 |
| Észak-koreai vezető Kim Jong-un és Donald Trump amerikai elnök kedden szingapúri csúcstalálkozóján. Kevin Lim / Strait Times / Handout / Getty |
Míg a világ nagy része ünnepli a koreai béke felé tett szerény lépést, a nyugati bölcsek – úgy tűnik – pánikban vannak.
Kedden, amint Donald Trump és Kim Jong-un kezet ráztak nagyon várt csúcsértekezletükhöz Szingapúrban, egy koreai riporter érdekes epizódot figyelt meg. Szöulban, egy vasútállomáson, egy TV képernyőn kibontakozó jelenetet néző koreaiak tapsolni kezdtek. E közben, az e fejleménytől nyugtalan nyugati turisták a közelben a fejüket vakarták zavarukban.
“Tényleg furcsállom, ahogyan itt tapsolnak”, mondta egy brit turista.
Talán nincs jobb jelképe a csúcstalálkozó reakcióinak világszerte, mint ez az epizód. Míg a délkoreaiak óvatosan ünneplik a történelmi lépést a felettük majd hetven éven át lebegő ellenségeskedés olvadásában, a nyugati média riadtan, sőt haragosan látszott ezt nézni.
A csúcstalálkozóval szembeni ellenségesség, nagyrészt a demokraták és a liberálisok részéről, a sajtó-megvilágítás fő eleme volt az előző hónapokban, gyakran olyan kommentátorok részéről, akik csak néhány hónappal korábban pontosan az ellenkező kimenetel kapcsán pánikoltak. De az utóbbi néhány napban ez lázas szintet ért el.
Itt volt például az északkoreai és az US zászlók jelképes elrendezése feletti kollektív túllihegés. Itt volt az MSNBC-től Nicole Wallace, aki arra figyelmeztetett, hogy az egész csúcstalálkozó ténylegesen egy “trumpista fő hamisítás” volt, Trump “időközi választási stratégiájának” egy puszta mesterséges terméke és “az ő kilépése a Bob Mueller stratégiájával való üldögélésből.” Sue Mi Terry a katonai szállítók által pénzelt Stratégiai
és Nemzetközi Tanulmányi Központból (Center for Strategic and International Studies) attól óvott, hogy “egy békeszerződés nem oké”, mert “aláássa csapataink Dél Koreában való állomásozásának az indoklását”.
De a csúcstalálkozó után a dolgok valóban felpörögtek. A közös nyilatkozat aláírását közel egyetemes gúny és szkepticizmus fogadta a nyugati megfigyelők és a mainstream sajtó részéről, utalva az ellenvetések választékára: hogy Trump “legitimálta” Kimet és propagandagyőzelmet adott neki; hogy túl sokat engedett és keveset kapott viszonzásul; túlzottan dicsérte Kimet; az északkoreaiak saját retorikáját használta a “provokatív” US katonai gyakorlatokról; és a furcsa és nem szándékosan vidám, amerikai gyártmányú, a megállapodás nagyszerűségét magasztaló videót.
A kritika nagy része arra a tényre összpontosult, hogy Trump felkínálta az USA és Dél-Korea hadgyakorlatainak a felfüggesztését – láthatóan a délkoreaiak tájékoztatása nélkül – és a csapatok egy részének a kivonását az országból. (Az establishment Trump-ellenes álláspontjának egy állandó jellemzője, hogy ő egy hibbant mániákus, aki bármely pillanatban kész háborút kezdeni, és ugyanakkor neki semmilyen körülmények között nem szabad csökkentenie az USA katonai erejének a méreteit és hatókörét.)
Mint korábban, azonban a megállapodás különösen a liberális médiát látszott megzavarni és feldühíteni. Rachel Maddow, aki egyszer könyvet írt az USA szenvedélyéről az állandó háború iránt, módot talált arra, hogy a csúcstalálkozót Oroszországgal hozza kapcsolatba, azt magyarázva, hogy Trump csapatkivonási terve ténylegesen Putyinnak tett veszélyes engedmény. “Miért történt ez?” – kérdezte Maddow a megállapodásról összevont szemöldökű zavarában. “Minek az érdekében?” Vox “megdöbbentően gyenge alkuról” írt, idézve egy elemzőt a Demokráciák Védelméért Alapítványtól (Foundation for Defense of Democracies), egy neokonzervatív agytröszttől, amelyet olyan republikánus pénzgyűjtők finanszíroznak, mint Sheldon
Adelson, aki éveket fordított az Iránnal való megállapodás elleni harcra.
“Ez. Egy. Kib...tt. F...ság” írta a Mother Jones–hoz tartozó Kevin Drum az alku reakciójaként, a “Donald Trump cserbenhagyja Dél Koreát” című hasábban. Mérlegelve az engedményeket, Kim nyert azzal szemben, amit Trump kapott (“semmit”), Drum úgy határozta meg, hogy “ez az egész dolog úgy néz ki, mint a hasonló fajta vasúti-katasztrófa-alku, amely a Trump Plaza Hotelt produkálta.” Jonathan Freedland a Guardian-tól a megállapodást “történelmi áttörésnek” nevezte “a Kim dinasztia számára”, idézve nagyjából minden, eddig felsorolt szabványos bírálatot. Freedland azt írta, hogy “az alku tesztelésének hasznos módja” elképzelni, mit mondott volna Trump, ha Obama tárgyalta volna azt – furcsa dolog, tekintve, hogy a liberálisok (helyesen) éveken át panaszkodtak Trump tudatlan, rosszhiszemű támadásaira az iráni megállapodás ellen.
Ha az ilyen megvilágítás lenne minden, aminek ki vagyunk téve, nehéz lenne bármi más benyomásra jutni, mint hogy Trump éppen fél kézzel pecsételte meg Dél Korea, és valójában az egész világ végzetét. Ami felteszi a kérdést: miért látszanak maguk a koreaiak meglepően jó véleményen lenni erről?
Egy másfajta csúcstalálkozót látni A nyugati sajtóvélemények nagy többségéből (egyes figyelemre méltó kivételekkel) nem tudnánk meg, de a délkoreaiak a megállapodás aláírásának a hírét optimizmussal – bizonyosan óvatos optimizmussal, de mégis optimizmussal üdvözölték. Ami nem
meglepő – a délkoreaiak 81 százaléka akarta, hogy Trump találkozzon Kimmel, bár ez nem volt sokkal több, mint az amerikaiak 70 százaléka, akik ugyanígy éreztek.Ebből a sajtóból valószínűleg azt sem tudnánk, hogy a megállapodást támogatta az ENSZ főtitkára, aki a nemzetközi közösséget a céljainak támogatására buzdította. Nem hallottuk volna például egy, az északkoreai határnál fekvő kínai város lakóit, akik nyugodt reményüket fejezték ki a várható tárgyalásokkal kapcsolatban. És bizonyosan nem hallottuk volna, hogy a csúcstalálkozót nagy sikernek értékelte Dél Korea rendkívül
népszerű elnöke, Moon Jae-in.
Míg a nyugati újságírók közel tömött sorokban álltak szemben a megállapodással, Moon ragyogott. Mosolyogva nézte a két vezető találkozását, és később úgy minősítette a megegyezést, mint “történelmi eseményt, amely segített letörni a hidegháború utolsó maradék örökségét a világról”, még ha elismerte is, hogy ez “csak a kezdet és még sok nehézség lehet előttünk.”
Ha valaki maguknak a délkoreaiaknak a nyilatkozatait tekinti, úgy nehéz komoly arccal azt állítani, hogy “cserbenhagyták” őket. Valóban, olvasva Moon elnök nyíltszívű nyilatkozatát, amelyet kevesebb, mint egy nappal tett az után, hogy elismerte, “alig aludt” a csúcs előtti éjszaka, csodálkozunk, hogyan volt lehetséges a kamerának játszani és azt kérdezni hitetlenkedve, mint Rachel Maddow tette, “Miről szólt ez az egész csúcs?”
Olvasva a nem-nyugati média tudósításait a csúcsról, megbocsájtható azt gondolni, hogy egy más valóságba pottyantunk. A szingapúri Straits Times újság a csúcstalálkozót “a békéhez vezető hosszú út első lépésének” nevezte. Elismerve a megállapodás hiányos voltát a pontos részletek tekintetében, a lap szakértőket idézett, akik hangsúlyozták, hogy “lesz követendő működési tartalom” és “még egy általános elkötelezettség is megfelel a követelményeknek”.
Hasonlóan, a Korea Herald angol nyelvű délkoreai újság deklarálta, hogy a megállapodás “a detente új korszakát nyitotta meg” és az “első lépés” volt “a béke felé a Koreai Félszigeten”. Megjegyezve a részletek hiányát a megállapodásban, a lap hangsúlyozta, hogy az “teret nyitott a két oldal számára az előre haladáshoz egy együttműködési kapcsolatba”. Míg a Herald szkeptikusabb nézeteket is ismertetett, olyan szakértőket idézett, akik kevésbé riasztó nézeteket vallanak a megállapodás hiányosságairól, és akik szerint a konkrét részleteket a további tárgyalásokon fogják kidolgozni.
Miért ez a markáns különbség? Először, a nem-nyugati média ismertetései Moont állítják a középpontba, aki a reális hajtóerő volt a tárgyalások mögött. A nyugati média ezzel szemben annyira rögeszmésen megszállott Trumppal – mind ideológiai, mind üzleti okok miatt hogy minden eseményt csak vele kapcsolatban tud értelmezni. Így aztán hasábok beszélnek arról, hogy a megállapodás egyszerűen a “trumpi színpadtechnika” egy darabja, amit a média “bevett”, és a “bölcsek” magabiztosan állítják, hogy az egész dolog egy mesteri lépés Trump nyolcdimenzióssakkstratégiájában, hogy Robert Muellernek lehetőséget adjon. Az ilyen bölcsek számára Dél Korea – valójában bármely ország az USA-n kívül – nem tűnik létezni.
Az egyik ominózus eredmény az, hogy a liberálisok, pánikban a gondolattól, hogy Trump hitelt kaphat a háború kockázatának a csökkentéséért, kezdenek fokozódóan militaristává válni. Szomorú irónia lesz, ha végül a demokraták fogják megtorpedózni Moon törekvését a békére.
A megállapodás persze messze nem tökéletes és nem áll a bírálat felett. De Trump lihegő megbélyegzése ellenére azért, mert tárgyalt egy diktátorral – és legyünk tisztességesek: ebből sok ugyanazoktól az emberektől jön, akik modernista reformerként üdvözlik a szaúdi koronaherceget – ami éppen most bontakozik ki, az valószínűleg a legjobb eredmény egy rossz helyzetben. A koreaiak maguk ezt felismerni látszanak. Miért nem képesek erre a mi bölcseink?
Branko Marcetic a Jacobin szerkesztőségi munkatársa, Auckland-ben, (New Zealand) él.
(Ford. Szende Gy.)
