 |
| Miami Beach, FL. Jimmy Smith / Flickr |
Az amerikai gazdasági egyenlőtlenség történelmi csúcsot ért el 1928-ban, amikor az ország leggazdagabb egy százaléka az ország teljes jövedelmének közel az egynegyedét szerezte meg. De most 30 amerikai nagyvárosban és öt egész államban az egy százalék megdöntötte a korábbi rekordot, és egyes esetekben megkétszerezte azt.
A múlt héten Estelle Sommeiller és Mark Price közgazdászok egy előadást tettek közzé a Gazdaságpolitikai Intézetben (Economic Policy Institute), “Az új aranykor: Jövedelmi egyenlőtlenség az USA-ban, államok, nagyvárosok és megyék szintjén” (The new gilded age: Income inequality in the U.S. by state, metropolitan area, and county). A kutatásuk szerint az amerikai egy százalék jövedelme átlagosan a huszonhatszorosa az alsó 99 százalék átlagos jövedelmének.
Ha figyelembe vesszük, hogy az alsó 99 százalékba hatalmas mennyiségű pénzt kereső emberek is tartoznak – Sommeiller and Price úgy találták, hogy például Connecticut-ban a 700 ezer USD éves kereset a 99 százalékba tartozik – úgy egy elszakadó szuper-elit képe kezd kibontakozni, amelynek a személyi vagyonaihoz mérten még az átlagos milliomosok vagyonai is eltörpülnek.
A legnagyobb egyenlőtlenségi arányú nagyvárosok sokatmondóak. Az egyikük a Fairfield County néven is ismert Bridgeport-Stamford-Norwalk Connecticut-ban, amely, mint Mark Price mondta a Jacobin-nak, “sok fedezeti alap (hedge fund) otthona, a New York-i Wall Street-hez hasonlóan.” Price több további körzetet is megjelölt Florida partjain, valamint hármat Wyoming, Utah, és Colorado területén, amelyek első osztályú síparadicsomok közelében vannak.
“Ezek olyan helyek, ahol objektíve olyanok akarnak élni, akiknek nincs más gondjuk a világon, és nincs szükségük arra sem, hogy pénzpiacok közelében legyenek,” mondja Price. Ezek olyan milliárdosok enklávéi, akiknek egyáltalán nem kell olyan gazdasági erőközpontok közelében élniük, amilyen a Wall Street, Silicon Valley, vagy Hollywood. Ez egy dologtalan, távol élő uralkodó osztály, amely napozik és lejtőkön siklik, míg a befektetései dolgoznak számára.
Sommeiller és Price az 1917 és 2015 közti gazdasági adatokat vizsgálták. Úgy találták, hogy a “növekedés 1945-től 1973-ig nagyjából megoszlott, és nagyon egyenlőtlen volt 1973-tól 2007-ig.” A Nagy Recesszió kis megcsuklást okozott a trendben, majd a növekvő egyenlőtlenség még nagyobb erővel tért vissza. Sommeiller és Price úgy találták, hogy eddig, a Nagy Recesszióból való helyreállás során az amerikai felső egy százalék a teljes jövedelemnövekedésnek közel 42 százalékát szerezte meg.
Érdemes vizsgálni azokat a jellemzőket, amelyek meghatározzák a növekedés megoszlásának az egyes elkülönülő korszakait. A 20. század elején az Egyesült Államokat mega-gazdag iparmágnások uralták, míg a munkásoknak csekély munkavédelme volt, nagy volt a munkanélküliség és jelentéktelenek voltak a szociális programok. Az 1940-es évektől az 1970-esekig a dolgok egészen másként alakultak. A kutatók ezt “Nagy Kompressziónak” nevezik, amelynek során a társadalom felső és alsó rétegeinek a jövedelmei a közép felé nyomódtak.
“A II. világháború finanszírozása céljából bevezetett magas-csekély adóarányokat még a háború befejeződése után is fenntartották, és ez összenyomta a legnagyobb jövedelmeket,” mondta Price. Ugyanakkor, “nőtt a szakszervezetek sűrűsége, aminek szerepe volt annak a biztosításában, hogy a munkáltatók bevétele ne csak profittá váljon, hanem a dolgozókhoz is kerüljön növekvő bérek formájában.”
Az 1970-es években egy válságsorozat alkalmat adott a pro-kapitalista konzervatívoknak újra megerősödni a politikai szférában. A következő két évtizeden át, mindkét nagy politikai párt egyetértésével, a kapitalisták kedvező neoliberális reformokhoz jutottak, amelyek a működésük deregulációjára, az adóik csökkentésére, a szakszervezetek gyengítésére, az állami költségvetések gazdasági megszorítására irányultak, majd – mivel mindennek eredményeként a szociális szolgáltatások elkerülhetetlenül elakadtak – a közfeladatok privatizálására, új piaci lehetőségek teremtése céljából a korporációk számára.
Ma már láthatók a politikai orientáció e szélsőséges fordulatának a gyümölcsei. Az egy százalék jövedelmének az aránya mindenki máséhoz az ország minden államában nő. “A politikai döntések és a kulturális erők lefelé nyomják a legtöbb amerikai bérét és jövedelmét, noha a termelékenységük megnőtt,” írja Sommeiller és Price, hozzátéve, hogy a vezérigazgatók fizetése, amely 1965-ben az átlag dolgozóénak a 20-szorosa volt, 2016-ra a 271-szeresére nőtt.
“Amerikának mint a széleskörű lehetőségek földjének az újrafelfedezése olyan gazdaságpolitikát igényel, amely arra irányul, hogy minden gyermek hozzáférjen megfelelő élelemhez, hajlékhoz, egészséggondozáshoz, gyermekgondozáshoz és oktatáshoz”, hangsúlyozzák a jelentés szerzői, “akár egy házfelügyelő lánya, akár egy ingatlanmágnás fia az a gyermek.”
Visszhangozva Jeremy Corbyn politikai retorikáját az UK-ban és Bernie Sandersét itt, az USA-ban, arra hívnak fel, hogy “a gazdaság a sokak életét szolgálja, ne a megaranyozott kevesek szűk érdekeit.”
Meagan Day a Jacobin belső munkatársa
(Ford. Szende Gy.)
