A társadalmi fejlődés jelenlegi tendenciái arra utalnak, hogy olyan irányba haladunk, amelyet autoriter fordulópontnak nevezhetünk.^[1] A „zöld-kapitalista” modernizációt, mint a jelenlegi válságokra adott domináns választ, a megszorító politika blokkolja. Az autoriter populista kampányok jobbra tolják a politikai erőviszonyokat. Németország lakosságának nagy része már nem érzi magát képviselve a szociáldemokraták, a zöldek és a (neo)liberálisok (FDP) koalíciójában, és úgy véli, hogy a kormánypártok nem kínálnak megoldást a sürgető válságokra és a társadalmi feszültségekre. A folyamatos társadalmi válság ellenére a szélesebb társadalmi vitában az osztálykérdés nagymértékben háttérbe szorult, és így politikailag tehetetlenné vált. Ebben a helyzetben az AfD, amelynek jelentős neofasiszta szárnya van, tovább erősödik, és az elégedetlenség rasszista és nacionalista diskurzusokba torkollik.

Ugyanakkor a jobboldali „visszatelepítési” (azaz deportálási) tervekkel szembeni felháborodás és harag 2024 első hónapjaiban hatalmas ellenmobilizációhoz vezetett. Azonban a kormánykoalíció megközelítésének progresszív alternatívája sehol sem fedezhető fel. Németország úgynevezett „tűzfala” a fasizmus ellen egyre gyengül, a jobboldal pedig újjászerveződik és felkészül a következő időszakra.

Hol tartunk jelenleg a társadalmi fejlődés folyamatában? Állandó politikai válsággal, autoriter átalakulással vagy akár fasizálódási dinamikával állunk szemben?

Célom nem egy átfogó elemzés, hiszen a radikális jobboldalon zajló fejlemények okairól már sokat írtak és beszéltek. Ezek nem ismeretlenek. Ezért csak néhány aspektusát fogom áttekinteni ennek a fejleménynek, hogy alátámasszam a cikkem fő állítását, amely a tavaly publikált téziseimen alapul (Candeias 2023b). A legfontosabb kérdés: miért pont most? Melyek azok a konkrét feltételek, amelyek társadalmi jelentőséget és történelmi erejét adják ennek a tendenciának? A neoliberális rendszer szerves válságában felbukkanó és az interregnum zűrzavarában megerősödő radikális jobboldal különösen hatékonynak bizonyul a zöld színű kapitalista modernizációba való átmenet blokkolásában (Becker 2023). Fő állításom, hogy a fasizálódás az interregnumot követő kapitalista fejlődés új korszakába való sikertelen átmenet következménye.

A jelenlegi fejlemények megnevezése

Az olyan kifejezések, mint radikális jobboldal, „jobboldali szélsőségesség”, populizmus, autoritarianizmus és férfi gyűlölet, pontatlanok, és csak a folyamatnak, amelyről itt beszélünk, részleges elemeire utalnak. Jelenleg egy olyan tendencia figyelhető meg, amely a társadalmat egészében jobbra tolja, és ezzel általánosítja a demokrácia megvetését és a rasszizált és hátrányos helyzetűek iránti ellenségeskedést. A fejlemények új minőségi dimenziót öltenek.

Már nem a „egy burzsoá kormány felváltása egy másik burzsoá kormánnyal” szokásos kérdéseiről van szó, hanem egy többé-kevésbé működőképes demokráciától és annak társadalmi és polgári szabadságjogaitól való eltávolodásról. A demokrácia visszaszorulásával a meglévő garanciák is megszűnnek, a mindennapi közöny és brutalitás pedig növekszik. Mindez minőségileg új szintre lép, és bizonyos értelemben kiterjeszti és tökéletesíti a neoliberális posztdemokrácia tendenciáit. A folyamat végpontja a szolidaritáson és demokrácián alapuló életmód minden kilátásának és törekvésének megsemmisülése: a kapitalista kormányzás formáinak minőségi funkcionális átalakulása, amelyet már 1935-ben elemezett Georgi Dimitrov (1958 [1935], 527). Még a neoliberális rendszerben sem volt mindegy, hogy a „neoliberális egységpárt” (Bourdieu) melyik része volt kormányon. Még kevésbé volt mindegy, hogy amikor a burzsoá demokrácia intézményei reakciós átalakuláson mennek keresztül, a jelenlegi helyzetben ki kormányozzon. Ezért fontos megnevezni ezt a minőségi ugrást, kijelenteni, hogy pontosan mivel állunk szemben: egy fasizálódási folyamattal.

De vajon nem múlt el végleg a „fasizmus kora” (Nolte), és nem csupán a történészek szótárában élő kifejezés a fasizmus? Persze, a történelem nem ismétli önmagát. Mégis, a fasizmus, valamint az őt meghatározó ideológiai elemek, szimbólumok és sablonok nem csupán egy történelmileg meghatározott forma, mondjunk, egy elmúlt korszak. Az ideológiájának alkotóelemei nyersanyagul szolgálnak egy konkrét (és nem önkényes) megfogalmazáshoz, amely mindig a saját történelmi kontextusában nyer különös jelentőséget. Már a fasizmus első megjelenésekor is nagyon különböző formákat öltött, mindig az adott országra jellemző erőviszonyok, hagyományok és konfliktusvonalak szerint, szorosan összefüggve az ország kapitalista fejlettségi szintjével és helyével a nemzetközi munkamegosztásban. Ebben az értelemben minden egyes formát, annak „okával és sajátosságaival” együtt, térbeli és időbeli viszonyba kell helyezni a kapitalizmus konkrét társadalmi viszonyaival, fejlődési szakaszaival és átalakulásaival.^[2]

Ebben a cikkben azonban nem a fasizmus maga érdekel (vö. Opratko 2023a), hanem a fasizálódás folyamata, a tipikus ideológiai elemek „molekuláris” terjedése, amelyek egyre koherensebb és történelmileg hatékonyabb formát öltenek, még akkor is, ha nem feltétlenül alakul ki a társadalmi szinten domináns, teljesen kifejlett fasizmus. „A” még alig „demokratikus berendezkedés” vagy demokratikus társadalmi attitűdök és a „még nem” fasiszta politika közötti ingadozás pontosan az, ami a fasizálódás helyzetét jellemzi (Weber 1999, 146).

„A jobboldal egy egész szörnyarzenált vet be, hogy jóváhagyást és beleegyezést szerezzen.”

„Kevébé az a kérdés, hogy még mindig jobboldali populizmussal van-e dolgunk, vagy már (neo-)fasizmussal vagy protofasizmussal, hanem inkább az, hogy jelenleg megfigyelhető-e a fasizálódás folyamata. A »fasizálódás« fogalmának hasznossága abban rejlik, hogy a polgári társadalmon belüli folyamatokra és dinamikákra irányítja a figyelmet.” (Rehmann 2020)

A „neoliberális politika rossz hírű testvéreiként” (Candeias 2015, 55) sikeres neofasiszta és újjobboldali pártok jelentek meg különböző európai országokban az 1990-es évek vége óta (Candeias 2004, 337ff.). Utóbbiak különösen a jobboldali populista követeléseket ötvözték a gazdasági liberalizmussal és a „modern” demokratikus pártok vizuális identitásával, ami látszólag megkülönböztette őket a hagyományos radikális jobboldaltól.

Azonban egy olyan helyzetben, amikor a neoliberális ideológia elvesztette hegemóniáját (még ha támogatói továbbra is hevesen védik annak dominanciáját; lásd Candeias 2009, 7ff.), a radikális jobboldal egyre jelentősebbé és hatékonyabbá válik, és tovább radikalizálódik. Más szavakkal, egy átalakulás zajlik, az autoriter neoliberális ideológiától az autoriter jobboldali populizmuson át a társadalom szélesebb rétegeit érintő fascisztikus tendenciákig.

A fasizálódás aspektusai

Hogyan ismerhetők fel a fasizálódás elemei a jelenlegi fejleményekben? A drámai mértékben növekvő egyenlőtlenség reakciós„robbanó haragot” - exploitation of resentment- (Nachtwey 2023) táplál, miközben a tisztességesnek tekintett viselkedés határait egyre hangsúlyosabban húzzák meg – különösen felülről (lásd Candeias 2018, 36f.). A gazdasági bizonytalanságukat érző középosztálybeliek megpróbálnak elszigetelődni a „lentebbiek” ellen, míg a meglévő burzsoázia olyan népszerű képeket terjeszt (gondoljunk például Thilo Sarrazinra), amelyek legitimálják a munkanélküliek, a migránsok és más alárendelt csoportok autoriter fegyelmezését népszerűsítik. Évek óta konzervatívok, mint Paul Nolte (2008), nem haboznak a jövedelem, az oktatás, a fogyasztási szokások és a hatalomhoz való hozzáférés éles polarizációját a osztálytársadalom újrarajzolódásának nevezni. Az általa „veszélyes osztályoknak” nevezett csoportoktól undorodva Nolte odáig ment, hogy a burzsoáziának nagyobb osztálytudatot kell kialakítania az alacsonyabb osztályok iránt. A „veszélyeztetett középosztály” egy része, de a prekariátushoz tartozók is átveszik a felülről rájuk kényszerített tisztességességi normákat, és azokat magukra (ami kudarcérzetet és önutálatig fajuló bűntudatot kelt) és másokra (mások leértékelésével saját helyzetüket javítva) vetítik. Az osztálykülönbségek, a rasszizmus és a szexizmus a társadalomban leghatékonyabb módszerek az egyenlőtlenség értelmezésére, és ideológiai és társadalmi kompenzációt jelentenek a mindennapi alárendeltség élményére.

Ezt használja ki a radikális jobboldal stratégiai populizmusa, amely az antiliberális, muszlimellenes, feministaellenes, homofób, környezetellenes és kifejezetten rasszista álláspontok, valamint más kisebbségeket célzó álláspontok (Brazíliában „fordított szivárvány” néven ismert kombináció) meghatározott kombinációit veszi át és erősíti. Ez a stratégia lehetővé tette az autoriter és radikális jobboldal számára, hogy tényleges osztályösszetételétől függetlenül a „lentről” érkező elégedetlenséget népszerű támogatássá alakítsa (lásd Hall 1982, 114; részletesen Candeias 2018, 43ff.). A stratégia nagy vonalakban magában foglalja bizonyos csoportok célzott becsmérlését, amely (először diszkurzív, majd valós) jogfosztásig fokozódik. Minél több sikert (és szavazatot) hoz ez a stratégia a szélsőjobbnak, annál inkább kezdik átvenni ezeket a pozíciókat más szereplők, köztük a hagyományos pártok is – eleinte a „közép” jobb oldalán, de mára már (különböző mértékben) a jelenlegi szociáldemokrata és zöld koalícióban is. Ennek a gyakorlatnak a jellemzői a következők:

1. A „másik” ellen: A stratégia folyamatos „másik” létrehozását igényli. Ez mindig az új formájú osztálykülönbségek, rasszizmus és szexizmus összekapcsolásával történik, a „lusták” és a szegények, a „veszélyes” csoportok (beleértve a munkásosztályt), a „menekültek és külföldiek”, az »iszlám«, a „gender ideológia” stb. ellen. Szinte úgy tűnik, mintha a soviniszta jobboldal újra meg akarná erősíteni az osztály, a faj és a nem, valamint az elnyomás interszekcionalitásának megértésének fontosságát. Figyelembe véve a társadalmi mozgalmak által az elmúlt évtizedekben nehezen kivívott előrelépéseket, figyelemre méltó, hogy az antifeminista visszhang, a transzneműek iránti ellenségeskedés és a toxikus maszkulinitás jelenleg nagyobb szerepet játszanak, mint a történelmi fasizmusban.

„Az agresszió általánosan növekszik a mindennapi életben: legyen szó mások szenvedésének megvető semmibevételéről azzal az indokkal, hogy menekültek vagy szegények, a más vélemények vagy a queer emberek és a színes bőrűek nyilvános jelenlétének eltűrésére való képtelenségről, a közúton vagy a tömegközlekedésben tanúsított figyelmetlenségről, vagy a nők, menekültek, queer emberek és mások elleni mindennapi erőszakról.”

A jobboldal szörnyek egész arzenálját veti be, hogy jóváhagyást és egyetértést szerezzen. Egyetlen politikai projekt különböző aspektusait a következő ideologémák mindig konkrét kombinációjának pozitív hivatkozása alkotja: nacionalizmus, a nép (etnikai identitás értelemben, nem osztályidentitásként) és/vagy a faj, a hagyományos család, a vallás és más hagyományos identitásformák, de a munka és a „siker”, a hagyományos férfiasság és nőiesség, a kötelesség és a rend, vagy a (negatív, liberális) szabadság eszményei, a természetes rend is. Mindezek felett áll a „normalitás” torz nosztalgiája, mint az AfD „Deutschland, aber normal” („Németország, de normális”) szlogenében, amelyet a párt a 2021-es szövetségi parlamenti választásokon használt.

Ez egy olyan stratégia, „amely rasszizmus, nacionalizmus, vallás, szexizmus vagy környezetellenesség mentén osztja meg és mozgósítja az embereket, bizarr formákat reprodukál a mindennapi megértésből, és neurotizálja azokat, akiknek szól” (Demirović 2018, 34). Ez "egy téves világnézetként bontakozik ki, amely azonban értelmet ad. Melegséget, tartozásérzetet és bajtársiassággá torzított szolidaritást kínál az embereknek”(Negt 1976, 69). A központi tengelyt az”ellenőrizhetetlennek érzett erőkkel szemben érzett »áldozattudat« és az állítólagosan méltatlan előnyben részesülő csoportok, valamint mindezzel szembeni lázadás" adja (Goes 2024).

Az ilyen mobilizáció összefügg egy képzeletbeli cselekvőképesség projekciójával az alárendelt rétegek részéről. A tehetetlenség elterjedt tapasztalata mellett működik, és azt ígéri, hogy visszaadja a „kontrollt” a külső és belső fenyegetésekkel szemben, valamint a „biztonságot” tőlük. Ha az egyes elemeket egyszer így artikulálják és összekapcsolják, sokkal nehezebb őket később szétbontani.

Az új autoritarizmus így értelmezhető, mint egy kísérlet „a kispolgárság és a munkásosztály csoportjaival való szövetség létrehozására, anélkül, hogy a burzsoáziától bármilyen engedményt kérnének. Ez egyfajta rövidítésként működik, összekapcsolva a burzsoázia erőit az alárendelt osztályokkal” (Demirović 2018, 34).

Ebben a folyamatban az autoriter és radikális jobboldalnak sikerül hatékonyan felforgatnia az egész diskurzust. Így erőteljesen visszavezetik a társadalmi kérdést a politikai napirendre, mint „kizárólagos szolidaritást” (Dörre 2013) csak a németek számára, miközben szándékosan támadják a szakszervezeteket (kollektív jogokat) és a szociális és munkajogokat. Habeck miniszter „fűtéskalapácsa” elleni küzdelmében az ellenzéki erők – ismét nagyon heterogén társadalmi bázissal – a „hétköznapi emberek” védelmezőiként állították be magukat, annak ellenére, hogy csak rendkívül kis számú háztulajdonos rendelkezik alacsony vagy közepes jövedelemmel, és a tulajdonosok egyébként sem lettek volna kénytelenek kicserélni fűtési rendszereiket. Vagy pedig egy fordított szivárvány jön létre – a lila, a rózsaszín és a zöld ellen, a sokszínűség ellen (Németországban a „bunt” (»sokszínű«) kifejezést egyfajta politikai-szimbolikus rövidítésként használják erre) –, amely ellenállást jelent a 68-asok által állítólagosan végrehajtott „erkölcsi átnevelés” ellen, akik valójában számos hatalmi pozíciót szereztek a politikában, az oktatásban, a médiában, az egyetemeken és a nem kormányzati szervezetekben. Ez egy jobboldali taktika, amelynek célja a kisebbségek megosztása és bizonyos kisebbségi csoportok mobilizálása azáltal, hogy „reakciós önmegerősítést” kínál nekik (lásd Candeias 2018, 48, erről bővebben alább). A közösségi média használata ebben a tekintetben virtuóz; az AfD úgy tud navigálni a TikTokon, mint senki más. Nem véletlen, hogy a párt az átlagos társadalomhoz képest valamivel népszerűbb a fiatalok és az első alkalommal szavazók körében. A fasizáció tehát már nem elsősorban az idősebb generációk jelensége, hanem egy „fényes jövő előtt álló” jelenség.

A jobboldali támadás leggyakrabban egy állítólagos baloldali, liberális »elit«, „romlott és degenerált 68-asok” stb. ellen irányul. Ehhez szorosan kapcsolódik a „politikai korrektség” elleni küzdelem, mint az igazság relativizálása. Ez azonban hamis hírek és összeesküvés-elméletek felhasználásával jár; sőt, rengeteg »igazság« kínálkozik, köztük számtalan önigazoló, „csináld magad” ideológia (PIT 2007 [1980], 39). Ezért az emberek elutasítják, hogy demokratikusan vitassák, mi is az igazság. Ezért küzd a jobboldal a sajtószabadság ellen, a felvilágosodás ellen, az akadémiai függetlenség ellen, de a bírói függetlenség ellen is, amely az igazságigény intézményesített kódifikációját jelenti. Ez gyakran jár együtt durva történelemhamisítással. Az eredmény – szándékosan, álszent módon megrendezett „tabudöntésekkel” – a kimondható határainak kiterjesztése. Ez is mára széles körben elterjedt gyakorlat lett.

Ebben az autoriter és radikális jobboldal nyílt ellentétben áll a parlamentarizmussal és a pártokkal, lenézi a demokratikus eljárásokat, és a parlamentet csupán (megvetően) színpadként használja. A projekt azonban ennél tovább megy, és a demokráciát és a szolidaritást mint mindennapi viselkedésformákat is célba veszi. A kimondható dolgok körének bővülése közvetlenül a cselekvési lehetőségek bővüléséhez vezet, a közösségi médiában és a mindennapi életben megnyilvánuló gyűlöletkifejezésektől az erőszakos cselekményekig (alulról), és végül – ahol ezek az erők hatalmi pozíciókba kerülnek – a nyílt elnyomásig (felülről).

2. Reakciós önmegerősítés: Mint már említettük, a „vissza a hatalomhoz” bizonyos értelemben a radikális jobboldal programjának ígérete. A harag, a fanatizmus, sőt a fanatizmus aktiválódásával összekapcsolódva ez egyfajta reakciós önmegerősödéshez vezet (amely egyre inkább tömeges alapúvá válik), amely a széles körben elterjedt fatalizmust lefordítja és teret ad az agresszív potenciálok kibontakozásának (lásd Candeias 2018, 35–40, az itt háttérben meghúzódó bizonytalanság, fatalizmus és düh okairól). Az „önidegenedés” „buzgó önaktivizálódásként szerveződik” (PIT 2007, 107). Mint már említettük, ez a cselekvési szabadság a beszédaktusoktól az erőszakos cselekményekig terjedhet. Ismét megnőtt a menekültek és menekültszállások elleni erőszakos cselekmények száma^[3], csakúgy, mint a baloldali politikusok irodái ellen elkövetett támadásoké. Végül, de nem utolsósorban, 2023-ban 445 erőszakos cselekmény történt hajléktalanok ellen, beleértve a gyilkosságokat is (David 2024).^[4] Az erőszak az ellenségeskedés és az ellenségeskedés normalizálódásának eredménye.

Az AfD élen jár a „verések, fenyegetések, fegyverbirtoklás” terén – a CORRECTIV hálózat vizsgálata szerint a párt minden szinten tolerálja azokat a tagokat (főleg férfiakat), akiknek „fizikai, verbális vagy közvetett erőszakos cselekmények” szerepelnek a múltjukban – sokukat közülük el is ítéltek. Köztük több állami és szövetségi parlamenti képviselő is van.^[5]

(Kelet-)Németország egyes részein a jobboldali kulturális hegemónia megnehezíti az aktivisták munkáját a verbális támadások és nyílt fenyegetések miatt. A Burg-ban történt eset – ahol a tanárok nyilvánosságra hozták az iskolájukban történt jobboldali incidenseket, majd később kénytelenek voltak felmondani és elhagyni a várost – már nem tekinthető elszigetelt esetnek. Polgármesterek mondanak le, ápolók hagyják ott állásukat, diákok költöznek el. Cottbus-ban egy tanár fizikailag bántalmazott két tizenkét éves, más etnikumú tanulót, és az iskolai vezetés nem volt hajlandó fellépni ellene – ez valóban riasztó helyzet.

„A szakszervezetek és a munkavállalói jogok elleni támadások a nemzetközi autoriter és radikális jobboldal politikai gazdaságának közös elemei.”

Az agresszió általában is növekszik: legyen szó mások szenvedésének megvető semmibevételéről azzal az indokkal, hogy menekültek vagy szegények, a más véleményűek vagy a queer emberek és a színes bőrűek nyilvános megjelenésének intoleranciájáról, a közúti és tömegközlekedési szabályok figyelmen kívül hagyásáról, vagy a nők, menekültek, queer emberek és mások elleni mindennapi erőszakról. A politikusok irodáinak, antifasiszta aktivistáknak, újságíróknak vagy maguknak a politikusoknak szóló erőszakos támadások szinte mindennaposak. A vagyoni kár és a személy elleni erőszak közötti határ egyre inkább elmosódik. A jobboldali és rasszista erőszak elkövetése ma már nem korlátozódik egyértelműen meghatározott, szervezett, militáns jobboldali csoportokra – az erőszak egyre kevésbé tabu, és egyre szélesebb körben terjed a társadalomban.^[6] Itt fennáll a veszélye egy nyíltan erőszakos és fasiszta kultúra kialakulásának.^[7] A jobboldali férfiasság-felfogás „érzelmi túlzást” követel (Sauer 2023, 78). Ugyanakkor (már túl régóta) fennáll és továbbra is fennáll a „jobboldali erőszak [hallgatólagos] hivatalos tolerálása” az állambiztonsági és igazságszolgáltatási apparátusok részéről, sőt, részlegesen „a demokráciaellenes erők behatolása az állami apparátusba” is megfigyelhető (Wiegel 2020, 51).^[8]

A fasizálódásfogalmának használata ellen gyakran felhozott érv – amely viszont nem tesz különbséget a fasizálódásés a fasizmus között – az, hogy a fasizmus tömegbázist és tömegszervezetet igényel. Ha azonban figyelembe vesszük olyan tényezőket, mint a „kegyetlenség és ellenségeskedés” [Menschenfeindlichkeit]^[9]– embergyűlölet - társadalmi elterjedtsége, az AfD akár egyharmadig is emelkedő népszerűsége a választási közvélemény-kutatásokban, valamint a tömeges mértékű gyűlöletkeltés, amely nemcsak attitűdökben nyilvánul meg, hanem kifejezetten támogatott és valós cselekvésekbe is átalakul, akkor feltételezhetjük, hogy a tömegbázis már megvan.

Emellett voltak olyan fasizmusok, amelyek kevésbé voltak tömeges támogatottságú reakciós „caesarizmus” (Olaszországról lásd Gramsci 1996, 239), mint inkább a bonapartizmus (Marx a francia példáról a A tizennyolcadik brumaire című művében), „a végrehajtó hatalom autonómizálásával” (Thalheimer 1930, 28), a parlamentek felszámolásával és a tömegek és azok feltételezett támogatásának szájjal való elismerésével, miközben valójában diktatórikus erőszakkal pacifikálták őket. A spanyol, portugál és görög fasiszta rezsimek elsősorban a katonaságra (és részben a papságra) támaszkodtak, kevésbé a falangista mozgalomra (vö. Poulantzas 1976). Ez a változat különösen igaz volt azokra az országokra, ahol a fasizmus nem a kapitalista modernizáció eszköze volt, hanem inkább a munkás- vagy paraszti mozgalmak által követelt modernizáció akadálya. Miután ezek a fasizmusok „állammá váltak”, sokkal inkább a munkásmozgalmak demobilizálásával foglalkoztak.

******************************

Borítókép: Rosa-Luxemburg-Stiftung

Folyt.köv.

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

Forrás: https://transform-network.net/blog/essay/understanding-the-monsters/ 2025. május 21.