Az írás a szerző blogján 2018.06.2-án jelent meg.

(Uri Avnery izraeli író, újságíró, a Gush Shalom békemozgalom alapítója.)

Óh, Gáza! A szerelem olyan erős, mint a halál!

Szerettem Gázát. Gáza neve szójátékot rejt: a bibliai Énekek éneke azt mondja, hogy a szerelem olyan erős, mint a halál. Az erő héber nyelven”aza”, de Aza Gáza héber neve is.

Sok boldog órát töltöttem Gázában. Barátaim voltak ott, a baloldali Abd al-Shafi-tól kezdve asz iszlamista Mahmoud al-Zahar-ig, aki most a Hamasz külügyminisztere. Ott voltam, amikor Jasszer Arafat, egy gázai család fia, hazaérkezett. Az első sorba ültettek engem a rafah-i határátkelőnél rendezett fogadáson, és Arafat este fogadott engem egy gázai tengerparti hotelnél, s mellettem ült a sajtókonferencián is.

Barátságosan fogadtak engem mindenhol a Gázai övezetben, a menekülttáborokban és Gáza város utcáin egyaránt. Mindenhol a békéről beszélgettünk, és Gázáról, mint a jövőbeli Palesztin állam részéről.

No, jó, de mi van a Hamasszal, ezzel a szörnyű terrorista szervezettel?

A 90-es évek elején Jichák Rabin 415 vezető iszlamistát utasított ki Gázából Libanonba. A libanoniak nem engedték be őket az országba, így a száműzöttek egy évig vegetáltak a szabad ég alatt a libanoni határ mentén. Mi tiltakoztunk a száműzés ellen és sátorba vonultunk Jeruzsálemben a miniszterelnöki hivatallal szemben. 45 napig maradtunk ott, éjjel és nappal, még néhány havas napot is megélve. A sátorban együtt voltunk, zsidók és arabok, köztük iszlamista izraeli arabok is. A hosszú nappalokat és éjszakákat politikai vitákkal töltöttük ki. Miről is vitáztunk? Természetesen a békéről.

Az iszlamisták kedvesek voltak, s Ráhelt, a feleségemet maximális kulturáltsággal kezelték.

Amikor végül a száműzötteket hazaengedték, akkor Gáza legnagyobb termében ünnepélyesen fogadták őket. Engem is meghívtak néhány társammal együtt. Felkértek, hogy szólaljak fel – természetesen héberül -, majd aztán meghívtak a bankettre.

Azért mondom mindezt, mert az akkori atmoszférát ezzel akarom szemléltetni. Hangsúlyoztam, hogy izraeli hazafi vagyok. A két nemzet közötti békéért emeltem szót. Lám, az első Intifada előtt – ami 1987 december 9-én tört ki – Gáza egyáltalán nem a sötét gyűlölet helye volt.

A munkások tömegei lépték át naponta az ellenőrző pontokat, hogy Izraelben dolgozzanak, s velük kereskedők is, akik áruikat Izraelben árulták, vagy Izraelen keresztül Jordániába mentek, vagy áruikat az izraeli kikötőkből szerezték be.

Ám, hogy sikerült nekünk – nekünk, az izraeli államnak – Gázát olyanná tenni, mint amilyenné mára lett?

2005 nyarán az akkori miniszterelnök, Áriel Sharon úgy döntött, hogy minden köteléket elszakít, ami a Gázai övezettel összekötött. A katona-szívű „Arik” úgy döntött, hogy az övezet elfoglalása többe kerül, mint amennyit hasznot hozhat. Kivonta a hadsereget és a telepeseket, és az övezetet átadta…De kinek is? A senkinek!

De miért nem adta át a PFSZ-nek, akik akkor már elismert palesztin hatóság voltak? S miért nem valamiféle egyezmény keretében adták át? Nos, azért, mert „Arik” gyűlölte a palesztinokat, a PFSZ-t és Arafatot is. Semmit nem akart velük kezdeni. Így egyszerűen lelépett.

De a természet gyűlöli a vákuumot. Létrejött egy palesztin hatóság Gázában, választásokat tartottak, és ezen Palesztina egészében a Hamasz győzött. A Hamasz vallási-nacionalista párt, amelyik eredetileg az izraeli titkosszolgálat, a Shin Bet segítségével alakult, hogy a PFSZ-t ezzel aknázzák alá. Amikor a PFSZ nem fogadta el a választási eredményeket, a Hamasz erőszakkal magához ragadta a hatalmat Gázában. És a jelen helyzet így állt elő.

De mindezen időben volt mindig egy pozitív lehetőségünk.

A Gázai övezet virágzó sziget lehetett volna, s az optimisták már „második Szingapúrról” beszéltek. Szó volt a gázai kikötőről, ahol ellenőrizni lehet a beszállított árukat vagy magában Gázában, vagy egy külföldi semleges kikötőben. Megépült és megkezdte működését a gázai repülőtér, megfelelő biztonsági rendszerekkel, de aztán Izrael lerombolta.

És mit tett az izraeli kormány? Mindennek ellenkezőjét. A kormány szigorú blokáddal vette körül a Gázai övezetet. Az övezet és a külvilág között minden kapcsolatot megszakítottak. Az övezet ellátmánya csak Izraelen keresztül jöhetett. Izrael a legszükségesebbek importját kénye-kedve szerint engedte át, vagy tiltotta meg. A gázai vizek előtt véresen megrohamozott török Mavi Marmara hajó az övezet teljes elszigeteltségét példázza.

A Gázai övezet lakossága már eléri a két milliót, többségük Izraelből menekült, akiket az 1948-as háború idején űztek el. Nem mondhatom, hogy ebben ártatlan vagyok, hiszen akkoriban a hadcsoportom Palesztina déli részén harcolt. Láttam, mi történik, s írtam is erről.

A blokád ördögi kört teremtett. A Hamasz és más kisebb, szélsőségesebb szervezetek ellenállási tevékenységgel – vagy más szóval „terrorral” – válaszoltak. Erre válaszul Izrael tovább szigorította a blokádot, és a gázaiak erre még több erőszakkal válaszoltak. A blokád pedig egyre rosszabb lett. S így tovább, egészen az elmúlt hétig.

És mi van az övezet déli határán? Ott eléggé fura módon Egyiptom működik együtt az izraeli blokáddal. És nem csak azért, mert az egyiptomi katonai diktátor, Abdel Fatah el-Sziszi és az izraeli vezetők között kölcsönös szimpátia alakult ki, hanem politikai okokból is. A Sziszi-rezsim gyűlöli a Muzulmán Testvériséget, s belső ellenzékét elűzte. A Testvériséget pedig a Hamasz anyaszervezetének tekintik.

A Nyugati parton lévő PFSZ is együttműködik a Hamasz ellen a blokád fenntartásában, mivel a Hamaszt fő versenytársának tekinti a palesztin politikai kereteken belül.

Így a Gázai övezet barátok nélkül teljesen elszigetelődik. Talán néhány külföldi idealista barát kivételével, akik ahhoz túl gyengék, hogy a helyzetet befolyásolják. Illetve természetesen a Hezbollahra és Iránra támaszkodhatnak.

Most valamiféle egyensúly alakult ki. A gázai szervezetek erőszakos cselekményeket követnek el, amik nem jelentenek komoly veszélyt Izraelre. Az izraeli hadsereg viszolyog attól, hogy újra elfoglalja az övezetet. És így a palesztinok új fegyvert találtak: az erőszakmentes ellenállást.

Több évvel ezelőtt egy arab-amerikai aktivista, Martin Luther King tanítványa ellátogatott Palesztinába, hogy ezt a módszert terjessze. Fogadóképesség hiányában aztán visszament az USA-ba. Majd a második Intifada kezdetén a palesztinok kipróbálták ezt a módszert. Az izraeli hadsereg éles lőszerekkel válaszolt erre. A világ láthatta egy kisfiú képét, akit az apja karjaiban lőttek le. A hadsereg tagadta a felelősségét – ahogyan mindig is teszi. Az erőszakmentes ellenállás meghalt a kisfiúval... Az Intifada több áldozatot követelt.

Az igazság az, hogy az izraeli hadseregnek nincsen válasza az erőszakmentes ellenállásra. Egy ilyen kampányban az összes kártya a palesztinok kezében van. A világ közvéleménye elítéli Izraelt, és dicséri a palesztinokat. Ezért a hadsereg válaszul tüzet nyit, hogy a palesztinokat erőszakos cselekményekre késztesse, amivel aztán a hadsereg tudja, mit kell kezdenie.

Az erőszakmentes ellenállás nagyon nehéz módszer. Hatalmas eltökéltséget kíván, szigorú önkontrollt és erkölcsi fölényt. Az indiai kultúra rendelkezik ilyen kvalitásokkal, ami megszülte Ghandit és az amerikai fekete közösségen belül Martin Luther Kinget. Ilyen hagyományok nincsenek a muszlim világban.

Ezért duplán meglepő, hogy a gázai határnál tüntetők rátaláltak a szívükben erre az erőre. A Fekete Hétfő, azaz május 14-e eseményei meglepték a világot. Fegyvertelen civilek tömegei, férfiak, nők és gyermekek szálltak szembe a izraeli mesterlövészekkel. Nem nyúltak fegyverhez, nem „rohamozták meg a drótkerítést” – aminek ellenezőjét az óriási izraeli propagandaháború hazugsággépezete terjesztette. Ott álltak a mesterlövészek előtt és meggyilkolták őket.

Az izraeli hadsereg meg van győződve, hogy a gázai lakosok nem állják ki ezt a próbát és vissza fognak térni az erőszakhoz. Az elmúlt kedden úgy látszott, hogy ez a helyzetértékelés megállja a helyét. Az egyik gázai szervezet „bosszú-akciót” hajtott végre, száznál is több aknát zúdítva Izraelre, anélkül, hogy valós károkat okozhattak volna. Szükségtelen akció volt ez. Az erőszakos akcióknak nincsen esélyük, hogy Izraelnek kárt okozzanak. Csak muníciót adnak az izraeli propagandának.

Amikor erőszakmentes küzdelemre gondolunk, gondolnunk kell Amritszár-ra. Ebben az indiai városban, 1919 áprilisában a brit parancsnokság katonái 10 percen keresztül gyilkos tűzzel árasztották el az erőszakmentesen tiltakozó indiaiakat, legalább 379 ember életét kioltva és 1200-at sebesítve meg. Reginald Dyer ezredes parancsnoknak a neve örök szégyenként bevonult a történelembe. Sokkhatás érte a brit közvéleményt. Több történész szerint ez volt az indiai brit uralom végének a kezdete.

A gázai „Fekete Hétfő” emlékeztet erre.

És mi lesz a vég?

A Hamasz 40 évnyi hudnát ajánlott. A hudna szent fegyverszünet, amit egyetlen muszlim sem törhet meg.

Korábban említettem már a kereszteseket, akik csaknem 200 évig maradtak Palesztinában, azaz hosszabb ideig, mint mi vagyunk itt. Több hudnát fogadtak el a környező ellenséges muszlim államokkal. Az arabok szigorúan betartották ezeket.

A kérdés az, hogy elfogad-e az izraeli kormány egy ilyen hudnát? Azután, hogy követőinek tömegeit felheccelte, és halálos gyűlöletet keltett bennük a gázai lakosok, és különösen a Hamasz ellen, elszánt lenne-e ebbe beleegyezni?

Akkor, amikor a Gázai övezet lakóit fojtogatják, akiknek nincsen gyógyszerük, nincsen elég élelmük, tiszta vizük, nincsen áramuk, akkor nem fog-e kormányunk az illúziók csapdájába esni azt gondolva, hogy most aztán a Hamasz összeomlik?

Természetesen nem. Ahogyan fiatalságunkban énekeltük: „Senki nem vonul vissza a sír széléről!”

Ahogyan az évszázadokon keresztül a zsidók sorsa igazolta, nincs annak határa, amit az ember ki ne bírna, ha a létéről van szó. Ezt tanítja nekünk a történelem.

A szívem a gázai embereké. Szeretnék a magam és országom, Izrael nevében is bocsánatot kérni tőlük!

Várom azt a napot, amikor minden megváltozik, azt a napot, amikor egy bölcsebb kormányzat elfogadja a felajánlott hudnát, s megnyitja a határokat, engedve, hogy a gázai emberek visszatérhessenek a világba.

Most is szeretem Gázát azzal a szeretettel, amiről a Biblia azt mondja, erős, mint a halál.

Fordította: Kleinheincz Ferenc