Die Freiheitsliebe 2018.07.30.
Lehet mégoly hisztérikus és harmadosztályúan teátrális, intellektuálisan pedig alacsony színvonalú „hamis hírekkel” megtűzdelt a Fehér Ház legfelsőbb hivatalviselőjének vaktában leadott rendszeres sértegetése, de legalább időnkénti önigazolásra ad lehetőséget. Mint néhány hete is, amikor a szőke üstökös a német bűnözési statisztikával vagdalkozott.
A legutóbbi NATO-csúcson éppen az oroszországi energiahordozók német importjával kapcsolatosan Trump újabb területet határolt körül: Berlin Washingtonnal védeti meg magát az oroszoktól, ahova azonban több milliárd dollárt fizet gázért és olajért. Ezzel Németország Oroszország foglya lett, és teljesen Moszkva ellenőrzése alá került! A további gázvezeték (Északi Áramlat 2) építése ezt csak alátámasztja.
Néhány politikus és a médiák levegőt sem tudtak venni és valamiféle „soha nem hallott szörnyűséget” emlegetve hápogtak.
Visszapillantva azonban lehiggadhatunk, mert az 1950-es végétől az akkori szövetséges német – az akkori Szovjetunióval folytatott – energiaüzletek mindig is Washington és Bonn közötti viták, sőt mélyreható viszályok középpontjában álltak. „Akkoriban mindkét oldalon politikai és gazdasági érdekek egyvelegéről volt szó” – ahogyan Holger Schmale a Berliner Zeitung hasábjain a minap megjegyezte.
Kezdetben a Szovjetunió olaj- és gázvezetékeihez olyan nyugat-német vállalatok csőszállítmányairól volt szó, mint a Mannesmann és a Hoesch. A hidegháború csúcspontján, a kubai válságot követően az USA és a NATO embargót vezetett be, ami az ilyen üzleteket csaknem teljesen megakadályozta, úgyhogy a német cégeknek a már aláírt szerződéseket fel kellett bontaniuk. Ez az időszak 1968-ig tartott, ennek a politikának szovjetunióbeli hatásai nem ismertek.
A 1969-es bonni kormányváltás után a Willy Brandt és Egon Bahr új keleti politikájával kezdődő korszak változást hozott – a gazdasági dimenziónak megfelelő üzletek mellett ezek politikai potenciálja is középpontba került. Brandt kész volt a szovjet energiaszállításokkal bizonyos függőséget felvállalni, hogy a Moszkvával és más keleti szomszéddal folyatott kapcsolatokban a együttműködési kezdeményezését körbebástyázza. Az első nagy léptékű földgáz üzletet 1970-ben kötötték meg. Ez 20 évre évente három milliárd köbméter földgáz szállítását irányozta elő. Ellentételként a Mannesmann és Thyssen cégek 2000 km-es csővezeték építésére kaptak megbízást. Az első orosz gáz 1973-ban érkezett meg az NSZK-ba.
A váltakozó USA-kormányzatok ezeket a fejleményeket kezdettől fogva bizalmatlanul szemlélték. Jimmy Carter elnöksége alatt (1977-1981 között) az amerikai-nyugat-német véleménykülönbség e kérdésben odáig vezetett, hogy Washington és Bonn kapcsolata a szakítás határára sodródott.
Akkoriban főképp a neutronbombáról és az 1979-es úgynevezett kettős NATO-határozat körüli nézeteltérésekről volt szó. Az amerikai elnök, és az őt georgiai mogyorógazdaként nyíltan lekezelő Helmuth Schmidt szövetségi kancellár közötti viszony már erősen válságos volt és tovább éleződött, amikor röviddel a Szovjetunió 1979-es afganisztáni bevonulása után Washington a minden oldalú konfrontáció élezésére törekedett, és akkor egy nyugat-német gazdasági küldöttség Moszkvával a szovjet gázszállítások 30 %-ra emeléséről állapodott meg – biztonságpolitikai szempontok figyelembevétele mellett is. Schmidt röviden és velősen tájékoztatta Cartert: „Akik egymással kereskednek, nem lövik egymást.”
Az USA nemzetbiztonsági tanácsa 1981-ben Bonn szemére vetette, hogy stratégiai függésbe került Moszkvától. Ezt az egykori, akkor talán valóságosnak látszó félelmet húzta elő most a régi kacatok közül Trump Brüsszelben.
Ebben az összefüggésben láthatta és láthatja Washington, de az érdekelt német körök is, a falra írt „mene tekel” figyelmeztetést, miszerint az energiafüggőség zsarolhatóvá tesz, Moszkva szállítási hatalmával politikai nyomást gyakorolhat. Bár a történelemből általánosan ismert és visszaigazolható, húzzuk mégis itt alá, hogy a Szovjetunió még a hidegháború legkiélezettebb idején sem jutott ilyen hajmeresztő ötletre. Akkor sem, amikor 1983-ban a NATO kettős döntésének megvalósítására az USA azoknak a Pershing II. rakétáknak a Német Szövetségi Köztársaságba telepítésébe kezdett, amelyek rendkívül kicsi észlelési ideje megsemmisítő csapási képességgel fenyegetett. Mind a szovjet, mind az orosz államnak – nem utolsó sorban gyengébb össz- gazdasági teljesítménye miatt – stratégiai érdeke az energiaszállításokhoz kapcsolódó devizaüzlet. (A teljes külkereskedelemből 8,6 %-os részesedésével Németország volt Kína után Oroszország második legfontosabb partnere 2017-ben.) Ezzel szemben akár másodrangú is lehetne orosz részről a Helmuth Schmidthez hasonló biztonságpolitikai megfontolás. A Németországba irányuló energiaszállítások megbízhatósága Moszkva részéről eddig mindenesetre nem került válságba, még vitássá sem vált, nem is beszélve a szállítások rendelkezésre állásáról.
Összegezve: a Északi Áramlat 2-t még biztonságpolitikai okokból is – kvázi Helmuth Schmidt áldásával – meg kellene építeni. (A kibővülő szállítási mennyiség nagyobb felvevője lehet még Franciaország és Csehország is.)
Egy kissé idegenül hangzik mindenesetre az a tényállítás, hogy a német politikusok, egészen a kancellár asszonyig bezárólag, a hagyományos orosz gáz-tranzitból származó jelentős kijevi bevételeket – ami évente mintegy kétmilliárd dollár – ebben az összefüggésben természeti jogosultságként kezelik, ugyanis a Északi Áramlat 2 semmit nem változtat ezeken a bevételeken. A legutóbbi, 2018. májusi Merkel-Putyin találkozón az orosz államfő megerősítette, hogy Ukrajnán keresztül a gázszállítások folytatódnak „amíg ez gazdaságilag indokolt és minden érdekelt számára észszerű.” Többet nem is lehet elvárni. És ha egyébként a magán-kapitalista piacgazdaság - mint a szentek szentje - melletti kiállást citáljuk ide, akkor ismernünk is kell annak működését. Amikor évekkel ezelőtt a NOKIA, előzetesen néhány milliónyi adókedvezménnyel támogatott teljes gyártását egyetlen tollvonással megszüntette Bochumban és 2000 alkalmazottat tett az utcára, mert a bérköltségek Romániában és Magyarországon sokkal alacsonyabbak, errefelé nem volt semmiféle felháborodás hallható. A gyártót nem izgatta semmi. Senki nem jutott arra a gondolatra, hogy ezért a finneket kizárják a német piacról.
De vissza Trumphoz. Az USA-ban évek óta folyik – kerül, amibe kerül – a repesztéses földgázkitermelés. Ezzel az ország a termelők élére került évente több mint 750 milliárd köbméterrel. Összehasonlítva Oroszország évente 636 milliárdot, Irán 190 milliárdot termel ki (2015-ös adatok szerint). A növekvő cseppfolyósított földgáz (LNG) mennyiséget a nemzetközi piacokon akarják értékesíteni.
Ennek a háttérnek az ismeretében az, hogy miről is szól Trump durva támadása a német-orosz energiaügyletek és a Északi Áramlat 2 ellen, annyira nyilvánvaló, hogy még a mi polgári főáramú médiánk is felismerte ezt – egyébként a Putyinra és Oroszországra kihegyezett figyelem mellett is. A Der Spiegelt idézve: „Hasonlóan az európai autóipar elleni támadáshoz, Trumpnak a kelet-európai Északi Áramlat 2 elleni támadása azt célozza, hogy az amerikai gazdaság előtti terhes konkurenciának kárt okozzon vagy ki is iktassa azt. …Valójában Trump az amerikai cseppfolyósított gázt akarja Európában versenyképessé tenni…” Ehhez a Frankfurter Allgemeine Zeitung hozzáfűzi: „Ehhez a domináns orosz kínálatot ki kell bokszolnia a piacról.” A többi egy kis egyszeregy: Japánban egy kilowattórányi amerikai LNG jelenleg 3 cent, az orosz import az európai határon áprilisban 1,8 cent volt…
Utóiratként: ez a kis egyszeregy nem utolsó sorban azt is megmagyarázza, hogy miért morgolódnak a lengyelek állandóan a Északi Áramlat 2 ellen. Az ottani álmokat, miszerint az LNG-üzlettel majd degeszre kereshetik magukat, amire 2015 óta már egy milliárd eurós befektetéssel létrehozták Świnoujście-ben az évi max. 7,5 milliárd köbméteres nagy-termináljukat, szétzúzhatja az új csővezeték.
Milyen jelszóval is nyerte meg 1992-ben az elnökválasztást Bill Clinton? : „It’s the economy, stupid!“ azaz: Te buta, itt a gazdaságról van szó!”
Fordította: Kleinheincz Ferenc
