Kelet-Európa jobboldali hullámát a Németországhoz és a Nyugathoz képest egyenlőtlen gazdasági viszonyok táplálják
 |
| Vredestein-gumik gyártása Magyarországon, fotó: Akos Stiller/Bloomberg/Getty Images |
Nagy hagyománya van a Kelet-Európáról szóló lekicsinylő beszédnek. Amikor a francia király követe, Louis-Philippe de Ségur gróf 1784-ben átlépte a lengyel határt, akkor a lakosságról úgy írt, hogy „szegények és rabszolgasorban élnek, falvaik koszosak, házaik a vadonban álló kunyhókhoz hasonlóak, s az ember úgy érzi, tíz évszázaddal korábbi korba érkezett, hunok, szkíták, szlávok és szarmaták hordái közé.”
Ma is a Kelet-Európáról szóló vitákban a Kelet visszamaradottságáról, burjánzó korrupcióról, hiányos magánkezdeményezésekről, hiányos jogbiztonságról esik szó. Ázsia árnyéka vetül a kishúgokra, kisöcsikre. Ezt az irányultságot vették fel a keleti modernizáló elitek. De a nemzeti tudatú lengyelek között a gyarmat-ellenes diskurzus is megjelent a 19. században. A Habsburg-monarchia nyersanyag- és katonai perifériájára sorolás arra ösztönözte az osztrák-lengyel közgazdászokat, hogy összevessék a Kelet-Európára kiterjesztett övezeteket a tengerentúli gyarmatokkal. „Galícia, mint Ausztria rabszolgája” olykor Brit-Indiával, Afrikával, a Vad- Nyugattal vagy Írországgal került összehasonlításra.
A reális szocializmus éveiben a visszamaradottság leírása összekeveredett a politikai rendszer kritikájával. A rendszerváltás után a kívánságlistákra a „Vissza Európába” követelés került, amit a 2004-es, majd 2007-es EU-csatlakozás volt hivatott valóra váltani. Miközben a keleti reform hívei ez alatt a nyugat-európai életszínvonal bevezetését értették, a nyugati irányítók annak a hátsó udvarnak a visszaállítására törekedtek, ami a birodalom kiterjesztett övezetében egykor létezett, és ami a két háború közötti rövid időszakban a független államok létrejöttével megszűnt.
Szabad ugyan, de a hátsó udvarba szorítva
Bár sok megfigyelő hagyta magát becsapni az 1989-1991-es változások nyitási és szabadságot hirdető retorikájától, alapvetően azonban az 1990 utáni gazdaságpolitikai intézkedések semmi kétséget nem hagytak a felől, hogy miről is van szó? A Nyugat válságát a megnyíló „lehetőségek ablakával” kívánták leküzdeni, és Kelet-Európát az olcsó bérű gyártási helyek, a munka és az áruk felvevőpiacaival akarták a nemzetközi munkamegosztásba betagozni. Teljes dereguláció, az emberek bizonytalanságban és eufóriás tettre készségben tartása, alkalmai privatizációs lehetőségek, a vállalatok átalakítása komplett gyártósorokból munka-intenzív alkatrészek beszállítóivá tételével.
A tervgazdaság összeomlását követően az ellátást átszervezték: a raktározást és az ellátást a piacnyitással, az áruellátás átalakításával szervezték meg. Az 1991-96 közötti, ún. kihelyezett gyártási kereskedelmi egyezményekkel („Outward Processing Trade“- egyezmények) arról gondoskodtak, hogy azok a félkész-termékek, amiket az Európai Közösségek országai a beszállítóktól megrendeltek, vámmentességet kapjanak – miközben a kelet-európai késztermékeknek nem volt lehetőségük még a belső piacra sem kerülni. Az EU-csatlakozási tárgyalások biztosították ennek az átalakulásnak a feltételeit. Ezzel megvalósulhatott, hogy a kelet-európai államok a nyugati tőkeértékesítés előszobái legyenek. A kormányoknak sem játékterük nem nyílt, sem szakértelmük nem volt, hogy saját érdekeiket érvényesítsék. A szabad piac ígéretében bíztak, és sok szakértő, menedzser és politikus arra használhatta pozícióját, hogy személyes karrierjét erre alapozza. A súrlodásmentes lebonyolításról a nyugati szellemi műhelyek, lobby-csoportok és az olyan tanácsadók gondoskodtak, mint Jeffrey Sachs, aki 1989 után a Mazowiecki-Balcerowicz kormány mögé állt.
Időközben a következmények ismertté váltak. Ezek: a termelés zuhanása, GDP-visszaesés, az ipari termelés, a foglalkoztatottság, a bérek, a szociális szolgáltatások, a várható élettartam csökkenése. Olyan, mint háború után, amikor mindent előlről kell kezdeni. Az EU-csatlakozás után igazi befektetési növekedési hullám jött, regionális különbségekkel. Az ipar ágazati, szakképzési és tulajdonviszonyi szerkezete teljes egészében átalakult. Különösen szembetűnőek az autóipari zöldmezős beruházások sokezres munkaerővel. Néhány ezek közül korábbi vállalati átvételek pótlólagos beruházásai: VW-Skoda a csehországi Mladá Boleslavban, a Volkswagen Pozsonyban, a PSA-Peugeot-Citroën Trnava-ban, a szlovák Zsolnán a Hyundai KIA, az esztergomi Suzuki és a győri VW-Audi Magyarországon, az Opel GM a lengyelországi Gliwice-ben, a Renault a romániai Pitești-ben és a Citroën Craiova-ban (amit később a Daewoo-nak és a Ford-nak adtak el). Az átalakulások növekedési haszna a nyugati konszernek kezében koncentrálódott, miközben a keleti vállalatok a beszállítói megbízásokért versenyeztek.
A kelet-európai ipari szerkezet potenciálja és deficitje az autóiparban tapasztalható globális változások hátterében válik világossá. Kelet-Ázsia régen túlszárnyalta az európai termelést. A termelés kihelyezésével az európai vállalatok élenjárnak, a VW pl. Shanghai-ban saját autóvárost hozott létre. Egyidejűleg az európai gyártóhelyeket sem adják fel, ami annyit jelent, hogy a kommunizmusban kitanult, még olcsó kelet-európai munkaerőt kapcsolják be a gyártási láncba. A kelet-európai országok így váltak vezető személy-gépkocsi gyártókká. Szlovákia mutatja a legnagyobb gyártási koncentrációt: 2017-ben egy millió autót gyártott – ami az ipari termelés 40 %-át, és az export harmadát teszi ki.
A munkások panaszkodnak a munkaterhek megnövekedése és a bérkülönbségek miatt. 2016 óta egyre több a vita a szakszervezetekkel. A követeléseknek nyomatékot adnak a sztrájk-fenyegetések, egyes esetekben még sztrájkok is, mint a győri Audi-nál, a kecskeméti Mercedes-nél vagy legutóbb 2017-ben a pozsonyi VW-nál. Hogy a konvergencia látszata csalóka képet ad, mind a béreknél, mind pedig a hozzáadott érték létrehozásánál meglátszik. A bécsi gazdaság-összehasonlító intézet (Wiener Institut für internationale Wirtschaftsvergleiche) statisztikája világosan megmutatja, hogy a bérnövekedés Lengyelország és Szlovénia kivételével mindenhol a GDP ütemétől elmaradt. Az átlagos bruttó havi kereset 2017-ben Romániában 687 euró, Magyarországon 930 euró, Szlovákiában 960 euró, Lengyelországban 1026 euró, és Csehországban 1150 euró volt. A németországi adat összehasonlításképpen: 3730 euró.
A munkások egyre növekvő fragmentációval szembesülnek: a régebbi alkalmazottakat az újakkal szemben, a mérnököket a munkásokkal szemben, a szakképzetteket a szakképzetlenekkel szemben, az állandó foglalkoztatottakat a közvetítőkön keresztül foglalkoztatótokkal szemben játsszák ki. Ennek megfelelően a munkás-harcok is szétforgácsolódnak. A vállalatok vezetői ezt kihasználják, s miközben az állandó alkalmazottaknak béremelést és kedvezményeket kínálnak, a többieknek pedig semmit. Ezt azért is teszik, hogy fenntartsák a kivándorlást az EU magasabb bérű országaiba, ami a munka-vállalói liberális bánásmód átmeneti periódusának 2015-ös lejártával keleten szakember-hiányhoz vezetett.
Figyelmeztető ujjak
Népgazdaságilag a szakadék a különböző gyártási helyek értékteremtésében az áruláncok hierarchiájában tükröződik. A kelet-európai munkahelyeken koncentrálódik a szakképzést igénylő, de alulfizetett termelés, miközben a kutatás-fejlesztés, a logisztika valamint más támogató tevékenységek – azaz, a profit-termelők – a nyugati vállalati központokban maradnak. Kelet-Európa ezzel a funkcionális szakosodásban szilárdan bebetonozódik a „meghosszabbított munkapad” szerepébe. Amit itt termelnek, azok exportra menő részegységek, s más előzetes munkafázisokat más helyszínekről szereznek be, és máshol történik az összeszerelés. Ebből az áruk folyamatos ide-oda áramoltatása származik. Így világosan látszik, miért kapta az EU-bővítés során a közlekedési hálózat fejlesztése a legnagyobb prioritást. Az alkatrészeket gyorsan lehet a keleti és nyugati helyszínek között szállítani, ahogyan azt a just-in-time rendszerek megkövetelik. A hozzáadott érték a központokban realizálódik, a kelet-európai országok ebben perifériális szerepet kapnak.
Ez a viszony a legutolsó fellendülés óta egyre inkább nyugtalanítja a kormányzó politikusokat. Az EU más elosztási konfliktusaival együtt – mint a menekültek és a támogatások elosztása – az alárendelt pozíció, ami még a fellendülés során sem enged saját fejlődési dinamikát, olyan elkeseredett összehasonlításokra ad lehetősget, hogy a gyarmatosítás metaforáját kezdik alkalmazni, utalva a történelem korábbi függőségi és idegenek által meghatározott fázisaira.
Az 1920-as években minden politikai táborban a román értelmiségiek a fejlődés ösztönzését a „magunk számára” jelszóval szorgalmazták. Hasonlóan történt ez más, 1918-ban függetlenséget elnyert kelet-európai államban is. Sok kommunista is „magunk számára” képzelte el a szocializmust, és aztán csalódtak, amikor Moszkva meghosszabbított kezévé váltak. Az 1960-as években Latin-Amerikában létrejött dependencia-elmélet is közvetlenül kapcsolódott a kelt-európai elődök példájához.
Ma az önálló fejlődés gyakran konzervatív-nacionalista köntösben jelentkezik. A gyarmatellenes retorikát összekapcsolják a nemzeti szuverenitás elképzeléseivel. Ezt mutatják Kaczyński vagy Morawiecki gyarmatosítási párhuzamai Lengyelországban, Szlovákiában Fico, vagy Orbán Magyarországon, azaz akik ma az EU gyámkodása ellen, a külföldi tőke hatalma ellen, vagy a „neokolonialista profit” ellen lépnek fel, a kelet-európai nacionalista mozgalmak hagyományaiba sorolódnak be, amik egy állam függetlenségétől azt várták el, hogy sorsukat helyben határozhassák meg. És velük szemben a nyugati liberálisok, amikor mutató ujjukat felemelik az „európai értékek” védelmében vagy fintorognak a mocsok és a korrupció miatt, akkor a történelemben már jól bevált nagy testvér szerepet játsszák el, és kívánják szerepmodellé tenni.
Andrea Komlosy
a Bécsi Egyetem gazdaság- és társadalom-történelem oktatója
Fordította: Kleinheincz Ferenc
