 |
| © Dmitry Dobrov |
A kommunista rezsimek bukása után azonnal megkezdődött a német tőke nagy léptékű expanziója azokba az országokba, amelyek korábban a SZU és a KGST hatásövezetében voltak. Németország a legrövidebb időn belül a ma a „visegrádi négyek” (Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország) közé tartozó, volt szocialista országok fő gazdasági partnerévé vált. Majd 30 év múltán, a közgazdászok felteszik a kérdést: segített-e ezeknek az országoknak a belépés a munkamegosztás német zónájába?
Sikerült-e nekik leküzdeni a történelmi lemaradást a régi „kapitalista centrumoktól”, főként Németországtól? A válasz e kérdésre nyilvánvaló. Bizonyos gazdasági haladásuk ellenére, az utóbbi években az elmaradás Nyugat Európától nem csak fennmaradt, de erősödött is. A „visegrádi négyek” országai maradnak a német konszernek „szerelő műhelyei”, az olcsó munkaerőnek és a termelés kis önköltségének a forrásai.
Most már nyilvánvaló lett, hogy Közép-Európa országai sosem közelítik meg az életszínvonal és a munkabér tekintetében a német anyaországot. Európai elemzők az utóbbit a német nemzet új „szent római birodalmának” nevezik, amelyben az ipari-technológiai központ kiszívja a nedveket a perifériájából.
Németország gazdasági „gyógyulását” 2000 után rendszerint két tényezővel hozzák kapcsolatba. Az első: a Gerhard Schröder kancellár nyomása alatt elfogadott „Agenda 2010” radikális reformprogram, amely biztosította a munkaügyi törvénykezés liberalizálását. A második, nem kevésbé jelentős tényező a termelés kivitele lett Közép Európa országaiba. Steven Gross amerikai közgazdász szerint Németország mint export világbajnok sikere döntő mértékben Közép és Kelet Európa országainak a kereskedelmi és termelési kizsákmányolásán alapul. A gazdag Németország már negyedszázada telepíti ki a termelést a „közeli külföldre”, ugyanúgy, amint az USA teszi ezt Mexikóval. Létrejött és megszilárdult Németország nem-egyenrangú gazdasági partnersége a „visegrádi csoport” országaival.
Figyelembe kell venni, hogy a kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok Németország és Közép-Európa (Mitteleuropa) között több mint ezer éve léteznek, és az első világháború előtt ezek a régiók már a munkamegosztás német rendszerébe tartoztak. Csehország (Bohemia) Ausztria-Magyarország ipari szíve volt, Szilézia (ma Lengyelország) pedig Németország nagyon fontos ipari régiója. 1945 után Közép Európa ideiglenesen kiesett a német tőke hatási övezetéből, azonban az 1970-es években már, Willy Brandt kancellár „keleti politikájának” köszönhetően, a német konszernek kezdtek behatolni a közös vállalatok keretei között.
De a német korporációk igazi lakomája a berlini fal leomlása után, 1989-ben kezdődött, amikor megindult a volt szocialista országok állami tulajdonának a privatizációja. Ennek legfontosabb állomása lett a cseh „Skoda” gépkocsigyár felvásárlása a „Volkswagen” konszern által. Felhasználva ezt a termelési bázist, a „Volkswagen” rendkívül előnyös szerelést tudott megszervezni még Csehország belépése előtt az EU-ba. Ezt elősegítette az EU 1986 évi törvénye, amely lehetővé tette a kiegészítő termékek vámkorlátozások nélküli exportját és a késztermék visszaszállítását.
Ez nemcsak az autóipart érintette, de a termékek termelésének egész tartományát a háztartási technikától az elektronikáig és a textilig. Nyugat Európa országai közül éppen Németország használta fel a legnagyobb sikerrel a külső feldolgozás mechanizmusát. Ennek eredményeként, Közép Európa országainak a gazdasága már a kommunista rezsimek bukása utáni első évtizedekben az NSZK korporációk teljes ellenőrzése alá került.
A múlt század ’90-es éveinek végétől kezdődően, megkezdődik a régióban a német gazdasági expanzió második szakasza. A külső feldolgozás helyébe a közvetlen befektetések lépnek. Németország transznacionális korporációi már nem korlátozódnak a termelés részleges kiszervezésére, hanem ott építik a vállalatokat, ahol olcsó a munkaerő. Az 1991 és 1999 közti időszakban a közvetlen német befektetések volumene Kelet Európában a 23-szorosára nőtt. A német konszernek teljesen kihasználták a keleteurópai munkaerő előnyeit. Ez műszakilag és szakmailag felkészültebb volt az ázsiainál, nem került sokba és néhány lépésnyire volt Németországtól, megszűnt a kényszer a készterméket tengereken és óceánokon át szállítani.
A „visegrádi csoport” országaiban, 2010-ben az átlagbér még a németének az egynegyedét tette ki. Így Németország 73 milliós, kitűnő ipari hátországot kapott, tényleges platformot a termelés átviteléhez. 2004-re, amikor a „visegrádiak” beléptek az Európai Unióba (Németország aktív lobbizásával), a régió gazdasági annexiója beteljesült. A 2008. évi pénzügyi világválság eredményeként a függés Németországtól még tovább erősödött.
Vladimír Handl cseh politológus ezt írta erről: „Történelmi paradoxon ment végbe. Az Európai Unió bővülése, amelyet a hidegháború befejeztével, a német gazdasági expanzió visszatartásaként terveztek el, Németországot Közép Európa hegemónjává tette”. Ha megnézzük a kontinens térképét, jól láthatók az új német ipari birodalom körvonalai, amelynek a „kemény magja” kizsákmányolja a kvalifikált munkaerőt a keleti tartományokban. Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország gazdaságának a félgyarmati státusáról van szó, amelyek teljesen a német gazdájuktól függenek. Éppen ennek a függő perifériának a létezése adott módot a német tőkének végrehajtani a támadást a dolgozók ellen magában Németországban, hiszen az olcsó konkurens jelenléte a szomszédos országokban automatikusan a munkabérek megnyirbálását jelentette az anyaországban, ahol a minimális órabért 12 euróról 9 euróra csökkentették.
Konrad Poplawskij lengyel közgazdász is megjegyzi, hogy paradox módon Németország lett a fő haszonélvezője az EU által a „visegrádi csoport” országainak nyújtott sokmilliárdos szerkezeti segítségnek. Az EU regionális fejlesztési programjainak köszönhetően, Lengyelországban, Csehországban és a „visegrádi csoport” más országaiban jelentősen feljavították az infrastruktúrát, ami éppen a német cégek számára biztosított megbízható logisztikát.
Milyenek a német gazdasági expanzió eredményei maguknak a „visegrádi csoport” országainak számára? A válasz nem egyértelmű. Egyik oldalról, a német befektetések lehetővé tették az ipari bázis korszerűsítését, új technológiák bevezetését, a munka termelékenységének és a munkabérek a növelését, munkahelyek létrehozását. De mindez a folytatódó gazdasági és technológiai függőség körülményei között megy végbe: a termelés ellenőrzése Németországnál marad.
Ezen kívül, az életszínvonal és a munkabér a visegrádi csoport országaiban, noha némileg nőtt is, szigorúan meghatározott értéken áll: ez az egy főre eső német GDP fele, optimális változatokban kétharmada. Abban az esetben, amikor ennél feljebb lépnek, a tőkék távoznak és válság kezdődik. A mai kapitalizmus vaslogikája olyan, hogy a „visegrádiak” sosem lesznek képesek úrrá lenni Németország gazdasági perifériájának az állapotán. Őket azonban irigyelhetik a balti országok, Románia és Bulgária, ahol az életszínvonal és a munkabér jóval alacsonyabb.
(Ford. Szende Gy.)
