The Guardian, 2018. július 24.

Az izraeli arabokat másodosztályú polgárokká teszik. Ez apartheid, amely sérti az alapítók egyenlőségi elkötelezettségét.

A palesztinok átkelnek az izraeli ellenőrzőponton, hogy munkába álljanak. Fotó: Ammar Awad / Reuters

2004-ben, a Knesset izraeli parlamentben beszédet tartottam, amely Izrael állam függetlenségi nyilatkozatáról szólt. “Az inspiráció forrásának” neveztem, “hinni azokban az ideálokban, amelyek zsidókból izraeliekké tettek minket”.

Azt mondtam továbbá, hogy ez a jelentős dokumentum elkötelezettséget fejezett ki: “Izrael állam az ország fejlesztésének szenteli magát népe egészének javára; a szabadság, az igazság és a béke elvein fog alapulni, Izrael prófétáinak víziói által vezérelve; teljesen egyenlő társadalmi és politikai jogokat fog szavatolni minden polgárának, tekintet nélkül a vallási hit, a faj vagy a nem különbségeire; biztosítani fogja a vallás, a lelkiismeret, a nyelv, az oktatás és a kultúra szabadságát.”

Izrael állam alapító atyái, akik 1948-ban aláírták a nyilatkozatot, az egyenlőség elvét az általuk épített társadalom alapjának tekintették. Arra is elkötelezték magukat, hogy “törekedni fognak békére és jó kapcsolatokra minden szomszédos állammal és néppel”.

Hetven évvel később, az izraeli kormány éppen olyan törvényt fogadtatott el, amely az egyenlőség elvét és az egyetemes értékeket nacionalizmusra és rasszizmusra cseréli. Ez a törvény úgy rendelkezik, hogy Izraelben csak a zsidó népnek van nemzeti önmeghatározási joga.

Mély bánattal tölt el, hogy ma ugyanazokat a kérdéseket kell feltennem, amelyeket 14 évvel korábban is kellett a Knessetben: Figyelmen kívül hagyhatjuk-e a tűrhetetlen szakadékot a függetlenségi nyilatkozat ígéretei és Izrael realitásai között?

Összeegyeztethető-e a megszállás és egy más nép feletti uralom a függetlenségi nyilatkozattal? Van-e bármilyen értelme az egyik függetlenségének egy másik alapvető jogainak a rovására? Megengedheti-e magának a zsidó nép, amelynek a története a folyamatos szenvedések és könyörtelen üldöztetések sorozata, hogy közömbös legyen egy szomszédos nép jogai és szenvedése iránt? Megengedheti-e Izrael állam magának a konfliktus ideológiai befejezésének irreális álmát egy társadalmi igazságosságon alapuló pragmatikus, humanitárius megoldásra való törekvés helyett?

Én még abban hiszek, hogy minden objektív és szubjektív nehézség ellenére, Izrael jövője és helyzete a felvilágosult nemzetek családjában a képességünktől függ megvalósítani az alapító atyák ígéretét, amint ők azt az izraeli függetlenségi nyilatkozatba foglalták.

2004 óta valójában mégsem változott semmi. E helyett van egy törvényünk, amely az arab lakosságot másodosztályú polgárokként kezeli. Ez az apartheid nagyon világos formája. Nem hiszem, hogy a zsidó nép azért élt húsz évszázadon át, nagyrészt üldöztetések közepette, és vég nélküli kegyetlenséget elviselve, hogy másokkal kegyetlenkedő elnyomóvá váljon. Ez az új törvény pontosan ezt teszi. Ezért ma szégyellem, hogy izraeli vagyok.

Daniel Barenboim karmester, zongorista, szerző és aktivista.

(Ford. Szende Gy.)