 |
| Donald Trump bejelentette az Egyesült Államok kilép az iráni nukleáris megállapodásból (Fotó: Jabin Botsford / A Washington Post via Getty Images) |
Az iráni nukleáris egyezmény feladása Donald Trump részéről Iránban sokak szemében igazolja a teheráni keményvonalasok véleményét. A keményvonalasok végig azt állították, hogy az Egyesült Államok eredendően szemben állnak Iránnal, Irán akciói és politikája nem hatnak erre a valóságra. Akár eszkalál Irán (mint Mahmoud Ahmadinezsád alatt tette), akár kompromisszumra törekszik (mint Hasszán Rouhani alatt tette), mondják, az ellenségesség fogja irányítani Washington akcióit Teherán irányában. Ezek a keményvonalasok óvtak a nukleáris egyezmény aláírásától, mondván, hogy az USA végzete annak a megsértése, és most a jóslatuk valóra vált.
Mint minden narratíva, ez sem teljesen igaz, és nem is teljesen hazug. Sok példa van arra, hogy az USA Iránhoz fordul a feszültségek csökkentése céljából, de arra is, hogy Iránnal kötött implicit vagy explicit egyezményeket rúg fel, még mélyebb ellenségességbe és bizalmatlanságba lökve a már elkínzott kapcsolatot. A nukleáris egyezmény megölése Trump által éppen az utóbbi példák közé tartozik.
A Conoco affér
Az 1990-es évek elején Irán azzal a súlyos valósággal állt szemben, hogy az iráni forradalom kudarcot szenvedett. A helyett, hogy az “iszlám világ” vezetőjévé vált volna, Teherán elszigetelődött, marginalizálódott és gazdaságilag legyengült. Az erőfeszítése a forradalom exportálására mélységes kudarcba fulladt. A Közép Keleten egyetlen ország sem követte Iránt iszlám köztársaság létesítésében. Így hát megváltoztatta a megközelítést. A forradalom rezsimváltásos exportja helyett most arra törekedett, hogy Iránt magát tegye olyan sikeressé, hogy más országok is az iráni modellt utánozzák.
De ehhez Iránnak hozzá kellett férnie technológiához és pénzhez. Mindkettő szükségessé tette a kapcsolatok javítását, a Nyugattal általában és az USA-val különösen. A nyitáshoz Washington felé, Teherán elhatározta az első, forradalom utáni olajszerződés felajánlását egy amerikai olajóriásnak; a Conoco-nak. Irán akkori elnöke, Hashemi Rafszandzsani számításai szerint, politikai újra közeledés volt elérhető, ha létrejött egy közös gazdasági érdekű terület.
1995. március 6.-án, több hónapig tartó tárgyalások után, a Conoco és Irán diadalmasan bejelentették, hogy megállapodtak. Biztosítandó a Fehér Ház áldását, a Conoco folyamatosan tájékoztatta az USA kormányát a tárgyalásokról. A Külügy-minisztérium (State Department) ismételten biztosította a Conoco-t arról, hogy a Fehér Ház jóvá fogja hagyni az egyezményt.
De Washington becsapta Teheránt és a Conoco-t is. A Kongresszus, az Amerikai-Izraeli Közügyi Bizottság (American Israel Public Affairs Committee - AIPAC) nevű lobbicsoport és Izrael nyomása alatt, Bill Clinton elnök gyorsan a szemétre dobta a megállapodást két rendelet kibocsájtásával, amelyek törvényen kívül helyeztek minden kereskedelmet Iránnal. Clinton a döntést 1995.ápr. 30.-án jelentette be a Zsidó Világkongresszus előtt tartott beszédében, amelyet akkor úgy írtak le mint az „Izraelnek nyújtott támogatás nagy demonstrálását.“
Teherán megdöbbent. Washington megszegte adott szavát. A Külügyből kapott biztosítások ellenére arról, hogy a megállapodás rendelkezik a Clinton-kormány politikai támogatásával, Clinton engedett az AIPAC és Izrael nyomásának. Amit az USA-nak nyújtott iráni olajágnak szántak, hogy bővítsék a kereskedelmet és a gazdasági együttműködést, abból Irán megalázása lett, amelyben Washington felszámolt minden kereskedelmet Iránnal.
A "gonosz tengelye"
Teherán nézőpontjából a szeptember 11.-i terrortámadások arra figyelmeztették Washingtont, hogy Iránnak és az USA-nak sok közös érdeke van. Irán közel egy évtizeden át harcolt Afganisztánban a Talibán és az al-Qaeda ellen, katonai és pénzügyi támogatást nyújtva az Északi Szövetségnek. És most Washington az Északi Szövetség felé fordult, hogy revánsot követeljen az al-Qaeda és talibán gazdája ellen.
Teherán elhatározta, hogy demonstrálni fogja a stratégiai hasznosságát, felkínálva a közreműködését a Talibán leküzdésében. Az iráni kormány felajánlotta az Egyesült Államoknak a légibázisait és kutató-mentő küldetések teljesítését fogoly amerikai pilóták esetén. A Talibán elleni harcban iráni tisztviselők hídként is szolgáltak az Északi Szövetség és az Egyesült Államok között, sőt alkalmanként amerikai információt használtak fel menekülő al-Qaeda vezetők felkutatásához és likvidálásához.
De Irán közreműködése nem a háború, hanem a béke megnyerésében volt a legfontosabb. A Talibán legyőzése után az USA és Irán szorosan koordináltak, hogy támogassák Afganisztánt új alkotmány létesítésében. 2001 decemberében, a németországi Bonnban találkoztak az afgán pártok, az USA és Irán, hogy tervet dolgozzanak ki Afganisztán kormányzására.
Az USA és Irán gondosan készültek a konferenciára, hetekkel előre. Irán politikai kapcsolatai a különböző, háborúzó afgán csoportokkal döntőnek bizonyultak. Irán befolyása az afgánokra, nem pedig az USA fenyegetései és ígéretei, vitte előre a tárgyalásokat.
A konferencia utolsó estjére egy ideiglenes alkotmányban állapodtak meg és minden egyéb kérdést megoldottak, kivéve a legnehezebbet: ki kormányozza Afganisztánt? Az Északi Szövetség ragaszkodott ahhoz, hogy a háború győzteseként, a zsákmány nekik jár. Noha az országnak csak mintegy 40 százalékát képviselték, 24 minisztériumból 18-at akartak elfoglalni. Éjjel két óra körül, az amerikai delegáció összegyűjtötte a különböző feleket, hogy megoldják ezt a végső akadályozó kérdést.
A különböző delegációk két órán át, váltakozva próbálták rávenni Yunus Qanoonit, az Északi Szövetség képviselőjét a minisztériumaik kisebb számának elfogadására, de eredménytelenül. Végül, az iráni főtárgyaló, Javad Zari félrevonta az afgán küldöttet és perzsa nyelven kezdett vele sugdolózni. Néhány perc múlva visszatértek az asztalhoz, és az afgán küldött engedett. “OK, megadom magam”, mondta. “A többi frakciónak két-két minisztériuma lehet.” Ez kritikus fordulópont volt, mivel a többiek erőfeszítései Qanooni meggyőzésére mind kudarcba fulladtak. “Csak az után oldódott meg a helyzet, hogy Zarif félrevonta őt” – ismerte be később az USA képviselője, James Dobbins követ. A következő reggel aláírták a történelmi bonni egyezményt.
Az irániak számára ez diadalmas pillanat volt. Nemcsak legyőzték Irán egyik nagy ellenfelét, de Irán azt is megmutatta, hogy segíteni tudja a régió stabilizálását, és, hogy Washingtonnak előnyös lehet egy jobb kapcsolat Teheránnal.
De az örömteli hangulat Teheránban gyorsan elromlott. 2002. január 29.-én George W. Bush elnök Iránt, Irakkal és Észak Koreával együtt írta le, mindhármat veszélyes és fenyegető államnak minősítve, amelyek a “gonosz tengelyét” képezik. Iránt ismét nem jutalmazták, hanem büntették azért, mert az Egyesült Államok felé lépett és vele együttműködött. Úgy tűnt, hogy az iráni keményvonalasok szkepticizmusa az USA kormányának megbízhatóságát illetően helyesnek bizonyult. A “gonosz tengelye” deklaráció a “Khatami kormány fiaskója volt”, kommentálta Farideh Farhi, a Hawaii University Irán-szakértője. “Ezt a keményvonalasok használták ki, akik szerint: Ha engedsz, ha segítesz, a gyengeség pozíciójából, negatív eredményeket kapsz.”
Ma, ugyanezek a keményvonalasok valószínűleg pontosan ezeket a szavakat ismétlik. Így, inkább, mint a tárgyaló asztalhoz való visszatéréssel reagálva Trump megújult nyomására Iránra, a nukleáris megegyezés kivégzését követően, valószínűbb, hogy Teherán ellen-eszkalál és próbál hatóerőt gyűjteni az Egyesült Államok ellen, újra bővítve a nukleáris programját vagy erősítve a regionális pozícióit.
Végül is, a keményvonalasok narratívájában, az Egyesült Államok megtanította Iránt arra, hogy az eszkaláció és az erő az egyetlen módja annak, hogy Teherán sikeresen kezelje Washington “eredendő ellenségességét”.
Trita Parsi a Losing an Enemy - Obama, Iran and the Triumph of Diplomacy (Egy ellenség elvesztése – Obama, Irán és a diplomácia diadala) szerzője és a National Iranian American Council (Országos Iráni-Amerikai Tanács) elnöke.
(Ford. Szende Gy.)
