Stephen F. Cohen, az NYU és Princeton professor emeritus-a az orosz tanulmányok és politika területén, és John Batchelor folytatják (rendszerint) hetenkénti vitájukat az USA és Oroszország új hidegháborújáról. (A most ötödik éve folyó sorozat korábbi részletei a TheNation.com-on találhatók.)
Május 9.-én, egy nyilvános eseményen, amelyet közösen szponzorált a Columbia University Harriman Intézete és az NYU Jordan Center for Advanced Russian Studies, Cohen és McFaul—a Stanford University professzora és korábban Obama elnök fő Oroszország-tanácsadója a Fehér Házban, majd moszkvai követe—egy döntő történelmi, de ugyanakkor sürgető mai témát vitattak: “Az új USA-Oroszország hidegháború—Kit kell hibáztatni?” Cohen szerint főként az 1990-es évek óta folytatott, ostoba amerikai politika a felelős. McFaul szerint, aki a From Cold War to Hot Peace (A hidegháborútól a forró békéhez) című új könyvében tárgyalja a témát, Vlagyimir Putyin, 2000 óta Oroszország vezetője, hibáztatandó. (Az egész vita felvétele itt található: https://www.youtube.com/watch?v=Z4dJcdM2Dkg.)
Cohen főbb állításai között vannak a következők:
— Az új hidegháború több mint húsz éve folyik, lényeges mainstream vita nélkül a választásokon, a Kongresszusban, agytrösztökben vagy egyetemeken. Egy demokráciában az ilyen vita az egyedüli módja a hivatalos politika ellenzésének és megváltoztatásának. Washington ostoba politikáját Moszkva felé az 1990-es évek óta ugyanazok a mögöttes feltételezések és elvek vezérlik. Ez a helyzet drámai módon különbözik az előző 40-éves hidegháborútól, amikor az amerikai politikát rendszeresen vitatták magas és tömegszinten, az 1960-as évektől az 1980-asokig. A nyilvános vitának ez a hiánya az egyik oka annak, hogy az új hidegháború veszélyesebb, mint az elődje volt. Ezért – hangsúlyozza Cohen – ha ez az esemény precedenst teremt, több ilyen vitát inspirál az alapvetően ellentétes amerikai nézetek képviselői között, amilyenek ő és McFaul is, úgy nem lesznek vesztesek, csak nyertesek az Oroszország felé irányuló további US politika kidolgozásában.
— Cohen az új hidegháború eredetét arra az időre teszi, amelyre az előzőnek a befejeződését mondják. A három vezető, aki deklarálta, hogy a hidegháború befejeződött 1989-1990-ben, Gorbacsov, Reagan, és George H.W. Bush elnökök, nyilvánosan egyetértettek abban, hogy azt tárgyalásokon keresztül és “vesztesek nélkül” szüntették meg. De 1992-ben Bush ennek az epikai eseménynek mind az idejét, mind a feltételeit megváltoztatta, azt a Szovjetunió végére, 1991 decemberére, két évvel későbbre datálva és deklarálva: “Amerika megnyerte a hidegháborút.” Így jelent meg az USA diadalmaskodása és jogosultságának érzete, amely azóta áthatja Washingtonnak a posztszovjet Oroszország felé irányuló politikáját.
— Ugyanakkor, 1990-ben, Washington sikeresen tárgyalt, majd sértett meg egy másik nagy megegyezést. Cserébe Gorbacsov beleegyezéséért abba, hogy az újra egyesült Németország (a hidegháború epicentruma) a NATO tagja lesz, a Bush elnök vezette nyugati hatalmak megfogadták, hogy a NATO “kéthüvelyknyire” sem fog terjeszkedni kelet felé. Ennek a fogadalomnak a néhány évvel későbbi megsértése vezetett az új hidegháború két elsődleges okához: ma a NATO, a világ legerősebb katonai szövetsége Oroszország határain táborozik; és az orosz politikai elitnek nem csak Putyin által kifejezett, megingathatatlan meggyőződése, hogy Washington ismételten megszegte az ígéreteit, sőt “becsapta” Moszkvát.
— Az 1990-es években, a Clinton-kormány “stratégiai partnerséget és barátságot” színlelt Oroszországgal, amelyet ténylegesen zabolátlan diadalmaskodás hajtott. Oroszország a SZU végét követően súlyosan meggyengült és mély válságba került, Clinton pedig a színfalak mögött Moszkva és maga Borisz Jelcin orosz elnök Cohen kifejezése szerint “a győztes mindent visz” megközelítését követte. Míg Oroszország bel- és külpolitikai kérdéseiben Clinton hízelgett a fizikailag beteg és pszichológiailag szenvedő Jelcinnek, amerikai “tanácsadók” légiói táboroztak országszerte, hasonló módon beleavatkozva az orosz politikába; törvényeket és tankönyveket írva, Washingtonban kedvelt politikusokat és pártokat támogatva és közvetlenül részt véve Jelcin 1996. évi újraválasztási csalásában. Sok amerikai tapsolt Oroszország legértékesebb kincsei oligarcha rablásának, némelyek még elő is segítették a törvénytelenül szerzett vagyonok nyugatra vitelét és “mosását”. Ezt követte a NATO keleti terjeszkedése, és 1999-ben Oroszország hagyományos szövetségesének, Szerbiának bombázása és Koszovó tartományának NATO-s annexiója, amelyet később a putyini vezetés precedensként használt fel krími akciójához. Oroszországot mindennek során a békeidőben valaha is volt legrosszabb gazdasági depresszió sújtotta, a népének mintegy 75 százaléka nyomorba és vele járó társadalmi bajokba süllyedt, miközben Washington üdvözölte ezt a folyamatot mint “átmenetet a demokráciába és a kapitalizmusba”. Ez 1999-ben Oroszország pénzügyi összeomlásával és Jelcin lemondásával végződött. Cohen hangsúlyozza, hogy a bekövetkezett visszahatás az USA számára sokkal rosszabb is lehetett volna annál, amit Vlagyimir Putyin hozott.
— Az 1990-es évek szerencsétlen amerikai politikája ellenére, a győztes-mindent-visz megközelítés George W. Bush elnök alatt is folytatódott. Az Amerika elleni 2001. szept. 11.-i támadás után az új és még nem támadhatatlan orosz elnök, Putyin több támogatást nyújtott az USA Talibán elleni, afganisztáni háborújához, mint bármely más ország, beleértve a NATO tagjait. Putyin valódi stratégiai partnerségre törekedett Washingtonnal, amit Jelcin nem tudott elérni. Bushtól válaszul a következőket kapta: a NATO további, most Oroszország balti határaira irányuló terjeszkedését; bővített “demokrácia promóciót”; “Russiagate” zsargonnal szólva beavatkozást Oroszország belügyeibe; és az USA orosz (és nemzetközi) biztonságra nézve nagyon káros egyoldalú kilépését a ballisztikus rakéták elhárítására vonatkozó egyezményből (Anti-Ballistic Missile Treaty), ami most szárazföldi és tengeri, Oroszországhoz nagyon közeli rakétavédelmi létesítményeket, és megjósolhatóan új nukleáris fegyverkezési hajszát eredményez.
— 2008-ban, egy hivatalos NATO-nyilatkozat után arról, hogy a korábbi grúz és ukrán köztársaságok egy napon bizonyosan a szövetség tagjaivá válnak, rövid háború tört ki Oroszország és Grúzia között. Egy hivatalos európai vizsgálat megállapította, hogy a háborút Grúzia elnöke kezdeményezte. Nem ismeretes, hogy neki ezt a Bush-kormányzatban lévő amerikai patrónusai tanácsolták-e. Bárhogyan is, Grúziában az új hidegháború első US-orosz “proxy” (közvetített) háborúja zajlott le. Hamarosan mások következtek – Ukrajnában, majd Szíriában. Hasonlókra, vagy lehet, még rosszabbakra számítani lehet.
— McFaul szerint Cohen tézise a poszt-szovjet Oroszország véget nem érő, diadalmas “a nyertes mindent visz” megközelítéséről hibás, amit bizonyít Obama elnök “re-set”-je Moszkvával az akkori elnök, Dmitrij Medvegyev idején. McFaul (maga is jelentős részvevő) szerint ez “nyerő-nyerő” politika volt. Cohen ezt vitatja, részletesen kimutatva, hogy Moszkvának nagyon keveset kínáltak és adtak, míg az Obama-kormány megkapta, amit leginkább akart: orosz szankciókat Irán ellen és bővített ellátó útvonalat az amerikai és NATO erőkhöz Afganisztánban. Ezen felül, ez is egy újabb megszegett amerikai ígérettel végződött. Cserébe azért, hogy “partnerük”, Medvegyev nem vétózta meg az ENSZ BT-ben a Líbia elleni, USA-vezette támadást, Obama és képviselői, köztük Hillary Clinton külügyminiszter, megígérték, hogy nem fognak törekedni Líbia vezetője, Muammar Gaddafi eltávolítására. Ténylegesen, őt nyomon követték és megölték. Az akkor miniszterelnök Putyin megjegyezte: “még egy amerikai becsapás”. És Medvegyev minden esélyét a második elnöki időszakra, amit az Obama-kormány remélt, sőt amiért lobbizott, a saját washingtoni “re-set” partnere törte össze
— McFaul és sokan mások továbbra is azt állítják, hogy az új hidegháború és annak okai Putyin orosz elnöki visszatérésével, 2012-ben kezdődtek. De, amint Cohen történelmi bemutatója tanúsítja, ez nem életképes empirikus vagy analitikus megértése a múltbeli vagy a jelenlegi fejleményeknek.
— Valóban egy új hidegháború lett az eredmény? Amikor Cohen először figyelmeztetett erre a veszélyre a 2000-es évek elején, vázolva az aggodalmát már a clintoni-jelcini 1990-es évek alatt, széles körben azt mondták, hogy a visszatérés a hidegháborúhoz több okból lehetetlen, elsősorban, mert az USA és Oroszország között nem volt többé alapvető ideológiai konfliktus, amilyen a korábbi volt a demokratikus kapitalizmus és a szovjet kommunizmus között. Ha semmi másban, abban Cohen és McFaul egyetért, hogy most van ideológiai ütközés az USA-vezette Nyugat liberális demokratikus értékei és Putyin konzervatív, sőt reakciós értékei között. Cohen kérdésesnek tartja Putyin értékeinek vagy ideológiájának ezt a leegyszerűsítő jellemzését, de a témát közvetlenül nem érintették és az vitatandó maradt.
— Más érintett kérdések egy tartományát korábban megvitatták, és a Cohen-Batchelor vita a Trump elnök és Putyin közötti “összejátszás”-ra vonatkozó “Russiagate” állításokkal végződik. McFaul úgy viszonyul ezekhez az állításokhoz, mint amelyek bizonyítottak vagy közel azok. Cohen nem teszi ezt, és aggódik, hogy ha Trump egy egzisztenciális nukleáris konfrontációval, Oroszországgal találja magát szemben, mint John F. Kennedy elnök az 1962. évi kubai rakétaválság idején, ezek az állítások fogják megakadályozni, hogy Trump a Kremllel folytatott tárgyalásokkal elkerülje a nukleáris háborút, amint Kennedy tette. McFaul ezt nem kommentálta, talán mert a vita formája nem adott neki alkalmat erre. Nem világos, mit gondol erről. De mindannyiunknak, fejezi be Cohen, bizonyosan és sürgetően, nagyon gondosan gondolkodnunk kell erről a nem valószínűtlen lehetőségről.
(Ford. Szende Gy.)
