Érdemes meggondolni, valójában mi állhat a meglehetősen otromba, autoriter döntés hátterében. Az egyik ok valóban lehet a társadalomtudományi kutatások elterelése a kormányzatnak kedvező irányba. Erre utal a Figyelőben megjelent, széles körben idézett „listázás”, amely azokat a kutatókat/kutatásokat veszi célba, amelyek a kormányzat szerint azt igazolják, hogy az MTA intézetei a „liberalizmus végvárai”. A legutóbbi fideszes kurzus idején tovább fokozódott egy olyan, a két világháború közötti korszak gondolkodásmódjának terjesztésére irányuló igyekezet, amelynek számára vörös posztó a jogállamiság visszaszorításának feszegetése, vagy a kisebbségi jogok liberális védelmezése; ez a gondolkodásmód analóg az USA hidegháborús politikusainak egykori mentalitásával, akik mindenütt kommunista veszélyt szimatoltak. A hazai társadalomtudományi kutatások nem igazán tartoznak egy innovációs miniszter hatáskörébe, a rájuk fordított támogatás pedig a tudományra fordított összeg viszonylag kis része, de az érintett tudósok, kutatók joggal érezhetik úgy, hogy a kormányzat durván, közvetlenül bele akar szólni tudományos tevékenységükbe.
A műszaki és természettudományi, azon belül élettudományi kutatások esetében ilyen mögöttes „ideológiai” célt értelmetlen lenne feltételezni. Márpedig ezek a kutatások emésztik fel a tudományos célra felhasznált állami támogatások, beleértve az MTA illetve OTKA támogatások többségét. Mivel a támogatásokat elvileg továbbra is csak kutatási-fejlesztési és innovációs célokra lehetne felhasználni, és lenyúlások, lopások céljára ezek az összegek nem igazán érdemesek, logikusabbnak tűnik annak feltételezése, hogy az előzőekben említett sanda kormányzati szándék társul bizonyos lobbik céljaival, amelyet azzal a jól hangzó érvvel próbálnak eladni, hogy a források koncentrált elosztása társadalmilag hasznosabb és eredményesebb kutatásokat tesz lehetővé.
Már az államszocialista korszakban is elterjedt volt egy sajátos mentalitás, főleg olyan műszaki vagy más diplomások körében, akik a vállalati szférában dolgoztak, ahol a napi teljesítménykényszer szinte szükségszerűen alakította ki a rövidtávú gondolkodást. Mivel az alapkutatások esetleges üzleti hasznosítása hosszú időt igényel, és az eredmény is bizonytalan, a legegyszerűbb megoldásnak a gyártási licencek megvásárlása, vagy – a mai globális kapitalizmusban – a hazai iparnak a nagy nyugati autóipari és más multik bedolgozójává tétele tűnik. Ez meghonosít ugyan egyfajta munkakultúrát, egyúttal az előállított termékek piacát is biztosítja – de természetesen azzal a kiszolgáltatottsággal együtt, amellyel a bedolgozói lét jár, különösen válságok idején. A másik, hosszú távú probléma, hogy ez az összeszerelő-üzem alapú gazdaság nem képes eredeti, kreatív produkcióra, sőt, nem is nagyon igényli azt, hiszen még egy esetlegesen sikeres saját termék piacra juttatásához sem lenne elegendő tőkéje. Ezért az alapkutatást a magyar politikai-gazdasági döntéshozók egy része mindig afféle szükséges veszendőbe menő költségnek tekintette, a kutatókat pedig hobbikutatóknak, akik legfeljebb tudományos közleményeket tudnak írni, de megfogható hasznot nem hajtanak (hogy ez nem Fidesz-specifikus, azt Kóka János 2005-ös MTA-ellenes megnyilatkozásai is mutatták). Az élsporttal szemben a kutatás egyetlen, a közvélemény számára reklámozható hozadéka a Nobel-díj lenne, arra viszont jóval kisebb az esély, mint egy olimpiai vagy világbajnoki aranyéremre. Ennek megfelelő volt a kutatás-fejlesztésre fordított alacsony GDP-arány is, amelynek alapkutatásra fordított része a 2000-es évtizedben még csökkent is a korábbiakhoz képest. Az innováció nem feltétlenül kapcsolódik kutatáshoz, hanem „a (gazdasági) egyensúly agresszív lerombolására törekvést jelenti” (https://hu.wikipedia.org/wiki/Innov%C3%A1ci%C3%B3), ami sokakban felvetheti azt a gondolatot, hogy „minek egy kis országban költséges alapkutatás, elég lenne átvenni a másutt már bizonyított eredményeket, és azokból jó üzletet csinálni.” Pálinkás József többször cáfolta, hogy azért váltották volna le, mert nem teljesítette bizonyos politikusok kéréseit, sőt, egyértelműen kijelentette, hogy leváltásának oka a közte és Palkovics közötti alapvető szemléleti különbség. Ennek érdemes hitelt adnunk, hiszen Pálinkást le lehetett volna váltani az MTA-pénzek átirányítása nélkül is. Továbbá ezt az a fajta „csak olyan kutatás kell, aminek (piaci) haszna van” típusú mentalitást olyan „kvalitások” már korábban is képviselték Orbán környezetében, mint Parragh László (a „balliberális” kormányzás idején pedig Kóka János). A szomorú az, hogy most ezt egy akadémikus is hajlandó volt felvállalni…
Bár a kormányzati akció után a Magyar Tudományos Akadémia részéről Lovász László elnök korrekt írásban magyarázta el az alapkutatások fontosságát (http://mta.hu/tudomany_hirei/alapkutatasi-kiskate-108879), a kutatások minőségének ellenőrzéséről pedig egy másik cikk szól (mta.hu/mta_hirei/az-mta-kutatoinak-szigoru-elvarasoknak-kell-megfelelniuk-minosegbiztositas-az-akademian-108881), érdemesnek látszik a kérdésben kevésbé tájékozottak számára néhány további szempontot is megemlíteni.
Az alapkutatások minőségének fő mércéje a kutatók sikeres publikációs aktivitása. A tudományos folyóiratok többsége előzetes bírálatok után közli csak a cikkeket, természettudományok esetén sokszor újabb kísérleteket, és/vagy a konklúziók módosítását is kérve. A kutatók munkáját tehát független, szakértő bírálók minősítik. Bár a tudományos folyóiratok (és bírálóik) sem azonos minőségűek, többé-kevésbé reális, számszerűsíthető kritériumok – elsősorban a közlemények független idézettsége - alapján megítélhető a kutatók, pontosabban, mivel ma a kutatás csoportokban folyik, inkább a kutatócsoportok szakmai teljesítménye. Ez kétségtelenül különbözik a piaci értékítélettől, amelynek alapvető szempontja az eladhatóság, ami viszont sokkal könnyebben manipulálható reklámok révén, mint a szerzőktől független (és legalábbis elvben a szerzők számára ismeretlen) szakértő bírálók értékítélete.
A fentiek alapján – amint azt a HVG egyik cikke (2018. június 21.) Kertész János akadémikus véleménye alapján megállapítja – a magyar alapkutatás a maga műfajában lényegesen sikeresebb a magyar versenyszféránál. Miközben számos magyar alapkutató tudós ér el nemzetközileg jegyzett eredeti eredményeket, a magyar gazdaság globális, de még európai uniós értelemben is csak másodrendű bedolgozónak számít, elsősorban autóipari és elektrotechnikai berendezések összeszerelése révén. Az alapkutatásokra fordított állami támogatások hasznosulása tehát a maguk nemében jóval kedvezőbb, mint a versenyszférába öntött adókedvezményeké és más támogatásoké. (Analógiaként említhető, hogy sikeres, de üzletileg kevésbé „eladható” olimpiai sportágaink mennyivel jobban hasznosítják a jóval kisebb pénzügyi támogatást, mint a korábban szép eredményekhez szokott magyar közvéleményt ma már csak bosszantani képes labdarúgók és stadionjaik a számolatlan milliárdokat).
Az alapkutatás akkor is fontos az ország számára, ha Nobel-díjas tudósokat nem is tud „kitermelni”, olimpiai bajnokok módjára. Az alapkutatások hozzájárulnak a világ megismeréséhez, támogatásuk csökkenése rontja pedig annak esélyét, hogy a magyar kutatók benne maradjanak a tudomány globális fejlődésének áramában. A(z alap)kutatók saját utánpótlásukon kívül kinevelik a kutatói utánpótlást is, amely jelentős részben a versenyszférában fog munkát találni, de színvonalas alapkutatásra szükség van még a globális világ új tudományos eredményeinek és technológiáinak hazai átültetéséhez is. Az egyetemeken a jövő diplomásait eredményesen csak olyanok képezhetik, akik maguk is foglalkoznak alapkutatással, követik a szakirodalmat, így a tudomány eredményei a képzésben is megjelennek. Még akkor is, ha az egyetemeken egyre gyakoribb, hogy saját képzésük kreatív fejlesztése helyett a különféle egyetemi rangsorokba való bekerülésre, az ott elért „helyezésekre” koncentrálnak, holott magukat a rangsorokat, és kritériumrendszerüket is érdemes erős fenntartással és kritikával kezelni. Az egyetemek nyakára ültetett kancellárok és azok környezete szakmai okokból erre alkalmatlan, maguk is a „rangsorkórság” élenjáró támogatói. A felsőoktatás alulfinanszírozottsága pedig közvetlen nyomást fejt ki az egyetemekre a pénzszerző, bedolgozó kutatás preferálására. Komoly problémát természetesen nem az jelent, ha az alapkutatás szakemberei saját eredeti eredményeik gyakorlati alkalmazására törekednek. Számos kutató eredményeiből sikerült szabadalmakat létrehozni, vagy azokat más módon a gyakorlatba átvinni. Komoly problémát jelent viszont, ha kutatásaik témáit kényszerből, vagy alig titkolt elvárások következtében eleve a rövid távú eladhatósághoz igazítják. Az effajta üzleti teljesítménykényszer idegen a tudománytól, és ami még súlyosabb, az utóbbi évtizedek tudományos életében megjelenő tudatos csalások, hamis eredmények hátterében sem nehéz ennek a gondolkodásmódnak a torzító hatását felfedezni.
A hírekben gyakorta kerül elő az MTA apparátusának, kutatóhálózatának finanszírozása is. Rendszeres annak emlegetése, hogy az akadémiai kutatóhálózat „szovjet tradíció”, idegen a hazai/európai tudománytól. Egyetemektől független kutatóintézeti hálózat a legtöbb európai uniós országban is létezik, sokszor közvetlen állami irányítás alatt. Az a tény, hogy a szovjet tudománypolitikai rendszer ezt a tudományos akadémiákhoz rendelte, nem bizonyult hátránynak, sőt, az MTA autonómiája inkább jelent szakmai garanciát a támogatások szétosztásában, mintha ezt a mindenkori politikai kurzus valamelyik minisztériuma végezné. A tudományos diákköri mozgalom is szovjet mintára szerveződött az 50-es évek elején, mégsem szokás ezzel támadni – a szovjet intézmények „importjában” is akadtak jól működők, arról nem szólva, hogy legtöbbször ezek is eredetileg valamilyen „nyugati” minta alapján jöttek létre. Ugyancsak sokszor merül fel az akadémikusok „privilégiumainak” emlegetése is, amelynek kétségkívül vannak vitatható elemei. Látni kell azonban, hogy jelenleg nem ezekről van szó, hanem az alapkutatás fontosságának alábecsüléséről az „innovációval”, magyarán a kutatómunkának közvetlen üzleti célokra való felhasználásával szemben.
Bár a cikk elején már említettük a társadalomtudományok sajátos helyzetét, pár mondat erejéig érdemes ehhez visszatérni. Eltekintve attól, hogy a jelenlegi hatalomnak nem tetszenek bizonyos „liberális kutatási témák”, mint a gender, szegénység, kisebbségek stb., ezeket a tudományokat a közvélemény is hajlamos másodrendűnek, néhány tudós senkit sem érdeklő hobbijának tekinteni. Súlyos hiba lenne azonban a természet- és társadalomtudományok merev, piaci haszonelvű elkülönítése. A természettudományok eredményein alapuló technológiák a történelemben mindig jelentős társadalmi változások előidézői is voltak, amit a jelenlegi informatikai forradalom esetében is láthatunk. A társadalomtudományi kutatások legfontosabb aktuális feladata, hogy - globális szinten is - arra a kérdésre adjanak választ, milyen társadalmi innovációk szükségesek ahhoz, hogy a már megjelent és a láthatáron levő egyre gyorsabb technológiai innovációk az emberiség javára és ne romlására valósuljanak meg. Mivel erre a magántulajdonon, korlátlan növekedési igényen és profitmaximalizáláson alapuló tőkés termelési mód keretei között nem sok esély van, a gender- és kisebbségkutatásokhoz képest a társadalomtudósoknak jóval nagyobb bátorságra lesz szükségük, ha ezekre a globális problémákra akarnak komoly választ találni…

Hosszú távon a fideszes bólogatójánosok által megszavazott törvénynek az a legnagyobb veszélye, hogy – ismerve a politikusok és az őket befolyásoló gazdasági lobbik hajlamait – a Fidesz által most elvégzett piszkos munkát kihasználva, a kialakítandó bürokratikus minisztériumi döntési rendszert később más színezetű kormányok sem akarják majd megváltoztatni, az MTA autonóm működésének pénzügyi feltételeit helyreállítani, még akkor sem, ha ma politikusaik ellenzéki helyzetből éles bírálatnak vetik alá a kormányzati döntést.