyva a gazdasági stagnálással vagy hanyatlással, fokozódón bizonytalan élettel és a politikai befolyás természetes elvesztésével, amint a koncentrált magán gazdasági erő még a korábbinál is nagyobb dominanciához jut.
Mindez folytatódik az Obama és Trump alatt tovább haladó lakás-pénzügyi válságból való helyreállás alatt is. A Munkaügyi Minisztérium (Department of Labor) legutóbbi jelentése szerint: “2017 májusától 2018 májusáig az átlagos óránkénti reálkereset 0,1 százalékkal csökkent, évszakosan korrigálva. Az átlagos óránkénti reálkereset csökkenése, kombinálva az átlagos munkahét 0,6 százalékos növekedésével, az átlagos heti reálkereset 0,5 százalékos növekedését eredményezte ebben az időszakban.” E közben a szárnyaló vállalati nyereségeket még tovább dagasztotta az adótrükközés, amely ékkő Trump Republikánus Pártjának a koronájában. Túlnyomóan kivásárlásokhoz és más eszközökhöz használják, inkább a gazdagok gazdagításához, mint produktív befektetésekhez, amelyek kedveznének a társadalomnak és növelnék a béreket.
Az érem másik oldala a Reagan-Thatcher támadás a szakszervezetek ellen, amelyet most tovább visz a jog-a-szerzésre törvények (Orwell terminológiával “jog-a-munkára”) jóváhagyása az egy évszázad óta legreakciósabb Legfelső Bíróság által. A vezérdoktrína: megteremteni a koncentrált magánhatalom kényének kitett, elszigetelt egyének világát, összhangban a Thatcher-i doktrínával, hogy “olyan, mint társadalom, nincs”, ami Thatchernek akaratlan parafrázisa a társadalmat “egy zsák krumplivá” változtatni törekvő autoriter vezetők keserű marxi elítélésére.
A lakosság általános rossz közérzetének vannak más forrásai is. A gazdaság radikális financializálása a neoliberális évek alatt és a részvényérték prioritása, amelyet Reagan “chicagói fiúi” valósítottak meg, meredeken eltolták a vállalati viselkedést a szervezett kapitalizmus nagy növekedésének évei megtartani-és-befektetni modelljétől a neoliberális reakció “visszavásárlási gazdaságához”. E kérdéseket nagy betekintéssel vizsgálta William Lazonick.
Az Apple, piaci értékében a világ legnagyobb vállalata, valamikor a termékinnováció és –fejlesztés elkötelezettje volt. Új vezérigazgatója, Tim Cook alatt a “visszavásárlás királya” lett, gazdagítva a részvényeseket (és a menedzsmentet). Mások is nagyrészt ezt teszik. Lazonick becslése szerint “dollárbilliókat, amelyeket produktív befektetésekre lehetett volna fordítani, inkább részvények visszavásárlására használtak fel, hogy felhajtsák a részvényárakat”, gazdagítva a gazdagokat, de nem nyújtva jelentékeny és állandó munkát vagy hasznos árukat. A 2018-as republikánus adótrükknek ugyanezek a hatásai, mindez a dolgozó emberek és az egész lakosság kárára. A spekuláció gyors növekedésének hasonlók a következményei. Ugyanez igaz a deregulálást követő, ismételt pénzügyi válságokra nézve is, súlyosan károsítva a szegény és dolgozó embereket, de többé nem a tetteseket a pénzügyi ágazatban, akiket kimentettek a köz terhére, és gazdagabbak lettek, mint annak előtte.
Vannak orvosságok, de a híveik egyelőre a politikai gazdaságtan peremén maradnak, bár talán nem sokáig.
Biztos, hogy ezek általánosságok. Mint a legtöbb bonyolult folyamat, az autoriter vezetők felemelkedése és a vele járó antiszociális tendenciák túlhatározottak. Van sok további, sajátosabb tényező, de a lényeget, úgy hiszem, a fentiekben vázoltuk.
A legtöbb mai, nagyhatalmú autoriter vezető – például Vlagyimir Putyin Oroszországban, Viktor Orbán Magyarországon, Recep Tayyip Erdoğan Törökországban, Bibi Netanyahu Izraelben és Donald Trump az USA-ban, hogy csak párat megnevezzünk – széleskörű népszerűséget élvez a tömegek között és ténylegesen demokratikus módon került hatalomra. Mi történik? Valami baj van a mai demokráciával?
Itt specifikus okok hatnak.
A nyugati demokráciák esetében – Trump, Nyugat Európa – ami baj van a mai demokráciával, az annak a hanyatlása, az azt kísérő támadással egy tisztességes élet kilátásai ellen, amint a politikai rendszer még a szokásosnál is inkább a koncentrált magánhatalom ellenőrzése alá kerül, és így kevésbé érzékennyé válik az emberi szükségletekre. Ezek a gazdagság koncentrációjának természetes következményei a háborút követő első évtizedek szociáldemokrata tendenciái elleni neoliberális támadás alatt. Emlékezni kell arra, hogy a Nagy Depresszió és a II. világháború radikális demokratikus erőket szabadított fel a világ nagy részén, és bár az üzleti világ reakciója gyors volt (például a Taft-Hartley törvény 1947-ben), az tompított maradt az 1970-es évek gazdasági töréséig, amely lehetőséget adott az erőteljes osztályháborúra.
Érdemes felidézni Doug Fraser, a United Auto Workers (szakszervezet) elnökének eléggé megkésett, 1978-as beismerését is, hogy az üzletemberek “ebben az országban egy egyoldalú osztályháború viselését választották, háborúét a dolgozó emberek, a munkanélküliek, a szegények, a kisebbségek, a nagyon fiatalok és a nagyon öregek, sőt a társadalmunk középosztályában is sokak ellen” és “felrúgták és kihajították a korábban, a növekedés és a haladás idején létezett törékeny, íratlan szerződést.” Ténylegesen, az osztályháború már a háború előtti New Deal évek utolsó napjaiban is folyt, de még nem volt egyoldalú, mivel erőteljes munkásmozgalom létezett – az elkeseredett és egyre egyoldalúbb osztályháború célpontja a háború utáni években.
Európában a demokrácia elleni támadást erősítették az Európai Unió erősen nem-demokratikus intézményei. A nagyobb politikai döntéseket a nem-választott “trojka” hozza – az Európai Bizottság (EC), a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Központi Bank (ECB) – az északi bankokkal közvetlenül mellettük. A lakosságnak nem sok szava van, és tudja is – ez fontos oka a centrista pártok általános összeomlásának, amelyek a II. világháború óta kormányozták az országokat.
Mark Weisbrot közgazdász egy nagyon feltáró vizsgálatban áttekinti az EU tagkormányokkal folytatott rendszeres IMF konzultációk jelentéseit. Egy “figyelemre méltóan konzisztens és nyugtalanító mintát” fedezett fel. A pénzügyi válságot lehetőségként használták a neoliberális reformok konszolidálására: inkább a kiadások megnyirbálása a közszektorban, mint adónövelések, a kedvezmények és közszolgáltatások csökkentése, nyirbálás az egészségügyben, a kollektív munkaügyi alku aláásása, és általában, lépések egy társadalom létesítésére “kisebb alkuerővel a munka oldalán és alacsonyabb bérekkel, több egyenlőtlenséggel és nyomorral, kisebb kormánnyal és szociális biztonsági hálókkal, és a növekedést és a foglalkoztatást csökkentő intézkedésekkel.”
“Az IMF anyagai” – következtet Weisbrot – “részletezik az európai döntéshozók agendáját, és az utóbbi öt évben sokat teljesítettek.” Az agenda egészen ismerős az USA-ban, és ténylegesen mindenütt, ahol végbement a neoliberális roham.
Angliában a Thatcher-Major kormány és Blair “New Labour”-je, amelyet Tory megszorítás követett, hasonló következményekkel járt. A Corbyn-mozgalom egy bátorító reakció, amelyet elkeseredetten ellenez a Labour establishment és a média nagy része.
Az említett más eseteknek megvannak a maguk speciális jellemzői.
Putyin igazán népszerűnek látszik a hatalom egész birtoklása alatt. A krímiek, úgy tűnik, támogatják az Oroszországhoz csatolásukat. A Szovjetunió összeomlása után, Oroszországban lehetőségek látszottak szociáldemokratikus fejleményekre, sőt esetleg kölcsönösen támogató kapcsolatokra a szociáldemokrata Európával. Az ilyen reményeket lerohanták az USA által támogatott piaci reformok durva hatásai, amelyek kifosztották a gazdaságot és milliók halálához vezettek, utat nyitva a hatalmas korrupciónak, amint az oligarchák állami vagyonokat kaparintottak meg. A közönség Putyint korrigálni látta a neoliberális szerencsétlenséget és Oroszország hanyatlását a világ színpadán. Ő kétségtelenül autoriter, gyakran brutális, de úgy tűnik, népszerű.
Izraelben is valóban népszerű a jobboldali nacionalista-vallásos koalíció. Netanyahut főként jobbról fenyegetik. Ez teljes változás azóta, hogy Izrael meghódította a palesztin földeket 1967-ben, és hamarosan törvénytelen telepítési programokkal állt elő. A változást korán előre látták azok, akik értették az embereket csizmával taposó hatalom természetes dinamikáját. Egy különösen szókimondó kommentátor volt Yeshayahu Leibowitz, az elismert izraeli bölcs. Keserűen elítélte a megszállást, nem a palesztinokért aggódva, mert az ő sorsukról csak megvetően szólt, hanem a zsidókra gyakorolt, előre látható hatása miatt, akik – figyelmeztetett – “judeo-nácikká” fognak válni a represszió és az elüldözés feladatainak a végrehajtása során.
A jelek mostanra már drámaiak, tettekben és törvényhozásban, tekintve a kriminális tetteket a megszállt területeken és az eltolódást a leplezetlen rasszizmus felé otthon. A megszállt területek magukban foglalják Gázát is, szemben Izrael ellentétes állításával, amelyet még a hűségesen támogató USA sem fogad el. Teljes ismeretében annak, hogy kétmillió ember otthona valószínűen betű szerint “élhetetlenné” válik néhány éven belül, mint nemzetközi megfigyelők előre jelezték, Izrael fenntartja a fojtó szorítását, amelyet hivatalosan a lakosság “diétán” tartására terveztek, míg a saját leírásuk szerint “legerkölcsösebb hadsereg a világon” a világot megdöbbentő atrocitásokkal dübörög el.
Törökország is egy különleges eset, hosszú és bonyolult történelmével azóta, hogy a mai török állam az I. világháború után kialakult. A jelen időknél maradva, az 1990-es években Törökország volt a színhelye az időszak némely legrosszabb atrocitásainak a kurdok elleni állami terrorkampány alatt. Tízezreket öltek meg, városok és falvak ezreit pusztították el, százezreket, talán milliókat űztek el az otthonaikból, akik közül sokan alig élnek túl elhagyott isztambuli épületekben. Az állami bűnök fő támogatója Washington volt: Clinton adta a fegyverek 80 százalékát, növekvő mennyiségben az atrocitások fokozódásával. Erről keveset jelentettek, bár természetesen a nagyobb lapoknak voltak irodáik Törökországban. A rendelkezésre álló információ nagy része a Human Rights Watch kiváló kutatója, Jonathan Sugden részletes riportjaiból származik. Ő olyan kiváló, hogy a kormány végül kitiltotta. Különösen jelentős volt török értelmiségiek – vezető írók, művészek, újságírók, kiadók és mások – egy figyelemre méltó csoportja, akik nemcsak tiltakoztak a bűnök ellen, de civil engedetlenséget tanúsítottak, néha hosszú és súlyos büntetést viselve el. Sehol másutt nem ismerek ilyen csoportot.
A századfordulóra a helyzet javulóban volt, egész jelentősen, Erdoğan első éveiben is. De az ő vezetése alatt hamarosan regresszió kezdődött és rendkívül súlyossá vált. Az újságírók üldözésének a világrekordját Törökország tartotta, és a represszió kiterjedt egyetemi emberekre és sok másra is. Fokozódtak a kurd területek elleni dühödt támadások. Az ország szekuláris bal-liberális szektor és egy mélyen vallásos, főként vidéki lakosság között oszlik meg. Az elkötelezett iszlámista Erdoğan támogatást toborzott a szektorában, és arra támaszkodva kíméletlen és elnyomó autoritárius államot létesít, erős iszlámista elemekkel. Különösen fájdalmas megfigyelni, ami történik, nemcsak a bűnök miatt, hanem azért is, mert a kilátások még néhány éve is bíztatóak voltak, és Törökország értékes, kulturális és gazdasági hídként szolgálhatott volna a Nyugat és a Kelet között.
Magyarország egy másik speciális eset. Ez egy kulturális/lingvisztikai sziget, amelynek figyelemre méltó kulturális vívmányai vannak, és csúnya teljesítménye is fasizmusban és együttműködésben a nácikkal. Abból, amit olvastam – nincs róla közeli ismeretem – az tűnik ki, hogy ez az ország régóta megszállottja a hanyatlástól, sőt eltűnéstől való félelemnek. E félelmeket fokozta a menekültek áramlása Nyugat Európába Magyarországon keresztül. A lakosság létszáma csökken, részben a kis szaporulat, részben a nagy kivándorlás miatt Nyugatra. Orbán kihasználja ezeket a félelmeket egy “Magyarország megmentése” és a “hagyományos értékek” iránt elkötelezett “illiberális demokrácia” építésére, az ilyen vonzalmak szokásos xenofób és rasszista elemeivel.
Sok egyéb mondható el a rasszizmusról Európában, amely nem látható nagyon homogén lakosság esetén, de gyorsan megjelenik kissé eltérőkkel való “szennyezettség” esetén. Szükségtelen kommentálni a zsidók és a romák történetét mindmáig.
(Ford. Szende Gy.)
