Janisz Varufakisz: Marx előre jelezte mai válságunkat – és kiutat is mutat belőle

A Kommunista Kiáltvány előre jelezte a XXI. század ragadozó és polarizált kapitalizmusát. De Marx és Engels azt is megmutatták nekünk, hogy van erőnk egy jobb világ megteremtésére.
Yanis Varoufakis

Fri 20 Apr 2018 06.00 BST Last modified on Tue 24 Apr 2018 09.54 BST

Ahhoz, hogy egy kiáltvány sikeres legyen, a szívünkhöz kell szólnia, mint egy költeménynek, miközben szellemünket olyan képekkel és gondolatokkal fertőzi meg, amelyek káprázatosan újak. Ki kell nyitnia szemünket a körülöttünk zajló zavaró, felkavaró, izgalmas változások valódi okaira, feltárva azokat a lehetőségeket, amelyekkel mai valóságunk terhes. Éreztetnie kell velünk milyen reménytelenül elégtelen, hogy nem ismertük fel ezeket az igazságokat magunk és fel kell lebbentenie a függönyt arról a nyugtalanító meggyőződésről, hogy jelentéktelen cinkosként cselekszünk, egy zsákutcás múltat reprodukálva. Végül, egy Beethoven-szimfónia erejével kell rendelkeznie, hogy sürgessen bennünket, hogy egy olyan jövő ügynökeivé váljunk, amely véget vet a felesleges tömeges szenvedésnek és arra ösztönzi az emberiséget, hogy valósítsa meg az autentikus szabadság lehetőségét.
Egyetlen más kiáltvány sem volt sikeresebb mindebben, mint az, amelyet 1848 februárjában Londonban, a Liverpool Street 46-ban jelentettek meg. Az angol forradalmárok által kiadott Kommunista Kiáltványt (vagy első címe alapján a Kommunista Párt Kiáltványát) két fiatal német írta – Karl Marx, egy 29 éves filozófus, aki ízelítőt adott az epikuroszi hedonizmusból és a hegeli racionalitásból, és Friedrich Engels, egy manchesteri malom 28 éves örököse.
Mint politikai irodalmi munka, a kiáltvány felülmúlhatatlan marad. Híres sorai, beleértve a nyitó sorokat (“Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete”), shakespeare-i kvalitásúak. Mint amikor Hamlet szembesül megölt apja szellemével, az olvasó elámulni kényszerül: “Tűrnöm kell-e balsorsom minden nyűgét s nyilait, amelyet a történelem ellenállhatatlan erői mértek rám ? Vagy csatlakozzam ezekhez az erőkhöz, fegyvert ragadva a status quo ellen, és felkelve ellene, hirdessek egy szép új világot ?”
Marx és Engels korabeli olvasói számára ez nem egy akadémikus kérdés volt, amelyet Európa szalonjaiban vitattak meg. Kiáltványuk felhívás volt a cselekvésre és aki erre a kísértetre figyelt, gyakran az üldöztetést, vagy néha a hosszú bebörtönzést kockáztatta. Ma a fiatalok hasonló dilemmával néznek szembe: alkalmazkodjanak egy stabil rendhez, amely összeomlóban van, képtelen magát reprodukálni, vagy lépjek fel ellene, jelentős személyes kockázatot vállalva, a közös munka, játék és élet új útjait keresve ? Még ha a kommunista pártok szinte teljesen el is tűntek a politika színpadáról, a kommunizmus kiáltványt ihlető szellemét nehéz elcsendesíteni.
________________________________________
Túlmutatni a láthatáron minden kiáltvány ambíciója. De ahhoz, hogy ez sikeres legyen, mint ahogyan Marx és Engels pontosan leírt egy korszakot, amely másfél évszázaddal később következett be, valamint elemezte azokat az ellentmondásokat és választásokat, amelyekkel ma szembenézünk, valóban elképesztő. A késői 1840-es években a kapitalizmus sánta, helyi, töredezett és félénk volt. Marx és Engels mégis egy hosszú pillantást vetett rá, és előre látta globalizált, financializált, páncélozott, állandóan éneklő-táncoló kapitalizmusunkat. Ez volt az a teremtmény, amely 1991-ben jött el, ugyanabban a pillanatban, amikor az establishment a marxizmus halálát és a történelem végét hirdette meg.
Természetesen a Kommunista Kiáltvány előre jósolt kudarcát régóta eltúlozták. Emlékszem, hogy a korai 1970-es évek baloldali közgazdászai hogyan kérdőjelezték meg a kiáltvány kulcsfontosságú előrejelzését, hogy a tőke „mindenüvé befészkeli magát, mindenüvé betelepül, mindenütt kapcsolatokat hoz létre“. A harmadik világ szomorú valósága alapján úgy érveltek, hogy a tőke elvesztette pezsgését jóval azelőtt, hogy túlterjeszkedett volna Európa, Amerika és Japán metropoliszain.
Empirikusan igazuk volt: az európai, amerikai és japán multinacionális társaságai Afrika, Ázsia és Latin-Amerika perifériáin működnek, mint a gyarmati erőforrások kiszivattyúzói, és nem tudták a kapitalizmust elterjeszteni. Ahelyett, hogy ezekben az országokat kapitalizmussal itatták volna át (bevonva “mindegyik, még a legbarbárabb nemzetet is a civilizációba), úgy érveltek, hogy a külföldi tőke az alulfejlettség fejlődését reprodukálta a harmadik világban. Olyan volt, mintha a kiáltvány túlzottan bízott volna a tőke azon képességében, hogy minden zugban és hasadékban elterjedjen. A legtöbb közgazdász, köztük a Marxszal rokonszenvezők is, kételkedtek a kiáltvány előrejelzésében, hogy a “világpiac kihasználása kozmopolita jelleget fog adni a termelésnek és fogyasztásnak minden országban”.
Amint kiderült, a kiáltványnak volt igaza, bár megkésve. A Szovjetunió összeomlása és kétmilliárd kínai és indiai dolgozónak a tőkés munkaerőpiacba való beillesztése volt szükséges a jóslat beteljesüléséhez. Valóban, ahhoz, hogy a tőke a tőke teljesen globalizálódjon, a rendszert, amely a kiáltványhoz való hűséget ígérte, először le kellett bontani. Volt-e a történelemnek ennél finomabb iróniája ?
________________________________________

Bárki, aki ma elolvassa a kiáltványt, meg fog lepődni azon, hogy egy olyan világ képét fedezi fel, amely nagyon hasonlít a mienkre, amely félelmetesen imbolyog a technológiai innováció peremén. A kiáltvány idején a gőzgép volt az, amely a legnagyobb kihívást jelentette a feudális élet ritmusával és rutinjával szemben. A parasztságot elsöpörték ennek a gépezetnek a fogaskerekei és a mesterek új osztálya, a gyártulajdonosok és kereskedők bitorolták a földbirtokos dzsentrik hatalmát a társadalom felett. Most a mesterséges intelligencia és az automatizálás tűnnek olyan fenyegetéseknek, amelyek azt ígérik, hogy elsöpörnek “minden biztos, befagyott viszonyt”. “Azzal, hogy állandóan forradalmasítja… a termelési eszközöket,” ahogy a kiáltvány kijelenti, átalakítja “a társadalom összes viszonyát”, megvalósítva a “termelés állandó forradalmasítását, az egész társadalmi feltételrendszer szakadatlan megrendítését, örökös bizonytalanságot és mozgást idézvén elő”.

Marx és Engels számára azonban ez a felbomlás ünneplésre méltó. Katalizátorként hat ahhoz a végső nyomáshoz, amelyre az emberiségnek szüksége van, hogy megszüntesse a fennálló előítéleteket amelyek alátámasztják a hatalmas szakadékot azok között, akik birtokolják a gépeket és azok között, akik tervezik, működtetik és dolgoznak velük. „Minden, ami szilárd, elpárolog a levegőbe, mindent ami szent volt, megszentségtelenítenek,” írják a kiáltványban a technológia hatásáról, “és az ember végül arra kényszerül, hogy szembenézzen a józan ésszel, élete valódi feltételeivel, és kölcsönös kapcsolataival”. Azzal, hogy elpárolognak elképzeléseink és hamis bizonyosságaink, a technológiai változás arra kényszerít bennünket, hogy rúgva és sikoltozva, szembenézzünk azzal, hogy milyen érzelgősek is a viszonyaink

Ma látjuk, hogy szavak milliói, nyomtatásban és online vitatják a globalizációval kapcsolatos elégedetlenséget. Miközben ünnepeljük, hogyan vitte át emberek milliárdjait a globalizáció a megalázó szegénységből a relatív szegénységbe, tiszteletre méltó nyugati újságok, hollywoodi személyiségek, a Szilícium-völgy vállalkozói, püspökök, sőt multimilliárdos pénzemberek is panaszkodnak kevésbé kívánatos következményei miatt: elviselhetetlen egyenlőtlenség, förtelmes kapzsiság, klímaváltozás, és parlamenti demokráciáinknak a bankárok és szupergazdagok által történt kiüresítése.

Ezek közül semmi nem lepheti meg a kiáltvány olvasóit. “A társadalom, mint egész,” érvel, “egyre jobban két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy osztályra, amelyek közvetlenül állnak szemben egymással.” Mivel a termelés gépesített, és a gépek tulajdonosainak profitja válik civilizációnk vezérlő motívumává, a társadalom részvénytulajdonosokra és tulajdon nélküli bérmunkásokra oszlik. Ami a középosztályt illeti, ez a kihalásra ítélt dinoszaurusz.

Egyidejűleg a szupergazdagok bűntudatossá válnak, és erősítgetik, hogy mindenki máséletére figyelnek, akik a bizonytalan bérrabszolgaság létbizonytalanságába süllyednek. Marx és Engels előre látta, hogy ez a rendkívül erőteljes kisebbség végül “alkalmatlannak bizonyul az irányításra” egy ennyire polarizált társadalom felett, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy a bérrabszolgáknak megbízható egzisztenciát nyújtsanak. Elbarikádozva zárt közösségeikben, szorongás gyötri őket és képtelenek élvezni a gazdagságukat. Néhányan közülük, akik eléggé okosak ahhoz, hogy felismerjék saját hosszútávú érdekeiket, elismerik, hogy a jóléti állam a legjobb biztonságpolitika. Sajnos azonban, amint a kiáltvány magyarázza, mint társadalmi osztály, természetéből következően, megtakarítja a biztosítási díjat, és fáradhatatlanul azon ügyködik, hogyan kerülje el az adózást.
És nem ez történt ? A szupergazdagok egy bizonytalan, állandóan rosszkedvű klikk, akik hol bekerülnek egy detoxikáló klinikára, hol kijönnek onnan, könyörtelenül keresik a lelki vígaszt, a pszichiátereket és a vállalkozói gurukat. Miközben mindenki más azért küzd, hogy étel jusson az asztalára, kifizesse a tandíjat, manipuláljon a hitelkártyáival vagy küzdjön a depresszió ellen. Úgy csinálunk, mintha gondtalanul élnénk, mintha szeretnénk, amit csinálunk. Mégis a valóságban sírva megyünk aludni.
A jó hírűek, az establishment politikusai és a visszahúzódó akadémiai közgazdászok mind egyformán felelnek erre a kínos helyzetre, hevesen elítélve a tüneteket (jövedelmi egyenlőtlenség), miközben figyelmen kívül hagyják az okokat (a gépek, föld, erőforrások egyenlőtlen tulajdonjogából adódó kizsákmányolást). Csoda-e, hogy zsákutcába kerültünk, kéjelegve a reménytelenségben ami csak a populistáknak kedvez, akik a tömegek legrosszabb ösztöneire játszanak.
Az előrehaladott technológia gyors fejlődésével egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor el kell döntenünk, hogyan viszonyuljunk egymáshoz racionális és civilizált módon. Nem bújhatunk meg tovább a munka elkerülhetetlensége és az elnyomó társadalmi normák között, amelyeket ez magával hoz. A kiáltvány lehetőséget ad a XXI. századi olvasónak, hogy átlásson ezen a zűrzavaron és felismerje, mit kell tenni, hogy a többség átkerüljön az elégedetlenségből olyan új társadalmi feltételek közé, amelyben “az egyén szabad fejlődése előfeltétele mindenki szabad fejlődésének”. Még ha nincs is receptünk arra, hogy ez hogyan érhető el, a kiáltvány a remény forrása marad, amelyet nem szabad elszalasztani.
________________________________________
Ha a Kiáltvány ugyanolyan erővel képes gerjeszteni, lelkesíteni és szégyeníteni, mint 1848-ban, ez azért van, mert az osztályok közötti harc olyan régi, mint maga az idő. Marx és Engels ezt 13 bátor szóban összegezte: “Minden eddigi társadalom története osztályharcok története (angolul: The history of all hitherto existing society is the history of class struggles.)”
A feudális arisztokráciától az iparosított birodalmakig a történelem gépezete mindig az a konfliktus volt, amely az állandóan forradalmasító technológiák és az uralkodó osztályok konvenciói között feszült. A társadalom technológiájának minden felfordulásával a köztünk levő ellentmondások más formát öltenek. A régi osztályok eltűnnek és végül csak kettő marad állva: az az osztály, amely mindent birtokol, és az, amelynek nincs tulajdona – a burzsoázia és a proletariátus.
Ez az a kínos helyzet, amelyben ma találjuk magunkat. Miközben a kapitalizmusnak köszönhetjük, hogy minden más osztálykülönbség csökkent a tulajdonosok és nem-tulajdonosok közötti szakadék javára, Marx és Engels azt akarja, hogy észrevegyük, hogy a kapitalizmus nem eléggé fejlett ahhoz, hogy túlélje azt a technológiát, amelyet létrehozott. A mi feladatunk, hogy elszakadjunk a termelési eszközök magántulajdonának régi elvétől és kierőszakoljunk egy átalakulást, amelynek magában kell foglalnia a gépek, a föld és a források társadalmi tulajdonát. Most, amikor az új technológiák olyan társadalmakban szabadulnak fel, amelyeket primitív munkaszerződések kötnek meg, általános nyomorúság következik be. A kiáltvány feledhetetlen szavaival:
“Az a társadalom, amely ilyen gigantikus termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, amely többé nem képes ellenőrizni azokat a pokoli erőket, amelyeket előidézett.”
A boszorkánymester mindig azt fogja képzelni, hogy az applikációk, kutatógépek, robotok és genetikailag módosított magok gazdagságot és boldogságot hoznak mindenkinek. De ha ezeket a technológiai csodákat bérmunkások és tulajdonosok megosztott társadalmára szabadítják rá, a béreket és árakat olyan szintekre nyomják le, amely alacsony profitokat hoz a legtöbb vállalkozó számára. Csak a big tech, big pharma és néhány nagyvállalat, amelyek kivételesen kivételesen nagy politikai és gazdasági hatalommal rendelkeznek, képesek valóban hasznot húzni belőle. Ha továbbra is hozzájárulunk a munkáltatók és alkalmazottak közötti szerződésekhez, akkor a magántulajdonosi jogok fognak kormányozni és a tőkét embertelen célok felé vezetik. Csak akkor fogjuk tudni csökkenteni az egyenlőtlenséget és a közös boldogságot megtalálni, ha megszüntetjük a tömeges termelési eszközök magántulajdonát és egy olyan új típusú közös tulajdonnal helyettesítjük, amely összhangban lesz az új technológiákkal.
Marx és Engels 13 szavas történelmi elmélete szerint a jelenlegi helyzet a munkás és a tulajdonos között mindig biztosítva volt. “Egyformán elkerülhetetlen,” állítja a kiáltvány, “a burzsoázia bukása és a proletariátus győzelme”. Eddig a történelemben ez az előrejelzés nem teljesedett be, de a kritikusok elfelejtik, hogy a kiáltvány, mint bármely más méltó propagandaeszköz, a reményt a bizonyosság formájában mutatja be. Ahogyan Lord Nelson toborozta csapatait a trafalgari csata előtt, bejelentve, hogy Anglia “elvárja” tőlük, hogy teljesítsék feladatukat (még ha súlyos kétségek is merülnek fel ezzel kapcsolatban), a kiáltvány azt a reményt adja a proletariátusnak, hogy teljesítik a maguk feladatát, arra ösztönözve őket, hogy egyesüljenek, és szabadítsák fel magukat a bérrabszolgaság kötelékéből.
Meg fogják-e tenni ? A jelenlegi helyzetben ez valószínűtlen. De ismét csak, az 1990-es évekig várnunk kellett arra, hogy a globalizáció megjelenjen, mielőtt a kiáltvány jóslata a tőke potenciáljáról teljesen igazolódott volna. Lehet, hogy az új, globális, egyre bizonytalanabb helyzetben levő proletariátusnak hosszabb időre lesz szüksége történelmi szerepe eljátszáshoz, mint azt a kiáltvány előre jelezte ? Bár az ítélet még várat magára, Marx és Engels azt mondják nekünk, hogy ha félünk a forradalmi retorikától, vagy megpróbáljuk távol tartani magunkat egymás iránti kötelességünk teljesítésétől, egy olyan örvénylő spirálban találjuk magunkat, amelyben a tőke telíti és kilúgozza az emberi gondolkodást. Az egyedüli dolog amiben a kiáltvány szerint biztosak lehetünk, hogy ha a tőkét nem sikerül társadalmasítani, akkor egy disztópiás fejlődés felé haladunk.
________________________________________
Ami a disztópiát illeti, a szkeptikus olvasó felélénkül: mi a kiáltvány saját bűnrészessége az autoriter rezsimek legitimálásában és a gulag őreinek kegyetlenségében ? Ahelyett, hogy erre védekezően válaszolnánk, rámutatva, hogy senki sem vádolja Adam Smith-t a Wall Street túlkapásaiért vagy az Újtestamentumot a spanyol inkvizícióért, gondolkodhatunk azon, hogyan válaszolnának a kiáltvány szerzői hogyan válaszolnának erre a kérdésre. Azt hiszem, hogy utólagos bölcsességük jóhiszeműségével, Marx és Engels elismernének egy fontos tévedést az elemzésükben: az elégtelen reflexivitást. Ez azt jelenti, hogy nem tudtak elegendő gondolatot adni, és megfontolt hallgatást tartani annak fontosságáról, amelyet saját elemzésük jelentett arról a világról, amelyről az elemzésük szólt.
A kiáltvány erős mondanivalót tolmácsolt kompromisszumoktól mentes nyelven, azzal a céllal, hogy felrázza az olvasókat az apátiájukból. Amit Marx és Engels nem látott előre, hogy az erőteljes, előírásos szövegeknek van egy olyan tendenciájuk, hogy tanítványokat, híveket – sőt még egy papságot is – toboroznak, és hogy ezek a hívők a hatalmat a kiáltványra alapozva saját érdekükben használhatják fel. Ezzel visszaélhetnek más elvtársaikkal szemben, felépítik saját hatalmi bázisukat, befolyásos pozíciókat szerezhetnek, beépíthetnek befolyásolható diákokat, ellenőrzést szerezhetnek a politikai bizottság felett és bárkit bebörtönözhetnek, akik szembeszállnak velük.
Hasonlóan, Marx és Engels nem tudta értékelni írásuknak magára a kapitalizmusra gyakorolt hatását. Amilyen mértékben a kiáltvány segítette létrehozni a Szovjetuniót, annak kelet-európai szövetségeseit, Castro Kubáját, Tito Jugoszláviáját és számos szociáldemokrata kormányt Nyugaton, nem okoztak-e ezek a változások egy olyan láncreakciót, amely meghiúsítaná a kiáltvány előrejelzéseit és elemzését ? Az orosz forradalom. majd a második világháború után, a kommunizmustól való félelem arra kényszerítette a kapitalista rezsimeket, hogy magukévá tegyék a nyugdíjrendszereket, az állami egészségbiztosítókat, sőt még azt a gondolatot is, hogy a gazdagok fizessenek a szegényeknek, és a kispolgári diákok tanulmányait az erre a célra létrehozott liberális egyetemeken. Eközben a Szovjetunió elleni elvakult ellenségesség a Szovjetunióban paranoiát váltott ki, és a félelem olyan légkörét teremtette meg, amely különösen termékenynek bizonyult olyan figurák számára, mint Joszif Sztálin és Pol Pot.
Azt hiszem, hogy Marx és Engels sajnálta volna, hogy nem látták előre a kiáltvány hatását a kommunista pártokra. Magukra mutogatnának, hogy figyelmen kívül hagyták azt a fajta dialektikát, amelyet szerettek elemezni: hogyan válna a munkások állama fokozottan totalitáriussá, amikor a kapitalista államok agressziójára válaszol, és hogyan válnak kommunizmustól való félelem miatt ezek a kapitalista államok egyre civilizáltabbá.
Természetesen boldogok azok a szerzők, akiknek a tévedései szavaik erejéből származnak. Még áldottabbak azok, akiknek a tévedéseit önmaguk korrigálják. Napjainkban, a kiáltvány által ösztönzött munkásállamok szinte eltűntek, a kommunista pártok pedig felbomlottak, vagy zavarban vannak. A kiáltvány által inspirált rezsimekkel való versengéstől megszabadult kapitalizmus pedig úgy viselkedik, mint ami arra van determinálva, hogy egy olyan világot hozzon létre, amelyet a kiáltvány megmagyaráz.
________________________________________
Ami a kiáltványt ma is igazán inspirálóvá teszi, az az a számunkra szóló javaslata, hogy itt és most, egy olyan világban, amelyet az alakít, amit Marx úgy írt le a korai Gazdasági és Filozófiai Kézirataiban, mint “egy univerzális energiát, amely áttör minden határt és minden köteléket és azt állítja magáról, hogy ez az egyetlen politika, az egyetlen egyetemesség, az egyedüli határ és az egyedüli kötelék”. Az Uber-sofőröktől és pénzügyminiszterektől a bankigazgatókig és a szegénységtől szenvedőkig valamennyien felmentést kaphatunk, hogy túlzottan nyomasztónak érezzük ezt az “energiát”. A kapitalizmus olyan elterjedt, hogy néha lehetetlennek látszik elképzelni nélküle a világot. Csak egy kis lépés a tehetetlenség érzésétől annak a kijelentésnek az áldozatává válni, hogy nincs alternatíva. De, meglepő módon (állítja a kiáltvány), pontosan ez az, amikor engedhetünk annak a gondolatnak, hogy bővében vagyunk az alternatíváknak.
Amire ebben a pillanatban nincs szükségünk, azok az igazságtalanságról általában szóló prédikációk, a növekvő egyenlőtlenségek elítélése vagy a vészkiáltások az eltűnő demokratikus szuverenitásunkért. Nem kell elfogadnunk a visszahúzó menekülés kétségbeesett cselekedeteit sem: az a kiabálás, hogy térjünk vissza egy premodern, technológia előtti állapotba ahol ragaszkodhatunk a nacionalizmus álmához. Amit a kiáltvány előremozdít a kétség és az alávetettség pillanataiban, az a kapitalizmus és betegségeinek világos, objektív felmérése, a racionalitás hideg, kemény fényében.
A kiáltvány úgy érvel, hogy a kapitalizmus igazi problémája nem az, hogy túl sok technológiát termel, vagy tisztességtelen. A kapitalizmus problémája az, hogy irracionális. A tőke sikere, hogy a felhalmozás útján terjed magáért a felhalmozásért, azt idézi elő, hogy az emberi munkaerő alamizsnáért dolgozik, mint egy gép, miközben a robotokat arra programozzák, hogy olyan dolgokat termeljenek, amelyeket az emberek nem engedhetnek meg maguknak, a robotoknak pedig nincs rájuk szükségük. A tőke képtelen ésszerűen használni a kiváló gépeket, amelyeket létrehoz, egész nemzedékeket ítél nélkülözésre, elszegényíti a környezetet, munkanélküliséget és élvezet nélküli életet idéz elő azzal, hogy munkára hajszol az általános túlélésért. Még a tőkések is szorongástól hajtott automatákká válnak. Állandó félelemben élnek, hogy ha nem teszik áruvá embertársaikat, akkor megszűnnek kapitalisták lenni – csatlakozva a prekariátus-proletariátus egyre terjedő elhagyatott tömegeihez.
Ha a kapitalizmus igazságtalannak látszik, ennek az az oka, hogy szolgává tesz mindenkit, gazdagot és szegényt, elpazarolva az emberi és természeti erőforrásokat. Ugyanaz a “termelési vonal”, amely elmondhatatlan gazdagságot teremt, egyúttal mély boldogtalanságot és elégedetlenséget is gyárt ipari méretekben. Így, első feladatunk – a kiáltvány szerint – felismerni ennek a mindent meghódító “energiának” azt a tendenciáját, hogy saját magát ássa alá.
Amikor újságírók kérdezik tőlem, hogy ki vagy mi a legnagyobb fenyegetés a mai kapitalizmusra, dacolva várakozásaikkal, azt felelem: a tőke ! Természetesen ezt a gondolatot évtizedek óta a kiáltványból plagizálom. Mivel nem lehetséges és nem is kívánatos megsemmisíteni a kapitalizmusnak az “energiáját”, a trükk az, hogy segítjük felgyorsítani a tőke fejlődését (hogy úgy égjen el, mint egy meteor, amely átrohan a légkörön), miközben, másfelől ellenállunk (ésszerű, közös akciókkal) azzal a tendenciájával szemben, hogy felgöngyölítse az emberi szellemet. Röviden, a kiáltvány javaslata, hogy lökjük a tőkét a határai felé, miközben korlátozzuk következményeit és előkészítjük a társadalmasításra.
Szükségünk van több robotra, jobb napelemekre, azonnali kommunikációra és kifinomult zöld közlekedési hálózatokra. De ezzel egyenlően, szükségünk van arra, hogy politikailag megszervezzük a gyengék védelmét, hatalomhoz juttassuk a sokaságot és előkészítsük a talajt a kapitalizmus abszurditásainak visszafordításához. Gyakorlati megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy úgy gondoljuk, hogy nincs alternatívája annak a megvetésnek, amire rászolgál, miközben elutasítunk minden felhívást egy kevésbé modern léthez való “visszatérésre”. Semmiféle okunk nincs erkölcsösnek tartani az életet a kapitalizmus korábbi formái idején. A TV-műsorok, amelyek erősen építenek a kiszámított nosztalgiára, mint a Downtown Abbey, örömmel töltenek el bennünket, amikor csináljuk. Ugyanekkor, felbátorítanak bennünket, hogy meghajtsuk a változás gyorsítóját.
________________________________________
A kiáltvány egyike azoknak az érzelmileg erős szövegeknek, amelyek különböző módon, különböző időszakokban szólnak valamennyiünkhöz, saját körülményeinket tükrözve. Néhány évvel ezelőtt egy bizonytalan, libertárius marxistának neveztem magam, és ezért ócsároltak marxisták és nem-marxisták egyaránt. Nem sokkal később egy vezető politikai pozícióba löktek, egy erőszakos konfliktus idején az akkori görög kormány és a kapitalizmus leghatalmasabb ügynökei között. Amikor újra olvastam a kiáltványt, hogy megírjam ezt az előszót, egy kicsit úgy éreztem, mintha Marx és Engels kísértete kiabálná a fülembe a rosszallás és a támogatás keverékét.
Az Adults in the Room (Felnőttek a szobában), arról az időről szóló emlékiratom, amikor Görögországot pénzügyminiszterként szolgáltam 2015-ben, elmondja annak a történetét, hogyan törték le a görög tavaszt a brutális erő (Görögország hitelezőinek részéről) és egy, a saját kormányomon belüli megosztott front kombinációjával. Ez olyan tisztességes és pontos, amennyire meg tudtam csinálni. A kiáltvány távlatából tekintve azonban, az igazi történelmi szereplők csak a pillanatnyi jelenésre, vagy a szinte passzív áldozat szerepére korlátozódtak. “Hol van a proletariátus a történetedben ?” szinte hallom most Marx és Engels sikoltását. “Nem kellene mint a kapitalizmus leghatalmasabb ellenfeleinek, támogatólag az oldaladon állniuk ?

Forrás: https://www.theguardian.com/news/2018/apr/20/yanis-varoufakis-marx-crisis-communist-manifesto

Fordítás: Hrabák András