Felbosszantott a vasárnap esti Kommentár Klubot felvezető bejátszás. (M5 tévécsatorna, 2023.12.03.) A téma a művészet társadalomformáló ereje, a Nyugat erkölcsi válsága volt. Ezen belül az építészetnek a társadalomra való hatását ígérte a műsorvezető. A beszélgetésnek a művészetben épp csak, az építészetben egyáltalán nem járatos résztvevői azonban nem kapcsolódtak az előzeteshez. Talán azért sem, mert az összeállítás készítője ilyen zavaros mondatokkal rukkolt elő:

„A történelemben vannak olyan példák, amikor nem akartak otthont teremteni a művészet segítségével. Láthattuk, amikor egy ideológia egy irányzat mögé bújt. (sic!) A kommunizmus a brutalizmust (sic!) használta fel, ahol a hatalmas épületek az ember esendőségére és kicsinységére erősítettek rá. De ilyen az egyformaság érzésének erősítése is. Gondoljunk csak a Kádár-kockák világára.”

A szöveg alá lakótelepek képeit húzták, a brutalitás illusztrálására bontás közben lehulló törmelékeket, gerendadarabokat illesztettek, de következetlenül elsütötték a filmben egy mai épület vázát a külső szigeteléshez használt hungarocell táblákkal, s persze az ismert sátortetős házak szintén megjelentek. Ezt követően bizonyos Robert Adam építész angolul bölcselkedett arról, hogy „nagyon gyakran egy személy diktálta, hogy mi legyen, s nem volt mögötte közösség. Ez olyan, amit átadnak neked, s nem olyan, amit önként vállaltál”.   

Nos, családom, s benne gyerekként én, igen boldog volt, amikor az agyaggal tapasztott padlójú házból átköltözhettünk az ikerablakos, vagyis világos, fürdőszobás családi otthonba (!), amit ma Kádár-kockának neveznek. Építésének minden mozzanata belém vésődött. Így az is, ahogyan a mester, akinek még nem volt gyakorlata az ilyen tetőszerkezet ácsolásában, előbb a földön állította össze a gerendázatot, majd – miután megjelölte az egyes darabokat – szétszedte, hogy a magasban már hibátlanul készítse el az ácsolatot.

Kiskamaszként folyamatosan tanúja voltam annak, ahogy a nádtetős, alacsony belmagasságú, dohos házak helyére a mienkéhez hasonló lakóépületek kerültek a faluban. Ezek tetőzetét azonban már a kikísérletezett méretek alapján, azonnal a magasban rakták össze. Ennek jelentőségét akkor értettem meg, amikor

vagy huszonöt évvel ezelőtt egy hegyvidéki faluban hagyományos építésű házat vásároltunk.

Minden mérete – beleértve az ajtókat, az ablakokat, a tetőt is – és tájolása egyezetett az összes többiével. Ha úgy tetszik, ez is típusház volt, ami a tapasztalatok, a célszerűség alapján, az időjárási viszonyokhoz való alkalmazkodás során alakult ki a két világháború között. Tetőszerkezetét a környékbeli mesterek mindegyike rutinszerűen javította, sőt megrendelésemre a szomszéd falubeli asztalos, Madarász úr új ablakot is gyártott hozzá a régiek mintájára anélkül, hogy a mérettel, az arányokkal a helyszínen bíbelődnie kellett volna. Minden a fejében volt.

2019-ben, a Nemzeti Galéria várbeli épületében, illetve a Ludwig Múzeumban rendezett Bauhaus-kiállításokon meglepetéssel konstatáltam, hogy a magyarországi sátortetős házakat a modernizmus elvei szerint tervezték meg. Méghozzá továbbfejlesztésre alkalmas módon, amit szüleim családi házán később megtapasztalhattam. Nem beszélve arról, hogy látom: az egyik budapesti kertvárosban egészen rendkívüli átalakításokat hajtanak végre rajtuk anélkül, hogy lebontanák őket. A kiállításokon, illetve néhány szakcikkből azt is megtudhattam, hogy

a sátortetős háztípus csupán egyike volt az 1960-as években felkínált lehetőségeknek, amelyekkel az egyébként szükségszerű tervezési költségeket lehetett megtakarítani.

A Kádár-kockákat tehát nem ráerőltették az emberekre. Mi több, a típustervek készítőit már akkor meglepte, hogy az építtető családok kizárólag a kockaformát választották, nem pedig azokat, amelyek a hagyományos falusi házakra emlékeztették őket. Én is csak találgatni tudom, hogy miért? Talán szerettek volna elszakadni azoktól a formáktól, amelyek a korábbi kiszolgáltatottságra, a nagy többség cseléd- és zsellérsorsára emlékeztettek. Egyébként a mi telkünkön is felhúzták a hagyományos, nyeregtetős nyári konyhát, azaz a sütőházat az ottani terménykamrából fűtött kemencével. A kamra folytatásaként, ugyanazon tető alatt, jött a tyúkól, majd a disznóól is. Istállóra pedig nálunk már nem volt szükség, bár hely lett volna hozzá a konyhakert és a gyümölcsös előtt.  

Szintén hathatott, hogy a sátortetős házak elődei, a középosztálynak a század első részében épített villák voltak. A szegénységből felemelkedettek meg akarták mutatni, hogy az ilyen családi ház nekik is jár. Működésbe léphetett a divatmechanizmus. Ugyanakkor, ha úgy látták, hogy egy másik helyen bevált valami, akkor célszerűségi okból sem akartak újjal kísérletezni. Ahogy az említett hegyvidéki faluban az idős Annus néni mondta egyszer a fiának a jelenlétemben: „ha valami bevált a szomszéd úrnál, ahhoz nekünk is igazodnunk kell”.

Az sem mellékes, hogy a kőművesek, az ácsok, a szerelők a típusmunkában voltak érdekeltek. Egymás tapasztalatait kicserélve faluról falura terjedtek a fogások, s a mesterek bizonyára arra ösztönözték a megrendelőket, hogy ne álljanak elő időigényes, egyéni kívánságokkal. Ami pedig a panelházakat illeti, diák- és ifjúkoromban laktam én Debrecenben nem egy olyan albérleti szobában, amelynek falát kívül-belül felverte a salétrom. És mindent elkövettem azért, hogy ezekből modern, blokkos, illetve paneles építésű házba költözzek, miközben újságíró gyakornokként fel nem fogtam, hogy

néhány széplelkű kollégám miért támadja a megyei lapban a tömegeket egészséges lakáshoz juttató lakótelep-építést...

Mindezek miatt, és mindezeken túl is, óvnék attól, hogy a Kádár-kockákat, a lakótelep-, illetve a típusház-építés gyakorlatát az úgynevezett kommunizmus nyakába varrják elmarasztalóan! Említsem esetleg Corbusier nevét? Bizony, egyszer valamelyik francia külvárosban meglepődtem az általa ihletett szalagház-monstrum ridegségén. Mondjam el, hogy Dániában, egy panelházban voltam vendég? Szóljak arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok kertvárosaiban azok a tetszetős, ám fából készült házak állandó, költséges külső festést – Kanadában 50 évenként kötelezően előírt teljes újradeszkázást, szigetelést, ablakcserét stb. – igényelnek, s az USA több nagyvárosában, így New Yorkban és Philadelphiában, sokkal rosszabb minőségű sokemeletes lakóházakat is láttam, mint amilyenekkel Magyarországon oldotta meg a Kádár-rendszer évente mindösszesen 100–120 ezer család egészséges otthonhoz (!) juttatását a jelenlegi 20–30 ezres számhoz képest?

Mindezek részletezése helyett inkább arra utalnék, hogy ugyanezen az estén, az M2 Petőfi tévécsatornán Joe Cocker angol blues- és rockénekesről láttam portréfilmet. Benne szülőhelyéről és pályafutásának első állomásáról Sheffield-ről mutattak korabeli, tehát 1960-as évekbeli fotókat. Ezek közül kimásoltam, s e cikk végéhez illesztettem hármat. Azt gondolom, önmagukért beszélnek, s velük bőven állják a versenyt az agyonszekált Kádár-kockák és a lakótelepek, még ha utóbbiak nem is vetélkedhetnek sem az amerikai, sem a magyarországi felsőközép kertvárosi vagy hegyvidéki villáival. De, ha csak nem sanda szándékok vezetik, a körtén sem kéri számon az ember az alma tulajdonságait.#

CÍMKÉP: A méltatlanul agyonszekált úgynevezett Kádár-kockákat nem a központi hatalom kényszerítette a családokra – Más tényezők mellett ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kőművesek, az ácsok, a szerelők szintén a típusmunka-végzésben voltak érdekeltek! (Fotó forrása: M5 tévécsatorna, Médiaklikk.hu/video)

ZÁRÓKÉPEK: 1960-as évekbeli fotók Joe Cocker angol blues- és rockénekes szülőhelyének és pályafutásának első állomása Sheffield lakóházairól – Az agyonszekált sátortetős, kertes házak és a parkosított magyarországi lakótelepek bőven állják velük a versenyt (Fotók forrása: M2 tévécsatorna, Médiaklikk.hu/video)